Íróiskola 2.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Bauer Krisztina olvasta fel írását. A feladat az volt, hogy valamiféle "szürreális" történetet írjunk, úgy gondolom, Krisztina novellája kiválóan teljesítette ezt a feladatot.  

Bauer Krisztina

Déli szélesség 0^o 40' nyugati hosszúság 90^o 33'

Összeért az ég a tengerrel. Lágyan ringatták a hullámok, a hátán fekve csodálta a szinte egy helyben lebegő albatroszt. Olyan béke töltötte ki minden pórusát, mint még soha. Két évig spórolt erre a nyaralásra, nehéz volt a férjét meggyőznie, hogy ne a kocsit cseréljék le, hanem itt töltsenek két hetet. A férje nem volt jó úszó, most is csak a parti sekély vízben tapicskolt. Az asszony egyre messzebb merészkedett, a keze napról napra erősebben lendítette előre, a várható életkorának felén már túl járt. A férje kiabálására elrebbent a nyugalma, megfordulva látta, a part már elnéptelenedett, a gyomra is megkordult, kiúszott. Még van egy teljes nap a hazatérésig, gondolta.

A bungaló teraszán vacsoráztak, az asszony csak zöldségeket és gyümölcsöt evett, a férje egy ropogós sült hús darabot marcangolt feltűnően, 27 év házasság alatt sem tudta megszokni a felesége vegetarianizmusát.

- Mi történt, leforráztad? - a férfi csámcsogva meredt a nő kezére.

- Nem, biztosan beleúsztam egy medúza-rajba - vizsgálgatta kezeit a nő.

Furcsa, az alsó ujjpercéig érő hólyagos duzzanatok látszottak az ujjközökben. Bár csodálkozott, hogy nem érez fájdalmat, lefekvés előtt gondosan bekente gyulladáscsökkentő krémmel a dudorokkal. Reggelre kétszeresére nőttek a lebenyek és felértek a körméig. Az úszásról nem volt hajlandó lemondani. Még aludt a férje, mikor lement a tengerhez. Ilyen könnyedén nem úszott még, csak egyet húzott a karjával és már métereket repült előre, a könnyei sósabbak voltak a víznél, búcsúzott.

A repülőtéri ellenőrzésnél csak két ujjal fogta meg az asszony útlevelét a tiszt, majd utána, gondosan megtörölközött egy fertőtlenítő kendővel.

- Tudja, a nejem annyit lubickolt, hogy úszóhártyája nőtt - humorizált a férje.

Itthon az ismerős bőrgyógyász, egy egzotikus felületi parazitáról motyogott másnap, és sürgős, lézeres műtétet javasolt. Az operáció után, az asszony kezeit vastag fehér kesztyűként vonta be a géz, erős feszítő kínt érzett.

A felesége elesettsége erős vágyat keltett a férfiben, ezen maga is meglepődött, mert a házasságuk évek óta csak udvarias társas magány volt.

- Mi lenne, ha a lelógó gézdarabokkal az ágyrácshoz kötnélek? - búgott a hatalmas franciaágyban.

- Nagyon fáj a kezem, segíts inkább bevennem a gyógyszereket! - válaszolta a nő.

- Te aztán semmit nem változol, hideg vagy az ágyban, mint egy hüllő - csattant fel a férfi, felugrott, hozott egy pohár vizet, majd átment a másik szobába, és bekapcsolta a számítógépet. A felesége csendesen álomba sírta magát.

Kötözésre egyedül ment. Mikor levágták a gézkesztyűt róla, először a kézfején megjelenő kékes pikkelyekre csodálkozott rá az asszony, majd szinte megnyugodva látta, hogy a hártyák visszanőttek az ujjai közé. Az orvos nem szólt semmit, elfordulva megírt egy receptet.

- Ezzel kenegesse a kezét, és ha panasza van jöjjön vissza. - mondta.

Az asszony tudta, ez nem fog megtörténni.

Be kellett mennie a kiadóba, hogy megbeszélje a következő könyvet, amire a nyaralása előtt ígéretet kapott, a kevés spanyol fordító közül ő volt az egyik legjobb. A főszerkesztő titkárnője éppen telefonált, ezért az asszony csak integetett neki, a várt mosoly helyett döbbent és undorral telített arc nézett vissza rá. A babaarcú lány letette a telefont és - kis türelmet - felkiáltással, bement a párnázott ajtajú főnöki szobába, ahonnan jó húsz perc után jött elő.

- Itt kellene aláírnod, ugye van tollad?- tett a lány papírokat és egy vaskos könyvet a szoba távoli sarkában lévő kisasztalra, majd szinte futva menekült az íróasztala mögé.

- Nem szükséges bejönnöd, küldd majd e-mailen az anyagot!

Az asszony nehezen fogta kezébe a tollat, hüvelykujja nem hajlott rendesen a tenyere felé, ez és a hosszú sötét szürkésre színeződött körme is akadályozta. Futó pillantást vetett a spanyol nyelvű könyv borítójára mielőtt besöpörte a táskájába, A leguánok társadalma cím virított rajta, no, ezt majd kicsit átfogalmazom, gondolta. Szinte hallotta a babaarcú megkönnyebbült sóhaját, ahogy őt az ajtó felé indulni látta. Nem foglalkozott ezzel, minden gondolatát a könyv töltötte ki. 

Mohón várta, hogy elkezdhesse a fordítást, de tudta, hogy fel kell töltenie a hűtőt, mert a férje csak enni szeretett, de vásárolni utált. Lakásuk közelében, a nyaralásuk alatt nyílt meg egy új szupermarket, a kora délutáni órában, alig néhányan lézengtek a polcok között. Szinte futva kapkodta össze az élelmiszereket, máskor gondosan elolvasta a címkéken lévő információkat, most azonban minél hamarabb a könyvvel akart foglalkozni. Rakta a pénztár gumiszalagjára a bevásárlókocsi tartalmát, mikor a pénztárosnő éles sikítás közben kiugrott a kuckójából.

- A keze, a keze borzalmas, undorító! - harsogta.

Az asszony otthagyott mindent, kisietett az üzletből, hátranézett nem követi-e valami biztonsági ember, a saroktól futásnak eredt. A házkapu döngve csapódott mögötte, nem várta meg a liftet, mint akit most is üldöznek, szaladt fel a harmadik emeletre. Tíz percig is eltartott mire ki tudta nyitni a lakásajtót, a kulcscsomója többször kicsúszott a kezéből, nehéz volt a kis, lapos kulcsot a zárba illesztenie. Végre biztonságban érezte magát, fogta a könyvet és elindult a számítógépéhez, amikor megcsörrent a szobában a telefon.

- Igen, tessék - szólt bele ingerülten.

A menye hangját hallotta a telefonban.

- Csókolom anyuka, hallottuk milyen remek volt a nyaralás. Apuka itt volt az ajándékkal a kicsinek, említette, hogy problémája van a kezével anyukának.

- Igen és?

- Csak a kicsi miatt, gondoltuk, hogy amíg nem derül ki fertőző-e nem mennénk, majd skypolunk, jó? - negédeskedett a meny.

- Hát persze, igazad van - mondta és letette az asszony a kagylót. Azt már meg sem kérdezte, segíthetne-e gondolta magában, de mást nem is várt a fia feleségétől. Kicsit fájt, hogy nem érezheti azt a finom baba illatot, mikor megöleli az unokáját, akarattal túllendült ezen az érzésen.

Leült az íróasztalához és ismerkedni kezdett a könyvvel, először megszagolta, sós tenger és moszat illata volt, olyan otthonosság illat, hogy beleborzongott. Egy számára ismeretlen ecuadori kiadótól származott. Az első mondata szíven ütötte. "Lehet, hogy ez az utolsó éden a földön a d.sz. 0^o 40' a ny.h. 90^o 33'-én."

Munkamódszerével ellenkezően, belekuporodott kedvenc fotelébe, hogy birtokba vegye a könyvet.

Már virradt mire befejezte az olvasást, hirtelen rádöbbent, hogy nincs a férje otthon. Nem idegeskedett, mert ez már néhányszor előfordult, az utóbbi időben kicsit gyakrabban, mióta igazgató úr lett belőle.

Felnyitotta a laptopját, a képernyő sarkában villogott a kis boríték, talán fontos. Rá akart kattintani, de a deformálódott keze nem engedelmeskedett. A megoldást egy fakanál adta, melynek fejét a fogai között tartva sikerült végre megnyitni az e-mail fiókját. Néhány semleges üzenet között a férje levelét találta.

Kusza magyarázkodás, miért hagyja őt el, hogy kapott egy utolsó esélyt még az élettől, ha van még a feleségében szeretet iránta, ezt megérti. Aztán némi gyakorlatiasabb szöveg a válásról és a férfi holmijának elviteléről.

Az asszony nem rendült meg a hírtől, az bosszantotta, hogy ilyen gerinctelen módon közölte ezt vele.

- Legyek megtisztelve, hogy nem sms-t küldött erről - mondta ki hangosan.

Mióta bérletet vett az edzőterembe, és ránctalanító krémet kezdett használni a férje, tudta, hogy barátnője van. Valahogy azt várta, a nyaralás alatt adja majd tudtára ezt a döntését.

A fájdalom, amit érzett, a honvágyhoz volt hasonlatos, olyan erővel szorította össze a gyomorszáját, hogy összegörnyedt. Elrágcsált egy fonnyadt fej salátát, miközben teletöltötte a kádat, a víz mindig megnyugtatta. Behunyt szemmel próbált lebegni a vízben és visszaidézni magában azt a tengeri élményt. Vissza kell mennie, gondolta, de pénze már nem volt. Mi az, ami visszatarthatná, leltározta az életét, siralmas végeredményre jutott. 

Hangosan felnevetett az ötleten, ami az eszébe villant, és kiugrott a kádból. Nagy tócsákat hagyva maga után a laptop elé ült, szájába vette a fakanalat és bepötyögte a keresőbe a hajó, állás szavakat. Szűkíteni kell, gondolta a találatokat látva, ecuadori tengeri hajó, állás, erre már csak néhány százat adott a kereső. A tizedik lap megnyitásakor talált rá egy érdekes és friss álláshirdetésre, leguán gondozót keresnek egy hajóra, segítőt az állat visszatelepítésére, őshonos szigetére. Talán nincsenek véletlenek, nézett a fotel karfáján pihenő könyvre, azonnal kitöltötte és visszaküldte a jelentkezési lapot. A leguánokkal kapcsolatos gyakorlatát firtató kérdésre beírta, mély elméleti tudás és lelki rokonság.

Nyugtalanul, fel-felébredve aludt, rápislogott a képernyőre, kereste a villogó borítékot, míg hajnali ötkor végre megkapta a választ. Három nap múlva behajózhat az Éden nevű óceánjáróra Genovában.

Nem búcsúzott senkitől, egy sporttáskányi csomaggal három nap múlva ott állt a kikötőben a hajóra vezető lépcső alján, pont úgy remegett a térde, mint mikor az első fiúja lakására ment fel. A kapitány csak enyhén vonta fel a szemöldökét az asszony láttán, már nem lepődött meg semmin.

- Jöjjön, bemutatom a kis védencét! - mondta, és egy keskeny lépcsőn elindult lefelé a hajó gyomrába.

A félhomályos ablaktalan kabin sarkában nagy vasketrec mélyén fekvő állat az ajtónyitásra felnyitotta a szemét, a bejövő fény megcsillant arany színű íriszén. Mély torokhangon üdvözölte a belépőket. Az asszony bedugta a kezét a rácsok között és megsimogatta az oldalát.

***

Már a nyílt vízen járt a hajó, mikor a kapitány irodájából veszekedés hangjai hallatszottak.

- Csak nem gondolja, hogy megengedem, hogy a fedélzetre hozza! - mondta a kapitány.

- Jó, de akkor feljelentem, állatkínzásért és azért is, hogy veszélyezteti a visszatelepítési programot!- hallatszott a nő hangja.

- Egy feltétellel, csak éjszaka jöhetnek fel és a maga felelőssége, ha megtámad valakit ez a vadállat.

- De kapitány, ez egy növényevő és békés természetű, ne a külseje alapján ítélje meg.

- Megmondtam csak éjszaka - zárta le a vitát a kapitány. 

Éjjel a tengerészek borzongva figyelték, amint a leguán és az asszony a hajó orránál egymásnak dőlve, olykor furcsa torokhangon mintha beszélgetnének, néha csak bámulták maguk előtt a vizet. Az egyik matróz mesélte, hogy látta az asszonyt, amint a zöldségraktárból jön ki, furcsa kacsázó léptekkel. Nem volt rajta cipő és a végtagjai olyanok voltak, mint a gondozottjának. A társai leintették, biztosan megint többet ittál a kelleténél.

Egy hónapos hajózás után a Galápagos szigetek közelébe értek, a kapitány leeresztett egy motorcsónakot. A fedélzeti csigák segítségével beemelték a leguánt és az asszonyt, akinek a bőre már kékes volt, és a szeme írisze arany színben csillogott. Egy matróz kivitte őket a homokos sekély partig, majd megkönnyebbülten, hogy megszabadult furcsa utasaitól sebesen visszatért a hajóhoz.

Alkonyodott, távolról csak az látszott, hogy két leguán pihen a még naptól meleg homokban.