Íróiskola 3.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - mások mellett - Szentpály Ágnes olvasta fel az írását. Ismét valamilyen tárgy szerepébe bújtunk, Ágnes egy zokni "vallomását" tolmácsolja. 

Szentpály Ágnes

HÉTFŐ

2014.02.17.

A nevem Hétfő. És nem vagyok indián.

Van egy párom is, az ő neve is Hétfő. Ő jobbra tart, én meg balra. Valamelyikünk mindig egy lépéssel a másik előtt jár. Nincs könnyű dolgom, hogy lépést tartsak vele…hehehe.

Szép fekete vagyok, és ritkán látszom. Simulékony vagyok, de nem rossz értelemben. A kedvenc időtöltésem, hogy tréfából elbújok, és aztán a leglehetetlenebb helyeken újra feltűnök. Van, hogy már azt hiszik, valahol elvesztem, és én akkor meglepetésszerűen egyszer csak előkerülök. Nemrégen nehéz napom volt. A bal lábujj körme nem volt éppenséggel túl jól ápolt, és egész nap dörzsölt, és ingerelt. Szaggatta a szálaimat. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és összegömbölyödhessek valamelyik sarokban. A kínzásomat nem enyhítette még az sem, hogy belsőmet pedig egész nap a haránton növő puha szőrzet csiklandozta. Máskor a csiklandozás olyan vidámmá teszi a napomat. Azt érzem, mint mikor először kerültem a mosógépbe. A légbuborékok szoktak úgy csiklandozni, mikor a dob megtelik vízzel és aztán elkezd gyorsan pörögni. Előtte nem is gondoltam, hogy én is tudok úszni. A pörgésben mindenféle más is hozzám nyomakodik, néha belém akaszkodik, vagy én gabalyodom belé. Vidám dolog a mosógépben lenni.

De mostanában hiányzik egy lány. Már régen nem jött, pedig ő mindig megkeresett, ha elbújtam, és nagyon jól bánt velem. A páromra is mindig figyelt, meg arra, hogy rend legyen, és ne tapicskoljak vízben, vagy ne ragadjon rám morzsa. De a legjobb az volt, amikor a talpat masszírozta, akihez tartozom. Akkor én is meg lettem dögönyözve. A lánynak puha meleg keze volt, de mégis jó erős. Ujjai fürgén nyomkodták a talpat, a sarkat, a bokát. A masszírozás után pedig kijárt a simogatás. Micsoda kényeztetés volt, és mindig azt vártam, hogy én legyek aznap a soros, amikor a masszírozásos nap jön.Remélem, hamarosan visszajön ez a lány.

Úgy néz ki, hogy ma megint elutazunk valahova. Pedig én azt nem nagyon szeretem. Arra jöttem rá, hogy az utazás nem nekem való. Az első utazáskor nagyon nagy izgalomba voltam, mert hallottam, hogy milyen messzire megyünk. A többi zoknival, lehettünk vagy öten párban, bekerültünk egy nagy táskába. Mi voltunk az elsők, és így mindenféle dolgok kerültek ránk később. Össze-visszagyűrtek és lapítottak. És persze az utazásnál így aztán semmit sem láttunk, mert annyira alulra kerültünk. Ez azóta is mindig így van.

Valamiért az emberek mindig úgy kezdik a csomagolást, hogy a felsorolásban először jönnek a alsógatyák, aztán a zoknik, aztán a törölköző, meg a pólók és így tovább. Ez akár hízelgő is lehetne, hiszen a fontossági sorrendben a második helyen vagyunk, na, de ez igazából csak a becsomagolásnál van így. Mert aztán arra meg senki sem gondol, hogy mi milyen kicsik vagyunk, és, hogy így mindig mindenből kimaradunk. A megérkezésnél pedig mindig utolsónak kerülünk ki a táskából, ha egyáltalán kiszednek minket, és nem kell ott kuksolnunk ameddig nem mi kerülünk sorra.

Szóval, aztán végre csak kikerültünk abból a sötét táskából.Akkor meg az a fránya tépőzár nem engedett szabadulni, úgy rám ragadt, hogy szó szerint le kellett tépni róla.

A következő napon mi voltunk soron a párommal. Alig vártuk már, hogy induljunk. Hurrá, kirándulunk! Reggel még úgy tűnt, hogy nem lesz valami csodás idő. Kicsit hűvös volt, és szemerkélt is az eső. Az soha sem derült ki számomra, hogy csak a balos cipő ázott-e be, vagy a jobbos is. Minden esetre reggel kicsit nyirkos lettem, de aztán beültünk egy kis kávézóba, ahol jó meleg volt és gyorsan megszáradtam. Mire újra útra keltünk már sütött a nap, és a kora tavasz ellenére remek kis idő lett. Egész nap jöttünk-mentünk. Ott is ugyanolyan kemények voltak a járdák, mint itthon. A parkokban hasonló apró szemű kavicsok voltak, mint a prüntyi parkban, a Mester utcánál. Mindenki idegenül beszélt, így még azt sem értettem pontosan, hogy hova megyünk, és még hány helyet nézünk meg. Néha kicsit pihentünk, mert belement valami a cipőbe, és meg kellett állni, hogy az Ember kivegye, mert úgy látszik nem csak engem nyomott, hanem a talpát is - tudom ám a nevét ennek az embernek, de nem árulhatom el. Szégyenlős és nem hiszem, hogy tetszene neki, hogy én mindenfélét kifecsegek, hogyan is élünk mi együtt. Egy szónak is száz a vége, járkálunk fel és alá, keresztbe és kasul. Még jól el is tévedtünk, mert aztán már nem gyalog mentünk, hanem buszra szálltunk, hogy végre hazakeveredjünk. Én nem is értem, hogy lehetett ennyit menni, mert máskor, otthon, gyakran leül, vagy legalább eszik, és akkor pihenhetek. De most tényleg csak tíz perceket, ha lehetett nyugtom, és már mentünk is tovább.

Aztán végre este lett. Izzadtak és büdösek voltunk, mint még soha. Azt gondoltam, soha nem lesz már kellemes illatom, hogy nincs az a mosópor és öblítő, ami el tudja mulasztani ezt a borzalmas lábszagot. Párommal egymáson feküdtünk kinyúlva a padlón. Ő is nagyon büdös volt. Pihegtünk és nagyon örültünk, hogy a zoknit csak egyszer veszik fel, és aztán mehet a mosásba. De a mosásra egy hetet kellett várnunk, mire hazaértünk. Addigra szó szerint csontosra keményedtünk, ahogy az izzadság belőlünk elpárolgott. De nem méltatlankodom, mert hát ez a sorsom. Inkább legyek izzadt és kicsit meggyötört, mert akkor tudom, hogy szükség van rám. Így az sem baj, hogy megint utazunk, hátha most láthatunk valamit az utazásból és talán nem lesz annyi sok séta, hanem valami családi ünnepi ebédre megyünk, ahol villoghatunk, hogy milyen szépek és viccesek vagyunk, mert hát nem mindenkinek van ilyen pofácskája, mint nekünk. Feltéve, ha a nadrág elég rövid ahhoz, hogy elő tudjunk bújni.

Bármihez van kedvem, mindegy mit csinálunk, vagy hova megyünk, csak egy dologtól félek. Attól félek egyedül, hogy öreg koromra kilazulnak a gumijaim, és mivel folyton lecsúszok, majd már nem kellek. De ami még rosszabb, hogy a páromnak akkor be kell érni egy Kedd-del vagy egy Csütörtökkel. Azokba semmi vicces nincsen, mert a Péntek, na, az legalább olyan ünnepélyes.

A múltkor azt hallottam, hogy néha, ha mondjuk, kikopom, ahol a legjobban dörzsöl a cipő, és kilyukadok, akkor azt meg tudják szerelni. Valami stoppolásnak hívják, de nem sokan értenek ehhez már mostanság. Talán egy két anyuka vagy nagymama. De én még nem láttam ezt az anyukát soha. Remélem, létezik, és ha elenged valahol a testem, akkor meg tudja foltozni, mert nem szeretném egyedül a szemetesben végezni, vagy olajosan, bicikli láncot tisztogatni.

Már indulunk is, nincs időm tovább morfondírozni. Nem akarnék itt felejtődni, csacska gondolatok miatt, inkább vágyakozással telve várom, a párommal, hogy hova is megyünk ma…