A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna olyan elbeszélést írt, amelyben egy tárgy a főszereplő. "Mese", amely mindannyiunkhoz szól. Gratulálok!
Danyi Zsuzsanna
Az
egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes
A futószalag zakatolva szaladt. Az egyik
állomásán vágólap csattogott, és formákat hasított a fekete fröccsöntött
lapokból. Ezután, az így született ovális darabokat kettévágta egy kés. A
szalagon tovább haladva, egy másik elem három lyukat ütött az immár egyik
oldalt kerek, másik oldalt egyenes lapocskákba. A futószalag végén kis
csomagokba gyűltek, majd nagy papírdobozokba kerültek, végül kisebb-nagyobb
kellékboltokba szállították őket.
Ilyen kellékeshez tért be egy öregember,
hogy vásároljon a fekete fröccsöntött formákból, majd hazasétált velük. Otthon
a kopott műhelyasztalra borította a zacskó tartalmát.
– No,
te épp jó leszel! – mondta, és két ujja közé fogott egy darabot.
Ettől a mondattól ébredt fel a háromlyukú,
egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes műanyagdarab. Felébredt és szétnézett.
Kicsiny helyiségben találta magát, amelynek egyik oldalán, nagy üvegablakon, és
ajtón keresztül fény áradt be. A falon szép sorjában szerszámok sorakoztak, ollók,
kalapácsok, néhány ár, és egy rongygömbben görbe tűk. A felettük lévő polcon cérnagurigák,
zsinegek, ragasztók ültek. A sarokban álló kis szekrényben összehajtogatott
bőrök, papír szabásminták lapultak. A másik falon kaptafák sorakoztak, míg a
harmadikon egy nyitott szekrényen cipőket, csizmákat látott.
Azon a finom, piros, bőr bokacsizmácskán
azonnal megakadt a szeme. Úgy érezte, ennél szebbet nemigen láthat. Kecses,
gömbölyded orra fölött szalag díszlett a fűzőlyukaiban. Takaros sarka megemelte
a karcsú bokarészt. Mintha táncolna. Teljes önfeledtséggel gyönyörködött a
látványban. Ekkor azonban bejött valaki a boltba. Az öregember letette őt az
asztal szélére, míg váltott pár szót a vendéggel, majd megfordult, hogy
levegyen valamit a nyitott polcról. A kis műanyag izgatottan figyelte, ahogy az
öregember összecsippenti a piros lábbeli szárát és leemeli a polcról, majd
leteszi mellé az asztalra. Úgy dobogott a szíve örömében, hogy majdnem
elfelejtett köszönni is, de aztán gyorsan összeszedte magát, és megszólalt.
– Tisztelettel
köszöntöm Önt! Igazán örülök, hogy egymás mellé sodort bennünket az élet!
Válasz azonban nem érkezhetett, mert az
öregember felemelte a csizmácskát, hogy visszategye a polcra, és ahogy fordult,
véletlenül leverte a kis műanyagdarabot az asztalról. Némán zuhant, majd földet
érve pattant néhányat és kiesett az asztal elé. Innen nem láthatta a polcot,
amin a gyönyörű piros lábbeli állt, mert az asztal eltakarta előle. Szomorúan
sóhajtott, és vágyakozását azzal enyhítette, hogy bámult ki az üvegajtón.
Elképesztő világot látott. Jöttek-mentek az emberek, a kutyák, macskák, autók
és biciklik. Mindenki sietett a célja felé, és ami a lényeg, járt-kelt a világban.
Bárcsak én is világot láthatnék! – álmodozott – Elhívnám magammal a kis pirost
is.
Egyszer csak nyílt az ajtó. Egy
fiatalasszony és a kisfia lépett be rajta. Valamit egyeztetett az öreggel, a fiú
pedig felfedezte a fekete műanyagot a földön. Lehajolt és észrevétlen a zsebébe
tette. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, háromlyukú műanyag először
nagyon megrettent. Sötét volt, de leginkább attól félt, hogy nem látja többet a
csinos, piros lábbelit. Megmozdult vele a világ, majd érezte, hogy egy tenyér
megmarkolja. A következő pillanatban majd megvakult a nagy fényességtől. A fiú
a fény felé tartotta, és a lyukain át kukucskálva szemlélte a világot.
– Mi
van a kezedben, kisfiam?
– A
műhelyben találtam. Nézd, mama! Lyukas!
– Ez
egy cipősarok, kisfiam. Elhoztad a cipésztől? Ez nem volt szép tőled!
– De
a földön találtam. Hadd tartsam meg, kérlek!
A kis fekete műanyag csak kapkodta a
fejét. Cipősarok, ci-pő-sa-rok…. ízlelgette magában a szót. Cipősarok vagyok.
Hiszen ez csodálatos!
– Szó
sem lehet róla kisfiam. Azonnal szaladj vissza vele a boltba!
– De
mamaaa! Hiszen ez lyukas! Nem jó. Kérleeek! – nyafogott a fiú.
– Annak
pont ilyennek kell lennie. A lyukon üti be a szöget a cipész. Így erősiti fel a
csizma sarkára, hogy megvédje azt járás közben.
„A csizma sarkára…. hogy megvédje… járás
közben…” A cipősarok mámorban úszott. Ha ő kerülhetne a piros sarkára, mindig
vele lehetne. Elkísérné, és vigyázná. Együtt járnák a világot. Ennél szebb
életet nem is élhetne. Szeretnék, és megbecsülnék! Annyira belemerült a
gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú, lógó orral visszafordult, és
benyitott a cipészüzletbe. Csak akkor tért észhez, amikor a kicsi kéz
átnyújtott az öreg kéznek.
– Ó!
Nagyon köszönöm! Rendes tőled, hogy visszahoztad – mondta az öreg a fiúnak – Nézd!
Erre a bokacsizmára éppen ezt kell rátennem. Egy olyan korú kisleányé, mint
amilyen Te vagy, és már nagyon várja, hogy újra a lábára vehesse.
A cipősarok úgy érezte, nem lehetne
ennél boldogabb, amikor a cipész a kis pirosat emelte le a polcról, és rögtön
hozzá is fogott, hogy a sarkat ráerősítse. Hamar elkészült. A cipősarok ott
lapult, simult, sőt feszített a finom kis csizma sarkán. Eggyé lettek.
Szerelmesen udvarolt. A rajongása azonban lehangoló fogadtatásban részesült.
– Ugyan
kérlek! Rendben, most összeadtak bennünket, de ne feledd, én mindig csizma
leszek! Világot látok, megtisztítanak, fényesítenek, gyönyörködnek bennem, míg
a kisasszony lábát ölelem. Te viszont, csak az utca kövét látod, és veled senki
nem törődik. Vízben, sárban és hóban jársz, köveken őrlődsz, s ha úgy tetszik,
hát elhagylak, s lesz helyetted másik!
A cipősarok, bár fájtak neki ezek a
szavak, mindezt mégsem bánta. A szerelem elvakította, az öntudat megerősítette,
s titkon azt remélte, ha hűségesen szolgál, megszereti őt az ő csizmája.
– Hisz
ez a feladatom, hogy óvjalak, védjelek, és szolgáljalak, hogy őrlődjek
helyetted az utca kövein. De világot én is látok majd általad. Jól megleszünk,
meglásd! – felelte szelíden.
Hanem az utca valóban kemény hely volt.
Ami szenny létezett, azzal a saroknak mind meg kellett küzdenie. Mégsem
panaszkodott. Megkopott kissé, és lazultak az apró szegek is, mert a kisasszony
nem kímélte a lábbelijét. Nem volt már olyan fényes-kényes a csizma sem, mint
megismerkedésükkor, de gőgjét, bántó, megalázó szavait sosem hagyta el.
– Remélem,
hamarosan lepattansz! Nagyon unlak már! – mondta azon a verőfényes napon is,
amikor a kisasszony a városszéli mezőre kirándult a családjával.
Kocsival indultak útnak, majd egy fél
órás zötykölődés után egy fa alatt megálltak, s a kisasszony, lábán a piros
csizmácskával, leugrott a kocsiról az útszéli kavicsokra. Abban a pillanatban a
cipősarok apró szegei végleg megpattantak, s míg a kis piros a lábon tovalépdelt,
ő ott maradt magában a kavicsok között.
– Hát
ennyi volt – mondta csak úgy maga elé – Vége! Nem látom őt többet, és leginkább
nem látom a világot.
Ahogy feküdt a fa alatt, az út szélén, lassan
megnyugodott szomorú lelke. Érezte a tiszta levegőt, látta az eget, a fák
lombjait, és ráeszmélt, hogy először életében szabad. Eddig becsülettel szolgáltam, és szinte rabként élve, csak az utcakövet
láttam. Most jó lenne valóban látni valamit a világból! – sóhajtotta.
Éppen elszenderedett, amikor egy furcsa,
fedett szekér gurult be a fa alá. A bakon egy bohókás öregasszony ült, és
jókedvűen dúdolgatott. A szekér mindenféle ismeretlen dologgal volt tele. Az
oldalán két fényes fém tárgy himbálózott, és folyton összeütődött, ütemes zajt
szolgáltatva.
– Na,
ebből elég! Ne zajongjatok már, hát nem hallom a madarak énekét tőletek! –
mondta az öregasszony és lemászott a bakról, hogy egy fadarabot illesszen
közéjük.
Ahogy azonban a kavics megcsikordult a
lába alatt, észrevette a cipősarkot.
– Ó!
Te pont jó leszel erre a célra! – mondta, majd felemelte a simára kopott fekete
műanyagot.
Az egyik lyukból kipiszkálta a beletört
szög maradékát, vékony zsineget fűzött bele, és úgy erősítette a szekérre, hogy
a két fényes fémdarab között helyezkedjen el.
– Nos,
hölgyeim! Itt az új útitársuk. Legyenek vele kedvesek! Úgy látom, elég simulékony.
Ettől kedve nem koccannak össze, hanem hozzádörgölőzve nézelődhetnek! –
tréfálkozott az asszony.
– Isten
hozta uram! Örülünk, hogy velünk utazik! – duruzsolta az egyik fényes hölgy, és
gyengéden nekiütődött az új jövevénynek.
A cipősarkot egy eddig ismeretlen,
kellemes bizsergés járta át, és a megilletődöttségtől szólni sem tudott.
– Jaj!
Ne hozd zavarba! – mondta a másik – Adj neki időt! Remélem, szeret világot
látni!
A szekér elindult. Az egyik oldalt
kerek, másik oldalt egyenes, műanyag cipősarok pedig, miközben a világot
csodálta, lelkesen mesélt eddigi élete erőt próbáló kalandjairól. A két fényes
hölgy áhítattal hallgatta, egy-egy bukkanónál hozzá-hozzásimulva. Bukkanó pedig
akadt bőven.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése