Ajkai Mónika
Szoba a házban
Átlagos estének
ígérkezik. Anna lefekvéshez készül, az ablakon át bámulja a csillagokat. Gondolatai
közelgő születésnapja körül forognak. Mire felkel, már harminc. Érzése kissé
közömbös, inkább idegen. Egy pillanatra elszunnyad, azonban a pirkadat máshol
éri.
– Behúzhattam
volna a függönyt. Szörnyű ez a világosság. Harminc – morogja. Viszont a reggeli
kávé helyett egy varázslatos vidék várja: vajon még mindig álmodik? Szobájától
távoli helyen ébred, ágyának hűlt helye. A pusztán egyetlen ház áll, s ameddig
szem ellát, az arany minden árnyalatában ragyog a vidék. Anna lehuppan a fűbe,
hanyatt dőlve napfürdőzik, közben végigsimít a meleg pázsiton. Sehol egy felhő,
sehol egy lélek. Élvezi az egyedül töltött perceket. A mindennapi forgatagban
nincs ideje ilyesmire, s ugyan hollétét és hazajutásának lehetőségét homály
fedi, most az egyszer nem bánja. A fényárban úszó veranda zöldellő növényei köszöntik.
Életet lehelnek a hely kopott, szürke falaiba. Látszólag minden rendben, de a
belső terek sötétséget rejtenek. A nehezen nyíló ajtó és nyikorgó fapadló sem hagyja
az ember lelkét nyugodni. Kíváncsisága egyre fokozódik.
Amilyen
lendülettel lép be, tán úgy fordul ki. Mélyen legbelül, egy hang arra bíztatja,
menjen tovább. Így tesz, az ódon lépcsőn indul felfelé. Recseg. Úgy tűnik, mesélni
támadt kedve. Az emeleten hatalmas könyvespolcok sorakoznak, porosan és üresen.
Kivéve a legszélsőt, amin öt mélynyomott, barna bőrkötet pihen. Régiek, mégis
ismerősek. Azonban figyelmét hamar a szobára szegezi, ahonnan lágyan szűrődik
ki a fény. Tömör, ébenfekete faburkolatok mindenhol, a por sem vert tanyát. Hátborzongató,
de játékos érzetet kelt. Zajt hall. Egy öt rétegű fátyollal letakart tükröt pillant
meg. Megesküdött volna rá, hogy az előbb nem volt ott.
Rémület fogja
el. Hogy lehetséges ez? Dörzsöli a szemét, azt hiszi káprázik. Minél közelebb
ér, annál tisztábban látja, nem a saját képe néz vissza rá a tükörből. Egy
gyermek az, lehajtott fejjel, összekuporodva sír. Közeledve hozzá, megbotlik,
és a hasán landol. Libben, majd lehull az első fátyol. A kislány rámosolyog, utánozni
kezdi. Szavak nélkül is tudják, fontos titkokon osztoznak. Néha összeakad a
tekintetük, nevetnek, élvezik a játékot. Lehull a második fátyol is. A felgyülemlő
kérdések egyre homályosabbá teszik a képet.
– Ki vagy te? Hogy
kerültél oda? Miért árad belőled átható szomorúság? Tudok neked segíteni?
– Idejét sem
tudom, mikor történt. Régóta egyedül élek itt. Voltak játszótársaim, az éjszaka
soha nem köszöntött ránk. Együtt bújócskáztam az állatokkal, közben a könyvek
történetekkel teltek. Majd az ég beborult, az eső elmosott mindent. A növények
eltűntek és a pillangók tovaszálltak. Óriási vihar kerekedett, hosszú ideig tartó,
fagyos sötétséggel. Immáron tíz éve a végtelen némaság vesz körül. Néha a Nap
rám kacsint, semmi több.
Anna szívére
szorítja kezét. Akkor költözött el a családi házból. Nem bírta a terhet
cipelni, amit szülei róttak rá. S rögtön visszaemlékszik, miért olyan ismerősek
a barna bőrkötésűek.
– Úgy látom,
válaszokat kutatsz. Keresd őket papírra vetett lelkedben.
– A naplóim! –
kiált fel. Hogy kerültek ide? Az nem lehet!
Ekkor lehull a
harmadik fátyol.
Próbálja lerántani
a tükörről a fennmaradt kettőt, de nem akarnak mozdulni. Kirohan a szobából, a
könyvespolcokig meg sem áll. Felkapja a köteteket és visszaül. Talán azokban a
megoldás. A kislány gyermeki könnyedséggel utánozza tovább. Nem fél. Csak a
pillanatnak él és örül.
Anna amint
beleolvas, feltörnek az eltemetett emlékek, mint a frissen sült sós stángli illata
a gőzölgő tepsiben vagy a lila orgonabokor az eingang mellett. Az első
oldalon nagymamája kedvenc írását találja.
Versima de Maria
Kopog az élet,
mint tetőn az
eső.
Megtört a lét,
mint ablakon a
fagy.
Ne félj,
kislány,
az Úr nyomorban
nem hagy.
Hallám tisztán
angyalom hangját,
hullámzó, akár a
tenger.
Tovasuhan, mint
barlangi lepke,
gyönyörű látvány
a lelke.
Csak a mély
csönd maradt.
Visszhanggal
övezve,
semmi nem bánt.
Szárnyak
verdesnek,
madarak
repdesnek,
óriás szent rám
köszön,
s a könny elönt.
Az arcán
legördülő könnycsepp mellé egy mosoly társul. Végre megragadja az apró dolgokból
eddig kimaradt boldogságot. Pörgeti az oldalakat, és felfedezi tizenkét évvel
ezelőtt írt sorait.
„Mikor
szárnyalnak a gondolatok, van úgy, hogy egészen más fele visznek. Ébredezem az
álomvilágból. Abból a buborékból, amiben azt hittem, minden szép, minden jó, és
ha az élet az arcomba vágja a valóságot, kikerülhetem. Bár a hozzám csapódó
fájdalmat érzem, tudomást sem veszek róla. Lehet, hogy későn érő típus vagyok,
vagy gyermekkori túlélési stratégia.
Ajándék.
Megkapom. Mosolygok. Minden évben ugyanígy történik. Nyilván, virág, aminek
nyilván örülök. De mi lenne, ha nem csupán a tőlem független dolgok felé
fordítanám a tekintetem? Felteszem a kérdést: mit várok magamtól? Dughatom
homokba a fejem, csak nem érdemes. Saját utamat, kizárólag én járhatom, senki
nem teszi meg helyettem a lépéseket – nem is kívánom, de valljuk be: nem mindig
édes teher a felelősség. Mégis megéri álmodni és kitartani.”
Ahogy oldalról
oldalra lapozgat, régi sebei és örömei újraélednek. Legyint a múltra és annak
sérelmeire, ahogy becsukja az utolsó kötetet, lehull a negyedik fátyol.
– Mondd, hogyan
kerültél a túl oldalra? – kérdezi Anna.
– Nálad nincs,
ki jobban tudná – hangzik a válasz.
A szobában
töltött idő katonás tempóban halad, kíméletlenül menetel. Gondolatai elrepítik távoli
helyekre, néhol fájdalmas vizeken evez. Egyre zavartabbá válik, mikor egy ártatlan
kérdés visszarántja, háta libabőrös lesz.
– Kicsiként
megtapasztaltam, mi a fájdalom. Felnőttként nem tudom, merre tartok. Rájöttem
valamire: a lehetőségek tárháza nyitva áll. Ha szeretnék boldog lenni, semmi nem
tántoríthat el. Hisz az bátor igazán, ki félelmei ellenére cselekszik. Kicsi
Anna, én szeretlek.
A kijelentés
hallatán nagyot dobban a szíve. Lehull az utolsó fátyol.
Minden, amit Anna
elnyomott magában, felszabadul a lelkében. Kezét a kislány kezéhez emeli, ő követi
mozdulatát. Végre egymáshoz érnek, és ebben az öt réteg anyag sem jelent többé
akadályt. Hosszú órákon keresztül játszanak, és észre sem veszik, hogy a ház megtelik
élettel. A mindent átívelő fény, a varázslatos növények, a játékos állatok
előkerülnek. A könyvespolcok is roskadoznak az eddig eltűntnek vélt művektől.
– Most már értek
mindent. De fogalmam sincs, hogyan juthatnék haza.
– Akkor nyisd ki
a szemed!
Anna még mindig
a tükör előtt, ám döbbenten tapasztalja, újra szobája közepén áll. Saját arcát látja,
de tekintetében felsejlik a mosolygós gyermek. Visszagondol a piros tollal
beírt napokra, a ceruzával írottakra, és a radírozott hétvégékre. Átjárja az
élet. Rájött, nem kiszabadítania vagy megmentenie kell, kit a tükörben lát – szabadon
él benne. Mint szoba a házban, lélek a testben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése