Íróiskola 1.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Cselenyák Tibor olvasta fel írását. A feladat az volt, hogy mintegy "tárgyként" szólaljon meg a szerző, egyes szám első személyben. Tetszik az írás különös érzékenysége. 

Cselenyák Tibor:

A kő morfondírozása

Igen, egy kő vagyok. Afféle formátlan, féltégla méretű. A dorogi Bécsi út Mária utcai kereszteződésétől nem messze, egy füves járdaszigeten tengetem szerény napjaim. Hogy mióta, nem tudom, mint ahogy azt sem, meddig fogok még itt heverni; hiszen csak egy kő vagyok, aki képtelen gondolkodni. Filozofálásom is csupán paradoxon. Nincsenek emlékeim a múltamról, és jövőmet sem tudom megtervezni.

Fizikai hatásokra nem reagálok. Legyen hideg vagy meleg, eső vagy napsütés, nekem mindegy. Ha valaki belém rúg, azért nem haragszom.  Ha valaki esztétikussá csiszol, nem leszek érte hálás.

Nem vagyok más, csak egy lélektelen tereptárgy. Lehet-e mégis személyiségem? Nos, részben lehet: akkor, ha egy unatkozó embergyerek rám talál, szemet és szájat rajzol nekem, elnevez Rokcy-nak, és az ő képzelt barátja leszek. Ő felruházna engem lélekkel, a fejében én, mint egy maga által kreált illúzió élnék tovább, kapnék tőle személyiségjegyeket. Egy fiktív valóság szereplőjévé válnék, ami alapján lehetek gonosz vagy jó, barátságos vagy goromba.

Habár élettelen vagyok, mégis képes érzelmeket kiváltani. Ha egy gyanútlan ember belém botlik, eltörvén bokáját, részéről mélységes gyűlölet lesz osztályrészem. Ha többen is belém botlanak, akkor egy közutált kő leszek, akit/amit "most már tényleg el kellene távolítani, hiszen nagyon rossz helyen van azon a járdaszigeten!"

Bekerülhetek valaha a hírekbe? Talán igen. Ha, mondjuk, gyilkos eszközzé avanzsálok. Ha egy gonosz lelkületű ember felkap a földről, s egy másik embert fejbe talál velem, aki aztán meghal. Hah, micsoda ötlet! Erre persze kevés az esély, de mégis elképzelhető. "Kővel ölte meg áldozatát", szólnának rólam a címlapok, talán még egy képet is közölnének rólam, ahogy vérpecsétesen éktelenkedem a bizonyítékok asztalán.

Lehetek-e valahogy a történelem része? Na, erre aztán tényleg nagyon kevés az esélyem! Talán csak akkor, ha egy szobrászművész rám találna, formámtól ihletet kapna, és kicsiny kőszobrot faragna belőlem, ami később előkelő helyet kapna az egyik múzeum üveges vitrinje mögött. De boldog akkor sem lennék. Mivelhogy csak egy kő vagyok. Nincsenek érzéseim.