2022. február 16., szerda

Szépírói kurzus 2022/tavasz/2 - Mészáros Szabolcs novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Mészáros Szabolcs azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy idős asszonyról írt, aki felfedez egy csomót a mellében, és orvoshoz megy. Jól képzeli el, mit is érezhet egy idős nő ilyen esetben, gratulálok! 


Mészáros Szabolcs

 Metamorfózis

 A tükör előtt állva tapintotta ki a csomót a bal mellében.

A szürke konty, a megereszkedett bőr, az összehúzott szemöldök vájta ráncok a szemüveg felett, mind távoli és idegen képpé dermedtek.

Aznap este a halott képernyőt bámulta. A másik mellét nem is ellenőrizte. A következő napokban sem.

Félt tőle.

A lányának üzenetet hagyott. Ne keressék, mert influenzás. De egyébként jól van.

Nem mintha keresnék. Csak ha kell valami.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben a tanítás évei alatt rutinná merevedett órarend tette a dolgát, ám éjszakánként félelem-izzadtan riadt fel. Nem mert orvoshoz menni. Nem akarta, hogy a képlékeny sejtés valósággá dermedjen. A félelem egy dolog, a tudás egészen más. Az maga a materializáció.

Most mégis itt van. Figyeli, ahogyan a váró kopott műanyagpadlójára napsugarakból fest tenger hullámokat a huzat borzolta nylonfüggöny árnyéka.

Egy kisfiú rohangál sikoltozva a folyosón. Biztosan a gyermekosztályról. Hangja halántékon szúrja. Amikor még tanított, a gyerekek nem viselkedtek így. Ma már nem tanítana. Az ilyenek miatt. Miért nem szól rá az anyja? Miért nem neveli? Bezzeg az ő lánya sohasem visítozott! Ha másban nem is, ebben legalább nem végzett félmunkát. Úgy nevelte, ahogyan őt tanították, fegyelemmel, tartásra. Persze mostanra benne is csalódott. A liberális nevelésével csak az erőtlenséget leplezi. Egy gyereknek kemény kéz és szilárd igazodási pontok kellenek.

A mammográfia nyíló ajtaja zökkenti vissza. A várakozók testszagába fertőtlenítő és kávé illata keveredik. Fiatal, kövér nővér lép ki rajta. Hogyan hagyhatta így el magát!, rágón kérődzik, miközben őt szólítja. Tekintete kék és üres, mint a felhőtlen ég.

Máskor rászólna a rágógumi miatt, de most nem. Valami megtört benne, a tanár szigorát maga alá gyűrte az öregasszony szorongása.

Kedvesen válaszol a nővér unott kérdésére, majd táskájának vállszíját markolva lép be a vizsgálóba.

Most már itt van, már nincsen visszaút.

Mély levegőt vesz hát, és tűr. Megint kívül érzi magát a saját testén és tudatán. Mintha nem az ő mellét tapogatná át a hidegkezű, ideges tekintetű doktornő. Részvétlenül, akár egy kórboncnok.

Talán a félelem teszi.

Erről eszébe jut egy régi kép. El is felejtette már, amint egy diákja feleléskor bevizel. Akkor hitványnak és gyengének tartotta.

Elhessegeti az emléket.

Visszazökken, amikor mellét fájdalmasan összenyomja a mammográfiához használt röntgengép plasztik vizsgálólapja. Egy pillanat még, és kész. Nagy levegő, kibírja. Ahogyan a biopsziához használt tű szúrását is. Kifelé menet szégyent érez, mintha egy erő lecsupaszította volna. Nem csak a felsőtestét. Elhessegeti.

Este jön a szorongás. Úgy érzi, csak egy héj, egy magzatburok, ami valami gyilkos dolognak ad életet. Mintha amit eddig tett, semmi volna. Csupán arra jó, hogy felfalják. Mintha nem volna különb, mint a puffadt arcú nővér.

Másnap megcsörren a telefon. Hangja rianásként reccsen a csendbe. Miközben felveszi, érez minden egyes szívverést.

– Pozitív. Holnap 10.30-ra fáradjon be a részletek miatt. Sajnálom.

Csak ennyit hall, miközben a szoba kifakul a valóságból, ami csak egy szóra szűkül. Pozitív.

Mély levegőket véve ül a kanapén. A mellkasán feszülő abroncs szorítása alig enged.

Nem lehet ez a vége – gondolja –. Van miért élnie, ott van a család. Hiszen szereti a lányát. Talán soha nem mondta. Talán túl kemény volt vele. Pedig szereti. Az unokáit is. Mégsem került közel hozzájuk. Neveletlennek tartotta őket, a lányát pedig gyenge csődtömegnek, aki nem képes kézben tartani az életét. A férje és a gyerekek formálják, mint a lágy agyagot. A szigor miatt lehet? Talán nem is baj?

Hiszen ő mire ment az irányítással? A benne növekvő, falánk borzalmat ki kontrollálja?

A komódon álló családi képre néz, kézbe veszi, elmosolyodik. Tavaly készült, a 67. születésnapján. A lánya mellett ül, a két gyerek a lábuknál játszik. Idilli kép, eleddig kínosnak tartotta az ilyesmit.

Elmereng az unokák mosolyán. A lánya sosem játszott ilyen felszabadultan.

Délutánra megérik az elhatározás. Reszkető gyomorral nyúl a telefonért.

– Én vagyok az kislányom, anya! Beszélnünk kell. Sok mindent meg kell beszélnünk. Át tudnátok jönni? Szükségem van a segítségetekre.

– Hát persze anya, mi mindig melletted állunk. Csak szólj!

Ekkor sírva fakad.

 

 


Nincsenek megjegyzések: