Kovács András László
Süllyed a galéria
Ma le kellett mennem a boltba. Nem
zavart, hogy nincs kenyér, se margarin, felvágott vagy sajt. Ezek végül csak
azért kerültek rá a bevásárlólistára, mert elfogyott a sör, és akkor már úgyis szétnéztem
a hűtőben. Volt még egy mentes, ez volt az oka mindennek. Odafele arra
gondoltam, hogy ezt az aforizmát fogom magam után örökíteni: ne hagyjon senki
csak egy mentes sört a hűtőben! Itassa meg a vendéggel, amíg van több is, vagy
dobja ki, de olyat ne, hogy csak egy marad! Napok telhetnek el úgy, hogy te azt
látod, van még x db a hűtőben, de az igazából x-1, mert a mentes van hátul;
annak legkevésbé ismerős a doboza, azt hagyod a végére. Aztán telnek a napok,
fogynak a dobozok, és a végén szembesülsz vele, hogy az csak egy mentes. Pont
akkor, amikor már eleve azt is fel kell dolgoznod, hogy ez lesz az utolsó.
Cigirágó, guminő, levespor, művirág, téli fagyi, pushup melltartó, mentes sör.
Kamuflázs. Műanyag utánzatok, amik az eredetik környezetében csak a csalódás
megtestesítői. Boltba menet azt játszottam, hogy folytassam ezt láncot.
Utólag derült ki, hogy egy rakás dolog
kellett volna még, csak nem néztem szét alaposan. Azóta nálam a lista, és ha
eszembe jut valami, azonnal felírom a következő alkalomra.
Útközben teljesen lekötött, hogy ha
létezik karma, akkor a sörnek is van karmája (- Májkrém is kell!), és talán még
a mentesnek is.
A bolt előtt be szerettem volna ugrani a
bolondhoz, hogy bezárta-e már a galériát. Vinnék neki egy üveg bort. (- Bor!)
Március első péntekén találkoztunk
utoljára, akkor már elkezdett összepakolni. Tejet fakasztani indultunk (- Tej!)
sógornőimmel, és barátaimmal, így lehettünk tanúi annak a bús jelenetnek, ahogy
lekerülnek a festmények egy gazdag képcsarnok falairól, és ahogy a bolond maga
módján bosszús, amiért az alkotók nem jönnek el saját festményeikért, installációikért,
miközben már három napja szólt nekik, hogy bezár a műterem. Én hívom csak bolondnak,
be szokott mutatkozni rendesen, vagy hát legalább annyit mond, hogy „Geri
vagyok a hegyről”. Mindegy is mit mond, nem a nevéről fogják beazonosítani.
Legtöbbször egy a szemétből, házilag eszkábált álarcok valamelyike van a fején,
amivel könnyebben be tudja csalogatni az érdeklődőket a stúdióba. Kazettából,
cd-ből, kenyeres kosárból, lámpabúrából, esernyőből, szék háttámlából, választási
plakátból vagy tojástartóból (- Tojás!) konstruált maskarái csak a gyerekeket
ijesztik meg néha, de ők úgysem célcsoportja a kiállítóteremnek.
A kenyérkosaras maszk miatt egyszer már
le akarták tartóztatni, pedig csak ebédelt a bejárat előtt, a kazettásban meg
sosem kellett jegyet váltania a HÉV-en. Hűvösebb van a galériában, mint az
utcán, mert úgy gondolja, hogy ha nem tartja nyitva az ajtót, nem mennek be az
emberek. „A művészetet az utcára kell vinni!”. Igaza van, pedig a belvárosban dolgozik, ahol
már inkább ballagnak, mint sétálnak. Hiába. Szentendrére azért jönnek, hogy
hideg tejpor, cukor, tojás és ízesítők elegyét nyalogassák (- Cukor!), nem
azért, hogy képet vásároljanak. A fagyival szelfizni is könnyebb, és sokkal
olcsóbb, mint egy hetvenszer százhúszas szuprematista, szürrealista, dadaista
vagy pop-art alkotással. Fagylaltot nyalni jönnek Szentendrére, nem képet
vásárolni.
Az aluljáróval átkeltem a 11-es út alatt,
és csak ekkor vettem észre, hogy milyen csupasz a környék, a visszhangra éhes
falak magukban duzzognak. Nem is tűnt volna fel, ha nem tudom, hogy szombat
van, amikor a macskakövek közül annyi turista (- Szalámi!) bújik elő, mint a
rostalika. A Római Sáncnál a Kossuth utca orra törött, mint egy
bokszolóé, az S-kanyar épp csak olyan enyhe benne, hogy ne lássunk végig rajta.
Ahogy az „S” végére értem, már láttam a kócos, vintage cégéreket jelentkezni,
nyújtózkodni a hídat a Bükkös-patak fölött, a szerb Adria éttermet, a
Pozsarevacska Templomot, a Ferenczy Múzeumot, a képkeretezőt, és a stúdiót.
A stúdió előtt meg a bolondot, ahogy épp egy a létráról mászik a tetőre,
hogy a viharvert palákat rögzítse a helyükre. Ismerős a létra is, péntekenként erről
szokott felolvasni ő, és a vendég szerzők, akik felmerészkednek rá. Kezében
kalapács, kovácsolt szegek, és egy gőzölgő tál étel. Ha az étkezés miatt külön
nem is mászna fel, de már így alakult, mi oka lenne kihagyni, hogy a tetőről
élvezze az ebédet? Nem tudnám kitalálni mit eszik, bármi valószínűtlen lehet:
csalánleves, venyigefőzelék vagy rántott pasztinák (- Répa!). Álarc ugyan
nincs, de paróka azért van rajta.
– Léket kapott a stúdió, mester uram! – kiabálja, ahogy meglát, és a sérült
tetőre mutat a pöröly nyelével. – Süllyed a galéria! – folytatja, és röhögünk.
Felajánlottam a segítségemet, de ezen
csak tovább nevetünk. Mintha nem tudná komolyan venni magát, ha meglát engem
vagy bárkit.
Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen üres
az utca, de pont hogy én hívtam fel a figyelmét a járókelők hiányára. Saját
világából nem figyelt fel változásra, máskülönben sem térnek be hozzá az
emberek mostanában, neki meg mindegy, hogy épp a fagylalt, vagy valami
távolabbi, de mindenre kiterjedő kiváltó miatt. Komolytalanul bedobtam, hogy
biztosan azért sivár a környék, mert nem vette fel egyik maskaráját sem. Hamar
túllendültünk ezen, majd megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve velem eljönni a
boltba.
– Menjünk, a tető előbb
feneklik meg, minthogy elsüllyedjen.
Az üzlet ötszáz méterre volt, de egy kóbor kutya sem jött
velünk szembe. Úgy láttam, hogy a bolt is kihalt (- Élesztő!), teljesen ki volt
fosztva, páran lézengtek csak, és volt valami furcsa rajtuk, amit elsőre nem
tudtam beazonosítani, csak azt, hogy feltűnően fürkésznek minket.
Pedig a bolond még a parókáját is levette, mielőtt bementünk,
mert viszketni kezdett tőle a fejbőre, meg hát ilyen helyeken nem szerette
volna gyakorolni a polgárpukkasztást, hiszen neki is tudnia kell vásárolni egy
üveg bort anélkül, hogy magára vonja a biztonsági őr figyelmét. Célirányosan
közelítettem a polcokat, ahonnan a listámat ritkíthattam, hogy mielőbb
végezzünk. Az önkiszolgáló pultot választottuk, miután az volt az érzésem,
valamivel irritáljuk az embereket. Megkérdeztem a bolondtól, hogy szerinte
miért lehet ez, de csak a vállát vonta. Hogy az alkoholtartalmú termék
vásárlását jóváhagyja, az egyik alkalmazott közelebb lépett hozzánk, így
akaratlanul is meghallotta a kérdésemet.
– Nincs magukon maszk –
mondta kedvesen (- Maszk!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése