Galicz Kamilla
Karanténban
– De én le akarom futni azt a maratont – gondolta magában. Nem azért edzett ennyit, hogy
valami hülye járvány miatt elvegyék előle a győzelmet. Egy hét múlva került
volna megrendezésre a bostoni maraton, a negyvenkétezer-százkilencvenöt méter
hosszú versenyek egyik legrangosabbikát, ő pedig a legesélyesebb versenyzők
között volt. Sőt, sokan őt tartották a világ legjobb futójának, akinek nem is
másokkal, hanem saját magával kellett megküzdenie és újabb világrekordot
állítania.
A
kvalifikáció nem okozott nehézséget, az edzője mindent megszervezett már
hónapokkal ezelőtt a szállástól a verseny előtti és utáni sportmasszőrön át az
egyes étkezések fehérje- és proteintartalmáig, ő pedig tisztességesen készült, egyetlen
edzést sem hagyott ki, szabadidejének minden percében pedig a regenerációra és
a mentális felkészülésre koncentrált. Pályafutása és egészsége csúcsán állt,
élvezte, hogy gyors, erős, kitartó és oly sok amatőr futó példaképe Amerikától
Új-Zélandig. Ezért gondosan ügyelt arra, mit posztol Instagramon, követőit
bátorította, újabb és újabb személyes célok elérésére ösztönözte. Meghatották a
köszönő kommentek és e-mailek, amelyeket naponta tucatszám kapott a szélrózsa
minden irányából származó fanoktól, akik arctalan-névtelen népes családját
alkották. Igyekezett tetteiért, szavaiért, az őrá felnézőkért felelősséget
vállalni, ami óriási lelki teherként nehezedett rá, de elbírta. Egészen
tegnapig.
Tegnap
délután négykor szállt le a bostoni repülőtéren, ahol – tekintettel a
Kelet-Afrikában felbukkanó és onnan a többi kontinensre átterjedő,
világméretűvé duzzadó influenzajárványra – őt is egészségügyi ellenőrzésnek
vetették alá. Nem aggódott különösképpen, mert ugyan hiába érkezett az elsőként
fertőzött (és fertőző) országok egyikéből, évek óta vitaminokon élt, ráadásul a
vírus az ő eldugott hegyi edzőtáborától több száz kilométerre burjánzott el, így
meg sem fordult a fejében, hogy fennakadhat a vizsgálaton. A több millió
dollárból fejlesztett mérőszer azonban azoknál is kimutatta a vírust, akik
egyébként teljesen tünetmentesek voltak, így – legnagyobb megdöbbenésére –
benne is. Az amerikai egészségügyi hatóságok pedig nem teketóriáztak sokat,
merő demokratikusságból őt is karanténba zárták, mint az egyszerű utasokat,
akik nem épp világrekordot felállítani jöttek az ígéret földjére.
A
kontrollon nehézségek nélkül átjutott edzője minden nemzetközi befolyását
bevetette, hogy egy formális ellenőrzés után kiengedjék, ám a protokoll az
protokoll, alkunak nem adtak helyet. Igaz ugyan, hogy a szellemirtók csapatának
beöltözött orvosi személyzet minden földi jóval ellátta, valószínűleg a
karanténok Ritz hoteljában helyezték el, ám ez olcsó vigaszt jelentett egy
magafajta egyszerű léleknek, akinek csak egyetlen álma volt: lefutni
negyvenkétezer-százkilencvenöt métert. Lehetőleg a valaha mért legrövidebb időn
belül. Olyan nagy kérés lett volna ez az univerzum alkotójától és az amerikai
egészségügytől? Úgy tűnt, az utóbbitól igen.
Következő
nap a verseny rendezői látogatták meg, és udvarias, ám valódi szomorúságot
tükröző arckifejezéssel közölték vele, nem tehetnek semmit, a karantén az
karantén, még akkor is, ha ő tünetmentes, ugyanúgy fertőzhet. Ő sem akarhatja,
hogy győzelmi vágyból ártatlanoknak adjon át egy halálos vírust, mások életét
kockáztatva ezáltal. Mi lenne a karrierjével? A követőivel? Jó reklám lenne?
Észérvekkel próbálták meggyőzni, halassza el legnagyobb álmának megvalósítását,
Boston jövőre is itt lesz, világjárvány nélkül, karantén nélkül, akkor majd
megdöntheti a világrekordot. Majd. Kipréselt magából valamiféle megértő
választ, amitől az üvegfal másik oldalán feszengő üzletemberek megnyugodtak, s
távozáskor már azt mérlegelték, ki lesz az új námbörván esélyes. Az
edzője volt az egyetlen, aki megértette, mi zajlik le benne, válogatott
kifejezésekkel illette a verseny rendezőit, anyanyelvének legcifrább
káromkodásai hagyták el a száját, amiből a karanténba zárt futó csak annyit kapizsgált,
hogy az edzője tudta, mi forog kockán.
