A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - a dráma óra keretében - Sasvári Vivien olvasta fel a kész drámáját. Ő az első a drámaíróink közül, aki sikeresen vette ezt az akadályt, gratulálunk! Az egész művet közlöm az alábbiakban, nem kis büszkeséggel megmutatva, hogy milyen kiváló művek születnek szépírói kurzusunkon.

Sasvári Vivien

Lélektelen

1. felvonás/1. szín

Kicsi, sötét szoba. Az ablakok előtt sötétítő függönyök, sejtelmes, narancsos fény világítja be a helységet. A szoba közepén álló kerek asztalkán súlyos, vörös terítő, a középre állított üveggömb körül gyertyák égnek. Az asztalnál ketten ülnek egy fátylakba öltözött nővel szemben, akinek zengő hangja betölti a szobát:

MARINA: Markus Thompson szelleme, jelenj meg előttem, Markus, kérlek, válaszolj!

FIATAL LÁNY: Ugyan már anya, ez baromság!

ANYA: Csitt!

FIATAL LÁNY: De…!

MARINA: Nézzék, ha nem akarják ezt, menjenek el, de ha beszélni akarnak Markusszal, hagyjanak koncentrálni!

Csend.

MARINA: Remek (megköszörüli a torkát). Markus Thompson, hívlak téged, ha köztünk vagy, adj jelet!

MARKUS: Már vagy tíz perce itt vagyok, ha nem látná.

MARINA: Markus, ha köztünk van, kérem, adjon jelet! (suttogva, a fogai közt szűrve a szavakat). A gyertya.

MARKUS: Mi?

Egy másik szellem jelenik meg Markus mellett.

JACK: Billentsd már meg a gyertyák lángját, te fafej!

MARKUS (értetlenül): Mi? De miért?

JACK: Mert ez is a show része.

MARKUS: Ó. Értem.

A gyertyák lángja megremeg. Az asszony felsikkant.

ANYA: Istenem, Markus, te vagy az?

MARKUS: Én hát!

MARINA: Markus jelen van.

FIATAL LÁNY: Na persze…

MARKUS: Már megint mi az a vas a szemöldökében? És hogy néz ki a haja? Mi ez, lila? Egy hónap telik el, és így néz ki?

MARINA: Édesapja észrevette, hogy más a hajszíne.

FIATAL LÁNY (dacosan): Nyilván.

MARKUS: Ha még mindig azzal a tetovált, motoros kis suhanccal jár, hát megnézheti magát!

MARINA: A barátjáról érdeklődik. Megvan még a motorja?

ANYA: Markus, ó, Istenem, tényleg te vagy az!

MARKUS: Igen, én, és ne hidd, hogy nem tudok a kertészről!

MARINA: Boldog, hogy láthatja, Suzan.

MARKUS: Boldog? A fenéket! Ez a számító némber csak a széfemet akarja!

ANYA: Jaj, Markus, úgy hiányzol!

MARKUS: Meghiszem azt, főleg a csekkek, meg a bankkártyám, az hiányzik csak igazán, mi?

MARINA: Ön is hiányzik neki.

MARKUS: Persze, mint egy pattanás a seggemre!

ANYA: Öhm, megkérdezné esetleg, nem tudja-e megmondani, hol van az a széf…

MARKUS (diadalmasan): Háh! Megmondtam én, hogy csak a széfet akarja! Na, azt lesheted, te hálátlan, élősködő…

MARINA: Azt mondja, elásta.

ANYA: Mi?

MARKUS: He? Én semmi ilyesmit nem mondtam.

JACK (vigyorogva): Csak figyelj!

MARINA: Azt mondja, az erdőben ásta el a széfet, hogy senki ne találjon rá. Négy… nem, öt kilométerre a főúttól, egy göcsörtös, kidőlt fánál.

MARKUS: Ez most mit csinál?

JACK: Várd ki a végét!

MARINA: Markus azt mondja, jó mélyre ásta, hogy senki se férjen hozzá, és biztonságban legyen.

ANYA: És a kód?

MARINA: A házassági évfordulójuk dátuma.

MARKUS (már nevet): Ez jó! Ez nagyon jó! Mintha tényleg észben tartanék ilyesmit.

JACK: Mondtam!

ANYA: Ez egészen biztos?

MARINA: Természetesen.

Az asszony hálásan elköszön, majd fizet, és durcás lányával elhagyják a szobát.

Marina elfújja a gyertyákat és felkapcsolja a lámpát. A kendőt hátra hatja az arcából, és a két szellemre néz.

MARINA: Nos, uraim, köszönöm az együttműködést.

JACK: Imádom, ahogy azon a síri hangon kántálsz, óriási!

MARKUS: Kisasszony, már megbocsásson, de mégis, mi volt ez az egész?

MARINA: Nos, Markus röviden, én médium vagyok. A felesége jött el hozzám, hogy idézzem meg a szellemét, mert, ahogy ő mondta: „képtelen túltenni magát a gyászán, amíg nem búcsúzhat el.” Persze, csak a széf helyét akarta megtudni. Nem szeretem az ilyesmit. Így rossz nyomra vezettem. Sosem találja meg azt a széfet.

MARKUS: Ez igazán kedves öntől, kisasszony!

MARINA: Nem ingyen tettem.

MARKUS: Hogy érti?

JACK: Nézd, pajtás, az ábra az, hogy nekünk is meg kell élni valamiből, eddig tiszta? A médiumkodás nem olyan jól menő biznisz, mint amilyennek egyesek hiszik.

MARINA (sóhajt): Légy erős, Jack, senki sem él abban a tévhitben, hogy ez egy jól menő vállalkozás, csak te.

JACK: Jaj, Marina, olyan földhöz ragadt vagy!

MARKUS: Bocsánat, de maga tulajdonképpen kicsoda?

JACK (hamis mosollyal): Minden bűvésznek van segédje.

MARINA: Jack az én… házi szellemem.

JACK (felháborodva): Már megbocsáss, minek neveztél? Mi vagyok én, talán Casper?

MARINA: A lényeg, az Markus, hogy tisztában vagyunk vele, ön nem a családjának szánja a széfben elrejtett pénzét. Gondolkodott már azon, vajon mit kezd vele, most, hogy… nos… halott?

MARKUS (bizonytalanul): Tulajdonképpen… Nem is tudom…

JACK (átveti kissé átlátszó karját Markus nyakán, és együtt érző képet vág): Tudom én, szívás ez haver, az ember egész életén át gyűjtöget, aztán mielőtt kiélvezhetné, huss… És vége. Egyébként mi volt? Vonat? Busz? Autó?

MARKUS: Kamion.

JACK: Az kellemetlen.

MARINA: Markus, amire Jack olyan körülményesen célozni akarna, az, hogy nekünk nagyon is szükségünk lenne a pénzére.

MARKUS: Áruljam el maguknak a széf rejtekhelyét?

MARINA: Legyen szíves.

MARKUS: Mégis miért tennék én ilyet?

MARINA: Mert szépen kérem, és mert magának egyébként sincs már szüksége rá.

MARKUS: Nem hinném, hölgyem.

JACK: Csináld azt a voodoo izét, naaa, légyszi!

Marina türelmetlenül felsóhajt, és Jackre mered.

JACK: Oké, oké, befogtam.

MARINA: Markus, tudja, mi történik a lelkünkkel a halál után?

MARKUS: Öhm…

MARINA: Nos, hadd világosítsam fel: halálunk után a lelkünk még egy ideig itt lebeg – ez három nap, plusz-mínusz egy-kettő –, aztán normális esetben a mennybe, a pokolba, vagy a purgatóriumba jut, ami tulajdonképpen egy várószoba, eddig világos? Az ön lelke még a purgatóriumban várakozott, ezért is tudtam visszahívni ide. Na, már most, ezzel van egy ici-pici bökkenő. Nem mehet vissza, soha nem tudhatja meg, hogy a mennybe, vagy a pokolba került volna, ha csak én vissza nem küldöm.

Marina arca elkeskenyedik, a haját szél fújja hátra az arcából. Jack elégedetten figyeli Marcus rémülten tágra nyíló szemeit.

MARINA: Viszont nem csak oda küldhetem ám vissza (a hangja suttogássá halkul). Képzeljen el egy örökké valóságot a saját, rothadó holttestébe zárva, hm? Nem lehet túl kellemes élmény, higgye el nekem, és szívesen meg is kímélném ettől. Ehhez mindössze annyi kell, hogy elárulja nekünk a széf pontos helyét, és a zár kódját. Szerintem igazságos üzlet.

MARKUS: Nem képes ilyesmire!

MARINA: Akar fogadni? Jack, képes vagyok én ilyesmire?

JACK: Még szép!

MARINA: És van nekem lelkiismeretem, Jack?

JACK: Nem tudok róla, Marina.

MARINA: Nos, Markus, mi legyen? Maga nem rossz ember. Kis szerencsével a mennybe kerülhet. Ne dobja el ennek lehetőségét pár koszos bankjegyért. Nagyon sötét van a föld alatt, és a férgek nem épp a legillusztrisabb társaság, ha mondhatok ilyet.

MARKUS: Ribanc!

MARINA (vállat von): Mondtak már rosszabbnak is.

MARKUS: Ezt még meg fogja bánni!

MARINA: Nyilván (papírt, ceruzát vesz a kezébe). Ha kész, én hallgatom.

1. I. felvonás/ 2. szín

Egy belvárosi lakás legfelső emelete, melynek hálószobája szadomazo felszerelésekkel van kidekorálva. Van itt bilincs, korbács, és egy domina szerelés a sarokban, egy fogason. Marina épp fejjel előre eltűnik egy nagy szekrényben, amiben szintén mindenféle szerszámok vannak. Jack az ágy mellett áll, és a szőrős, rózsaszín bilincseket szemrevételezi.

JACK: Gondoltad volna, hogy a jó öreg Markus ilyesmivel tölti a szabadidejét?

MARINA: Irigykedsz, mi?

JACK: Igaz, ami igaz, támadtak ötleteim…

MARINA: Tudni sem akarom!

Jack átkukucskál Marina válla felett.

JACK: Na? Találtál valamit?

MARINA: Azt hiszem, ez lesz az, csak nem tudom leszedni a hátát. (Feszítővasat hoz, és elkezdi lebontani a szekrény hátulját).

JACK: Azt hittem, dobok egy hátast, a szövegedtől: „Van nekem lelkiismeretem, Jack?”. Óriási volt.

MARINA: Örülök, hogy szórakoztatónak találtad, de ha nem tudsz semmi hasznosat csinálni, mássz ki az aurámból.

JACK: Nézzenek már oda, milyen érzékeny lett valaki!

MARINA: Nem vagyok érzékeny! Inkább tedd magad hasznossá, és őrködj!

JACK: Mégis ki jönne ide? Esetleg ennek a cuki kis bőr overálnak a gazdája?

MARINA: Még mindig tudom, hol a holttested, Jack, ezt ne felejtsd el.

JACK: Ez övön aluli volt, Marina, igazán nem szép. Nem játszol tisztán.

MARINA: Sosem szoktam. (Reccsenés, pattanás, majd a szekrény hátulja megadja magát, és feltárul a Markus által emlegetett széf). Na végre! Mennyi is volt? 9-5-6-2.

A széf feltárul, Marina és Jack együtt néznek bele, majd Marina döbbenten hátrahőköl.

MARINA: Mi az Isten…

JACK: Hát… Végül is nem kérdezted meg, mi is van abban a széfben egészen pontosan.

MARINA: Ne most légy okos, Jack! Ez egy emberi koponya!

JACK: Igazából, ha jobban belenézel, legalább három.

MARINA: A rohadt életbe! Ez baromira nem hiányzott!

JACK: Most mi van, nem nagy cucc, már nem élnek. Ez neked nem újdonság.

MARINA: Te is tudod, hogy nem foglalkozom holttestekkel! A szellemek egészen más tészta, ez viszont három különböző ember hullája!

JACK: Csak koponyák. Nem az egész test. Ráadásul nem is rohadnak. Na, az tényleg undorító lenne.

MARINA: Jack, én esküszöm neked…!

JACK: Jó-jó. Most mit akarsz csinálni?

MARINA: Eltűnünk innen, most azonnal!

JACK: Most mégis mitől rezeltél be? A csontok nem bántanak, ide pedig nem jön már senki. Markus halott.

MARINA: Az lehet, de a kedves neje előbb-utóbb felfedezi, hogy az erdő közepén nincs semmiféle elásott kincs.

JACK: Ugyan már! Az a nő vakondtúrást csinál abból az erdőből, és az jó pár napba telik. Addigra mi már sehol sem leszünk!

MARINA: Markus pénzéből kellett volna meglépnünk, te nagyokos!

JACK: Pár nap alatt találunk egy másik balekot!

MARINA: Azt hiszed, ez olyan egyszerű? Fogalmad sincs, mennyi időbe telt olyan hírre bukkanni a halálozási rovatokban, meg az interneten, ami számít is! És azt képzeled, a nő magától jött el hozzánk? Ez hosszú hetek munkája volt, Jack, és most lehúzhatom a klotyón az egészet!

Marina tehetetlenül a hajába túr és ellép a széftől. Fel-alá kezd járkálni a szobában. Jack gondterhelt arccal nézi.

JACK: Majd kitalálunk valamit. Mennyi pénzünk van?

MARINA: Kevés, rohadtul kevés! Az útra elég, de utána mégis mi a fenét csinálok?

JACK: Ugyanazt, amit itt.

MARINA: És abban a néhány hétben, amíg felhajtok egy újabb balekot, mégis mit eszem, hol alszom?

JACK: Ti, élők, olyan körülményesek vagytok.

Marina lerogy az ágy szélére. Jack mindezt kritikus, kissé undorodó arccal szemléli.

JACK: Én nem ülnék oda a helyedben. Tudni sem akarom, mi mindent látott már az a lepedő…

MARINA: Csak fogd be!

Ebben a pillanatban egy másik szellem, egy nő ölt testet az ágy lábánál, a ruhája jórészt csak bőrszíjakból áll. Jack álla leesik, Marina gyanakvóan nézi a lányt.

LUCY: Sziasztok!

MARINA: Te mit keresel itt?

JACK: De ha már itt vagy, mit tehetünk érted, szép hölgy?

LUCY (megvetően affektálva): Mi vagy te, nekrofil?

JACK: Hé!

MARINA (a széf felé bök hüvelykujjával): Tiéd az egyik?

LUCY: Ja, a csinosabbik, amelyiknek olyan szép arccsontja van.

Marina és Jack összenéznek.

JACK (MARINA irányába suttogva): Legalább dögös.

MARINA: És most mit akarsz itt?

LUCY (épp a koponyákat nézegeti): Ja, hogy én? Öhm, Markus üzent neked.

MARINA: Őt visszaküldtem a purgatóriumba.

LUCY: Pokolra került.

MARINA: Azt hiszem, ez nem lep meg. (Lucy még mindig azon tanakodik, melyik koponya a legcsinosabb). Szöszi, koncentrálj! Hogy kerülsz te ide, és hogyan küldött nekem Markus üzenetet?

LUCY: Onnan jöttem, ahonnan ő. Csak ő a pokolba ment, én meg ide, hogy megkeressem a koponyámat.

Marina kezdi elveszíteni a türelmét.

MARINA (indulatosan): Jack, csinálj vele valamit, mielőtt én fogok!

JACK: Jó-jó, bízd rám. Khm. Figyelj csak csini… Hogy is hívnak?

LUCY: Lucy vagyok.

JACK: Csodás, figyelj Lucy, el tudnád mondani, mikor haltál meg?

LUCY: Nem is tudom, talán… öt-hat hete…

JACK: És eddig hol voltál?

LUCY: A purgatóriumban.

JACK: Értem. És nem sokára utánad, megérkezett Markus is, igaz? Ő ölt meg téged?

LUCY: Igen, ebben biztos vagyok. Meg is lepődtem, mikor megláttam, azt hittem, egyenesen a pince szintre küldik, ha érted, de nem, ez is ott állt sorba velünk. Fel nem foghatom, miért tart olyan sokáig ezeknek a papírmunka.

JACK: Marina két napja kihozta Markust a purgatóriumból, és kötött vele egy üzletet. Ezután Markus visszament. Mondott neked valamit?

LUCY: Valami olyasmit, hogy a ribanc jól meg fogja szívni (Marinára néz), már bocsi, de ő mondta így. Meg hogy mennyire meg fog lepődni, ha belenéz a széfbe.

MARINA (sürgetően): Mondott még valami mást is?

LUCY: Igen, azt üzeni, ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadultál tőle, mert őt senki sem fenyegetheti meg büntetlenül… vagy valami ilyesmi. Nem igazán figyeltem. Lefoglalt, hogy azt mondta, elintézi, hogy visszakerüljek ide.

MARINA: És mégis hogy kivitelezte ezt?

LUCY: Nem tudom, de beszélt ott valakivel, aki a papírokat intézte. Többen káromkodtak is, mikor eléjük tolakodott a sorban… Aztán huss, itt voltam.

Jack és Marina gondterhelten összenéznek.

MARINA: Senki sem képes erre. Nem vesztegetheti csak úgy meg a kapuőröket, az ki van zárva!

JACK: Nem akarok kukacosnak tűnni, de csinike csak idekerült valahogy…

MARINA: Igen, Jack, én is látom, de ez akkor is lehetetlen!

JACK: Attól, hogy ezt szajkózod, nem lesz kevésbé valós a tény, hogy a rohadt kis perverz valahogy elintézte, hogy az egyik kapuőr visszaengedje a csajt.

MARINA: De ha ezt el tudta intézni, miért nem magát küldette vissza?

LUCY: Ó, az is folyamatban van.

Mindketten felé kapják a fejüket.

MARINA: Miről beszélsz?

LUCY: A papíros fickók nem küldhették vissza Markust, mert nekik is meg van kötve a kezük vagy mi, gyilkosokat nem küldhetnek vissza, attól bekrepál a rendszer.

MARINA: Hát akkor?

LUCY: Nem tudom, nekem csak azt mondta, hogy odalent is vannak ismerősei.

MARINA: Hazudsz!

LUCY (vállat von): Mást nem tudok.

JACK (hirtelen beugrik neki valami): Marina… öhm, rémlik neked, mit meséltem, én hogy jutottam vissza ide?

Marina elsápad, és Jackre mered.

MARINA: Azt gondolod, ő is ugyanezt csinálta?

JACK: Figyelj, én több száz évvel ezelőtt űztem az ipart, az igaz, de ezek a szabályok nem nagyon változnak. Persze a magam idejében én is kértem egy-két szívességet, meg letudtam a személyes kis revansokat, de ha ez a fickó épp téged szúrt ki magának, és lepacsizott pár démonnal, néhány államnyi távolság kevés lesz ahhoz, hogy megszabadulj tőle.

2. 2. felvonás/ 1. szín

Egy kicsi, zsúfolt lakás, a vakolat mállik, a plafon beázva. Az ágyon nyitott bőrönd és egy sporttáska hever, a szekrény ajtaja nyitva, mindenhol ruhák szanaszét. Marina a táskákba gyűr mindent, ami a keze ügyébe kerül. Jack az ablaknál áll, és karba tett kézzel figyeli a műveletet.

JACK: Mégis mit csinálsz?

MARINA: Minek látszik?

JACK (tűnődve): Ha nem ismernélek jobban, azt mondanám, szortírozod a téli és a nyári kollekciót. (Marina felmordul). Vagy talán tévedek.

MARINA: Nem vagy vicces!

JACK: Ugyan már, Marina! Ezelől nem bújhatsz el. Hiába csomagolsz, nem tudsz olyan messzire menni, hogy a démonok ne találjanak rád. Ehhez néhány kilométernyi buszozás kevés.

MARINA: Akkor mondj jobbat! Mert nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, és várni, hogy rám találjanak!

JACK: Először is higgadj le, mert nem segít, ha pánikolsz. Másodszor tedd le azt a kést, mert nekem már úgyis mindegy, a démonok meg legfeljebb körberöhögnek.

Marina észreveszi, hogy egy szertartásoknál használt tőrt szorongat. Leteszi, majd az ágy szélére ül, és Jackre néz.

MARINA: Mesélj nekem a démonokról, Jack.

JACK: Mit akarsz tudni?

MARINA: Hogyan kerültél kapcsolatba velük, hogyan szabadultál meg tőlük, mindent.

JACK (vonakodva): Marina, csak mert úgy döntöttem, hogy melletted maradok, nem jelenti azt, hogy tudnod kell arról, miket tettem életemben.

MARINA: Így is sok a legenda rólad, Jack, és ha csak a fele is igaz, gyilkos rohadék lehettél akkoriban.

JACK: Milyen árnyaltan fogalmazol. De azért ne legyen kétségeid, ha nem lennék szellem, te már nem lennél életben.

MARINA: Nem táplálok illúziókat, ezért is működünk még mi ketten.

JACK: Igaz.

MARINA: Szóval ki vele!

JACK: Azt tudnod kell, hogy nem azért öltem, mert szükséges volt. Hanem azért, mert élveztem, nekem sosem kellett különösebb ok, hogy végezzek valakivel. Ma már hamar elkapnának, ezzel tisztában vagyok, de akkor még nem volt sem DNS vizsgálat, sem ujjlenyomat, hogy bármit is rám bizonyíthassanak. Egy idő után azonban… elszaladt velem a ló. Kis híján lelepleződtem, ezt viszont nem engedhettem meg magamnak.

MARINA: Ekkor szövetkeztél a démonokkal.

JACK: Igen, hogy láthatatlan maradjak. Csak ennek köszönhettem, hogy nem buktam le, és nem kötöttek fel, vagy fejeztek le idő előtt.

MARINA (gúnyosan): Helyette hátba lőttek.

JACK: Azt nem mondtam, hogy a démonok a tartozásaimat is kiegyenlítették.

MARINA: Nem voltál túl előrelátó.

JACK: Nicsak, ki töri a pálcát…

MARINA: Nem ítélkezem, Jack, csak tettem egy megállapítást. Folytasd.

JACK: Démonokkal üzletelni nem épp a legokosabb dolog. Eladtam a lelkem, és mikor halálom után a pokolra kerültem, már vártak rám. Én azonban nem terveztem az örökkévalóságig a karmaik között szenvedni. Így felajánlottam más valaki lelkét a magamé helyett.

MARINA: Hadd találjam ki, azét, aki hátba lőtt.

JACK: Abban nekik mi lett volna az üzlet? Ha valaki embert öl, előbb-utóbb így is, úgyis a pokolra kerül. Nem, olyasvalaki lelkét kellett adnom cserébe, akit amúgy nem tudtak volna megszerezni maguknak. Az apámét.

MARINA: Hogy mi?

JACK: Ne lepjen meg. Életemben csak egyszer láttam, akkor sem ismert fel, azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Felcsinálta anyámat, aztán lelépett.

MARINA: Ezért te a démonoknak adtad a lelkét. És kiszabadultál.

JACK: Így van.

MARINA: Szerinted Markus ugyanezt csinálta?

JACK: Azt hiszem. Nyilván szövetkezett pár démonnal, annak érdekében, hogy ne bukjon le a kis… hobbija miatt. Szinte biztosra veszem, hogy nem volt B terve, de mikor előszólítottad, és megzsaroltad, tökéletes alkalmat adtál neki. Te lettél a B terv.

MARINA: Semmi garancia nincs arra, hogy alkalom adtán ne kerülnék pokolra, Jack. Nem vagyok valami jó ember.

JACK: Ez tény, de még senkit sem öltél meg.

MARINA (felhorkan): Még… Kösz a bizalmat.

JACK: A többit elég csak egy pap előtt megbánni. Ki tudja, lehet, hogy nyolcvan éves korodra lesz tíz unokád, egy cuki kis kertes házad, és muskátlik az ablakodban.

MARINA: Hogyne, ennek aztán nagyon sok a valószínűsége.

JACK (vállat von): Láttam már furcsábbat.

MARINA: Tehát Markus az én lelkem árán akar kiszabadulni.

JACK: Nagyon úgy tűnik.

Marina dühében leveri az éjjeliszekrényen lévő halotti maszkot, mire az darabokra törik a falon.

MARINA: És most mégis mi a fenét csináljak?

JACK: Hm, az a maszk majdnem kétezer éves volt.

MARINA: Nem érdekel! A démonok ellen nem sok hasznát veszem.

JACK: A démonok ellen kevés dolog van, aminek tényleg hasznát vennéd.

MARINA: De van, aminek igen?

JACK: Ne reménykedj. Olyan tárgyakról beszélünk, amik már az én időm előtt is leletnek számítottak, esélyed sincs megtalálni akármelyiket is. Annál hamarabb rád találnak.

MARINA: Ha nem lyukadsz ki valahová nagyon gyorsan…

JACK: Feleslegesen fenyegetőzöl.

MARINA: Akkor mondj valamit, amit használhatok!

JACK: Egyetlen módon tudnád elérni, hogy a lelked ne kelljen a démonoknak, de nem fog tetszeni.

MARINA: Hagyjuk a sejtelmes körítést, ha kérhetlek.

JACK: Ünneprontó! (Jack végül legyint, és a tárgyra tér). Ha gyilkosság szennyezi a lelked, nem leszel megfelelő csereérték.

MARINA (elképedve): Öljek meg valakit?

JACK: Jobb ötletem nincs.

MARINA: Jack, én nem vagyok gyilkos!

JACK: Mindenki gyilkos, Marina, csak nem mindenkinek tapad vér a kezéhez, de ez nem változtat a dolgon. Az emberek kegyetlenek, és mindenki eljátszott már a gondolattal, még ha ezt nem is ismernék be hangosan. Ölni nem nehéz. Sőt, egyszerűbb az, mint hiszed.

MARINA: Neked talán igen.

JACK: Nem csak nekem.

MARINA: De ha megölök valakit, mindenképp a pokolra kerülök.

JACK: Ez így van, itt inkább az a kérdés, előbb, vagy később. És az sem mellékes, kinek leszel kiszolgáltatva a halálod után. Eltengődhetsz a pokolban különösebb fájdalom nélkül is, de ha egy démon játékszere leszel… Nos, az több mint fájdalom, és nem hagyják abba, csak mert szépen kéred.

MARINA: Nem vagyok jó ember, Jack, tudom, és nem is zavar különösebben, nincsenek álmatlan éjszakáim. De a csalás, az átverés, a fenyegetőzés egy dolog. A gyilkosság egy egészen más kategória.

JACK: Ha ilyen finnyás vagy, a te bajod, de az erkölcsi aggályaiddal nem sokra fogsz menni odalent, erről biztosíthatlak.

MARINA (felcsattan, felugrik az ágy széléről): Szállj le a magaslóról! Nem mindenki születik gyilkosnak!

JACK: Nem, de hidd el annak, aki otthon van a témában: ha egyszer elkezded, abba sem bírod hagyni.

MARINA: Beteg vagy.

JACK: Voltam. (Ártatlanul Marinára pislog). Most már csak egy test nélküli, teljesen ártalmatlan jelenés vagyok.

MARINA (a szemét forgatja): Jack, te sosem leszel ártalmatlan.

JACK (elvigyorodik): Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem.

2. felvonás/2. szín

Este van, a temetőben már alig lézengenek páran, a sírok között lámpák világítanak, de még így is kihalt és félelmetes a hely. Marina a kiépített kis járdát követve jut egyre beljebb a temetőben, gyakran néz a háta mögé, mintha attól tartana, hogy követi valaki.

JACK: Ne légy már paranoiás!

MARINA: Azért jöttem ide, hogy megöljek valakit, szerintem némi egészséges paranoia belefér!

JACK (az orra alatt): Az „egészséges” a kulcsszó.

MARINA: Ne motyogj az orrod alatt! Egyáltalán honnan veszed, hogy itt majd találok valakit? Ez egy temető, itt már gyárilag halottak vannak.

JACK: Higgy a mesternek. Egy temető soha nem üres, mindig vannak részegek, hajléktalanok, idős nénik…

MARINA: Nem ölök idős néniket!

JACK: Pedig azoknak már úgyis mindegy.

MARINA: Úgy érezném, mintha a saját nagyanyámat ölném meg…

JACK (érdeklődve): Szeretted a nagyit?

MARINA: A „nagyi” tanított meg mindenre, amit a halottakról tudok.

JACK: Vagány lehetett.

MARINA (kicsit elkalandozik): Ő nevelt fel.

JACK: Visszaidézted a szellemét?

MARINA: Nem érdemelte volna meg. Elhamvasztattam, a hamvakat pedig szétszórtam, hogy a testét senki se használhassa börtönnek. Voltak ellenségei. Nem akartam, hogy arra a sorsra jusson, amivel én Markust fenyegettem.

JACK: Akkor idős nénik kizárva.

MARINA: Látom, érted a lényeget.

JACK: Akkor keressünk egy részeg hajléktalant. Az még ellenkezni sem fog, bár abban nincs sok élvezet.

Marina megtorpan, és visszanéz Jackre.

MARINA: Segítened kell, ugye tudod? Egyedül ez nem fog menni.

JACK: Nyugi, megígértem, vagy nem?

Marina felsóhajt, majd tovább indul, és egy darabig egyetlen szó sem hangzik el köztük. Kis idő múlva hangokat hall néhány méterre tőle, jobbra. Behúzódik egy angyal-szobor takarásába, és fülel.

Részeg1 (a szavai kásásak, összemosódnak): Nemmondodkomolyan… Anyám életére ezsküszöm…

Részeg2: Anyád halott, különben izs egy részeges kurva vót.

Részeg1: Vond vissza, különben betörömafejed! Ézs azt add ide!

Részeg2: Teszedle! Az az enyém!

JACK: Tessék, a tökéletes áldozatok. Valószínűleg a kutya sem fogja őket keresni.

MARINA: Kettő sok lesz, az egyiktől meg kéne szabadulni.

JACK: Ha az egyiket lelövöd, a másik kereket old.

MARINA: Jack, az istenért!

JACK (a szemét forgatja): Jó, várj egy kicsit.

Részeg2: Szétverem aztahülyefejedet!

Részeg1: Ne ugrálj, mer’ anyám mellé temetlek!

JACK: Na lássuk…

Jack mereven az első részeg fickóra szegezi a tekintetét, és koncentrál, ahogy próbálja átvenni az irányítást a pasas szétcsúszott tudata felett. A részeg beszélni kezd, de a szavakat már Jack adja a szájába.

Részeg1 (Jack hangján): Tűnj el öcsi, vagy én tűntetlek el.

Részeg2 (értetlenül): Most mit keménykedsz?

Részeg1 (Jack hangján): Én figyelmeztettelek.

A pasas meglendíti a kezében tartott üveget, mely még félig tele van, és a második férfi fejére csap vele. Az üveg eltörik, a fickó pedig összeesik egy sír tövében, a homlokából vér szivárog. Jack elengedi a megszállt férfi tudatát, mire az értetlenül néz körbe, kezében a törött üveg nyakát szorongatja.

Részeg1: Mi a szar? (Majd észreveszi eszméletlen társát). Hú, afrancba!

A fickó eldobja a törött üveget, majd képességeihez mérten gyorsan eltántorog. Marina előjön a szobor mögül, és megáll Jack, meg az ájult részeg mellett.

JACK (elégedetten): Megköszönheted, még le is egyszerűsítettem neked. Így legalább nem fog kiáltozni.

MARINA (rezignáltan): Kiáltozni.

JACK: Néha szoktak. Ha nem vagy elég gyors. De ez a pasas észre sem fogja venni.

MARINA (idegesen): Ó, a rohadt életbe! (Előrántja a kabátja zsebéből az ott rejtegetett pisztolyt, és bizonytalanul a vérző fejű részegre fogja.)

JACK: Csak húzd meg a ravaszt. Célozz a mellkasára.

MARINA: Jack, ez nem segít. (A keze remeg). Próbáljuk a C tervet.

JACK: Mi volt az A, meg a B terv?

MARINA: Az A terv az volt, hogy elhúzom a csíkot, a B meg hogy egyszerűen csak lelövöm. Te vagy a C terv.

JACK: Világos. De nem fog sokáig tartani, és hagynod kell magad, különben nem fog menni. Az előbbi kis mutatvány elég sok energiámat elszívta.

MARINA: Állati segítőkész leszek, csak csináld!

JACK: Oké, engedd el magad, tartsd lazán azt a pisztolyt. Csukd be a szemed. Gondolj tengerpartra, naplementére, sirályokra…

MARINA: Fogd be!

Marina lehunyja a szemét, a pisztoly lazán az oldala mellett. Mély levegőt vesz, majd kifújja.

JACK (inkább csak magának): Alakul…

Marina szeme hirtelen felpattan, a pisztolyt erősen markolja, és egyenesen a férfi szívének szegezi, az arca üres, a szeme kifejezéstelen.

MARINA (Jack hangján): Ez már nagyon hiányzott. (Épp meghúzná a ravaszt, mikor egy hang szólal meg a háta mögött.)

DÉMON: Mit csinálsz, Hasfelmetsző?

Jack elveszíti az irányítást Marina felett, a lány a pisztollyal együtt megpördül, és a fák közül előlépő démonra szegezi.

JACK: A francba.

DÉMON: Régen találkoztunk, Jack. Hogy vagy mindig?

JACK: Kösz, minden mesés.

DÉMON: Úgy látom, még mindig nem bírsz megülni a seggeden.

JACK: Nem vagyok az a típus.

DÉMON (fenyegetően): Bele akartál avatkozni a dolgainkba.

JACK: Távol álljon tőlem!

DÉMON: Megpróbáltad elvenni tőlünk a lányt, pedig már nekünk ígérték.

JACK (megjátszott meglepődéssel): Hogy nektek? Tényleg? Ha én ezt tudtam volna… (A szája sarkából súgva Marinának). Lődd már le!

DÉMON: Nem ajánlom. (Marina felé fordul). Azzal a kis játékszerrel nem sokra mész.

MARINA: Hátha mégis! (Meghúzza a ravaszt, a golyó a démon testének csapódik, de aztán egyszerűen csak lepattan róla. Marina elsápad, a keze remegni kezd.)

JACK: Nem éppen rá gondoltam!

DÉMON: Jack, azt ajánlom, fogd be a szád, különben téged is magammal viszlek! Neked itt semmi dolgod!

MARINA: Nem megyek veled! (Hátrálni kezd, átlép az eszméletlen fickón, majd ráfogja a fegyvert.) Úgy tudom, gyilkosok nem kellenek neked.

DÉMON: Nem fogod megölni.

MARINA: Talán mégis!

DÉMON: Nem tudsz majd együtt élni a bűntudattal.

MARINA: Nekem nincs lelkiismeretem!

DÉMON (gúnyosan mosolyogva): Mégis él még.

JACK: Marina, csak lődd le!

DÉMON: Te maradj ki ebből, Jack!

Marina pisztolyt tartó keze remegni kezd.

DÉMON: Gyenge vagy, ember. Nem vagy te gyilkos, sosem öltél, most is képtelen vagy rá. Ezért is foglak magammal vinni.

MARINA (könyörögve Jackre néz): Kérlek, segíts!

JACK (szánalommal): Sajnálom, nem tudok.

MARINA (a démonnak): Mit adjak? Megteszek bármit!

DÉMON: Nem alkudozni jöttem. Markus nekem ígért, és te semmit sem tudsz felajánlani, ami elég értékes lenne.

MARINA: Mondj akármit!

DÉMON: A lelkedet akarom.

A démon Marinához lép, kitépi a kezéből a fegyvert, és elhajítja. A lány arcán könnyek folynak végig, a félelemtől nem bír mozdulni.

MARINA: Nem ezt érdemlem.

DÉMON: Mind ezt mondják. Most pedig gyere.

MARINA (Jack felé nyújtja a kezét): Jack, kérlek!

JACK (tehetetlenül rázza a fejét): Ehhez én kevés vagyok.

MARINA (kétségbeesetten suttogva): Nem akarok meghalni!

DÉMON: Ez nem kívánságműsor.

A démon megragadja Marina vállát, a lány ettől az egyetlen érintéstől összecsuklik, és ahogy a teste a földre zuhan, a szelleme állva marad. A démon még mindig a testetlen, kissé átlátszóvá vált vállát fogja. Marina küzdeni próbál, de hiába, a démon egyszerűen magával rántja a lelkét, ahogy visszatér a pokolba.

2. felvonás/3. szín

Néhány nappal később Markus a régi lakásában áll, a nyitott széfet nézi, elégedettséggel tölti el a három koponya látványa. Hirtelen Jack bukkan fel mögötte.

JACK: Emlékszel még rám?

MARKUS (a hangra megfordul, észreveszi Jacket): Mit akarsz itt?

JACK: Hallottam, visszaengedtek, gondoltam, beugrom, és gratulálok.

MARKUS (gyanakodva): Miért tennél ilyet?

JACK: Általában elismeréssel adózom a hozzám hasonlóan zseniális elmék előtt. Démonokkal egyezkedni, majd megúszni a dolgot, nos, ez nem semmi.

MARKUS: Nem volt egyszerű.

JACK: Valóban, de te kiválóan megoldottad.

MARKUS: Úgy gondolod?

JACK: Hogyne! Az utolsó pillanatban kapcsoltál, ha nem tévedek, nem tervezted előre.

MARKUS: Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget.

JACK: És én becsülöm az ilyen hozzáállást, tényleg! Egyetlen aprócska hiba csúszott a számításodba. (A hangja megváltozik, sötét lesz, dühös). Kiválasztottad az egyetlen embert, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak mondjam.

MARKUS (idegesen, de meggyőződéssel): Nem tehetsz velem semmit!

JACK: Ebben nagyon tévedsz.

MARKUS: Halott vagyok, már nem árthatsz nekem!

JACK: Talán mégis. (A szobába ekkor egy fiatal, vörös hajú nő lép, kezében amulettet tart). Hadd mutassam be neked Sonját. Tudod, Sonjával néhány napja ismerkedtem meg, nagyjából azután, hogy te a pokolba hurcoltattad Marinát, de ne vesszünk el a részletekben. Sonja egy tehetséges, fiatal halottidéző, és miután elmeséltem neki Marina történetét, úgy gondolta, segít nekem.

SONJA: Bizony, én nagyon segítőkész vagyok.

JACK: Markus, emlékszel még, mivel fenyegetett téged Marina az első találkozásotok alkalmával? Nos, nem csak ő képes rá. (Int Sonjának.) Kezd el, kedves.

SONJA: Markus Thompson a sírodhoz kötlek, Markus Thompson a földbe zárlak!

MARKUS (rémülten a kántáló lányra majd Jackre mered): Nem teheted ezt, kérlek!

JACK (dühösen): Marina is könyörgött, pedig sosem láttam könyörögni!

SONJA: Markus mostantól fogva a testedhez kötlek, Markus mostantól fogva a csontjaidba zárlak!

MARKUS: Ne, ezt nem teheted!

JACK: Dehogyisnem.

SONJA: Csontod a börtönöd, sírod az otthonod! Markus Thompson távozz, és sose lelj nyugalmat!

Markus szelleme kiáltva tűnik el, ahogy a varázsszavak visszaűzik a sírjába, és saját rothadó holttestébe zárják. Jack elégedett arccal Sonjához fordul.

JACK: Szép munka, kedves, igazán leköteleztél.

SONJA: Nem tesz semmit, de ez a második alkalom, hogy kedvesnek szólítasz. A harmadiknál követed a haverodat, értem?

JACK (nosztalgikusan elmosolyodik): Azt hiszem, mi nagyon jól ki fogunk jönni egymással.

Vége