A
karanténban meghosszabbodtak az órák, két nap után nem tudott mit kezdeni
magával, elolvasott minden hírt, megnézett az egyik sarokba szerelt tévében
minden műsort, egy könyvnek nekiállni nem volt türelme, és elfogyott a kedve,
hogy a millió aggódó üzenetre válaszoljon. Futni akart egyet. A szabadban.
Érezni magán a levegőt, a napot, a szelet, az esőt, lába alatt a talajt, legyen
az akár aszfalt, embereket akart látni maga körül, nem szellemirtókat, az
edzőjével pedig nem egy üvegfalon keresztül akart kommunikálni. Úgy érezte
magát, mint egy ártatlan, akit tévesen vádoltak meg és zártak börtönbe olyan
dologért, amit el sem követett. A harmadik napon szökni próbált, de a karantén
ajtaján sem jutott ki, a negyedik napon már azt kívánta, bárcsak lenne valóban
beteg, úgy legalább volna értelme ennek az egész hisztériának és lázasan nem
volna tudatában annak, mit készül elveszíteni. Éhségsztrájkba kezdett, de az
első kihagyott étkezés után két marcona szellemirtót küldtek be, akiknek a
jelenléte elég volt ahhoz, hogy inkább az evés mellett döntsön. A legsötétebb
óráiban eszközök után kutatott, amivel megölhetné magát, de az egészségügyisek
gondosan ügyeltek arra, hogy semmilyen potenciálisan veszélyes tárgyat ne
hagyjanak a karanténban. Küzdelem nélkül vesztett.
Ekkor
jött a gondolat. Ha nem lehetek ott, akkor megrendezem a saját maratonomat
itt, a karanténban. – határozta el a verseny előtt két nappal. Tizenhat
négyzetméterre szűkült világát egy tévé, egy asztal és egy összecsukható ágy
alkották. A sarokban pók módjára terpeszkedő tévé nem jelentett problémát, nem
nőtt annyira magasra, hogy le tudja fejelni. Ha pedig az ágyat felteszi az
asztal tetejére, akkor kényelmesen körbe tud futni a kupac körül, ami a
telefonja szerint öt-hat méter távolság – méricskélt gondosan. Öt méterrel
számolva 8439, hat méterrel számolva 7032,5 kör. Úgy döntött, igyekszik tartani
a hat méteres köröket. Aznap és másnap kocogott egy fél órát, felkészülve a
vasárnapi megmérettetésre. Alaposan lenyújtott, betárazott magának elég vizet,
illetve kért az egyik szellemirtótól egy csomag szőlőcukrot és két banánt.
A
verseny hajnalán egy műanyag tányéron gondosan elhelyezte a darabokra tépett
banánokat és a szőlőcukrokat, tíz-tíz pohárba kitöltött magának vizet és
energiazselét, majd egy órán át bemelegített. Senkinek sem szólt a tervéről, de
azért kiragasztott egy feliratot az üvegfalra: „Maratont futok, kérem, ne
zavarjanak.” Nyolc óra húsz perckor a rajthoz állt. Beállította a
telefonját, elvégzett még néhány izomlazító és légzőgyakorlatot, majd pontosan
nyolc óra harminc perckor, amikor a város másik végén eldördült a
startpisztoly, elrajtolt.
Természetesen
sokkal lassabban haladt, mintha az a negyvenkét és egyötöd kilométer előtte
terült volna el, de meglepődött, hogy nem szédül (annyira, mint várta), és
egészen jó iramot tud így is tartani. Az első érdeklődők a reggelit hozó
szellemirtóbrigád tagjai voltak kilenc órakor, nem nagyon figyelte őket, hiszen
a szűk versenypályára kellett koncentrálnia, de annyit látott a szeme sarkából,
hogy az első lemerevedés után feloldódtak, levették azt a nevetséges hacukát,
és az üvegfal másik oldaláról kezdtek szurkolni. A karantén ugyan a hangok nagy
részét megszűrte, de a lelkes arcokból így is azt olvasta ki, ezek az emberek
csak a munkájukat végzik, egyébként az ő oldalán állnak, és őszinte szívből
drukkolnak neki. Tizenegy felé az edzője is megjelent, aki először nem akarta
hinni a szemének, aztán ő is beállt a szurkolók közé. Délben a vizsgálóorvos is
megérkezett, és látva az emelkedett hangulatot, meg sem próbálta lefújni a
partizánakcióját és inkább hozott egy szilveszteri dudát, amit párkörönként jó
hosszan megfújt.
Az első
huszonegy kilométer észrevétlenül telt, csupán sokkal lassabban, mint a
karantén boldogabbik oldalán. Gondosan figyelt rá, két és fél kilométerenként
igyon, öt kilométerenként pedig bekapjon egy falatot. A győzelem titka a
szervezettség és következetesség – mondogatta az edzője mindig, és még
sosem érezte ennyire igaznak e szavakat. A harmincadik kilométer tájékán
gondolkodott el azon, hogy megforduljon, ám végül elvetette ezt az ötletet,
hiszen már annyira megszokta a távolságokat, hogy akár csukott szemmel is el
tudott volna lavírozni az asztal és a négy fal között, nem akart azonban a tűzzel
játszani. Csoda volt egyáltalán az is, hogy nem szédült még neki semminek. De a
nagy részét már lefutotta, biztatta magát.
Aztán a
harminchetedik kilométernél elérkezett a Fal. A híres Maratoni Fal, amit ő
sosem tapasztalt meg, mert már élete első hivatalos maratonját is két és fél
órás időn belül futotta le, gyakorlatilag észre sem véve, hogy vége lett a
versenynek. Azt gondolta, a fal csak az amatőr futók mumusa, őt, profit meg sem
meri közelíteni, még távolról sem mer integetni neki. Erre most itt magasodott
előtte, kárörvendve és bepótolva az elmúlt évek sunnyogását. Úgy érezte, egy
lépéssel sem tud többet tenni, az egyensúlya is megingott, a kimért táv előtt
nyúlt szőlőcukorért, de elvétette a mozdulatot, így leverte a tányért az
asztalról, a maradék banándarabkák szétplaccsantak, a cukorkát pedig
elgurultak. Ez észhez térítette.
Ha most
megáll, és összeszedi a mocskot, vége, biztosan nem fogja a maradék alig öt
kilométert lefutni. Ha nem áll meg, minden körben kerülgetnie kell a leesett
darabkákat annak a veszélynek a tudatában, hogy elcsúszhat rajtuk. Kinn
elcsendesedett a mini szurkoló tábor, a némaságban csak két szó hallatszott át
az edzőjétől: – A Fal. Nem akart csalódást okozni sem saját magának, sem az
edzőjének, sem a szellemirtókból levedlett asszisztenseknek, sem a
vizsgálóorvosnak. Ezért megacélozta magát, kiköpött az egyik sarokba és futott
tovább. Most már csak azért is végig csinálja. Sorra elővette a karrierje során
bemagolt mantrákat, a lehetetlen nem létezik, illetve tedd, vagy ne
tedd, de ne próbáld, még imádott nagyanyja kedvenc szavajárása is eszébe
jutott, mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít, majd az
edzője mondása, mutasd meg nekik, hogy te fingod a passzátszelet,
előhalászott az emlékezetéből mindent, ami még egy körrel is tovább
lendíthette, harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy kilométer.
Az
üvegfal túloldalán újrakezdődött a szurkolás, már ők is tudták, hogy nincs sok
hátra, a takarítók és a biztonsági őrök is ott tolongtak, és lám, a növekvő
tolongásban mintha a verseny egyik rendezőjének hitetlenkedő arcát is
felfedezte volna, de nem ért rá ezen morfondírozni, már a negyvenkettedik
kilométer közelében járt, és igen, pittyegett a telefon, negyvenkettő, már csak
az epilógus volt hátra, százkilencvenöt osztva hattal az mennyi, az agya már
sírt, hagyja abba, és mire vitába állt volna vele, egy újabbat csippant a
telefon, az extra beállítás negyvenkét kilométer után, lassított, még kocogott
néhány kört, majd megállt.
A
karantén ajtaját feltépte a szurkolóhad, mindenki egyszerre tódult be
mindenféle védőfelszerelés nélkül, megölelgették, meglapogatták a hátát,
megsimogatták a fejét, megcsináltad, tegezték régi ismerősökként, ő
pedig hosszú idő után újra elmosolyodott. Igen, megcsináltam – nyugtázta
magában. Negyvenkétezer-százkilencvenöt méter. Öt óra tizenkét perc
harmincnyolc másodperc. A karanténban futott maratonok világrekordja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése