Szépírói kurzus 2021/tavasz/39 - Bereczk Imola novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola napjaink egyik ismert közszereplőjéről írt novellát, fikciós történetbe ágyazva mindazt, amit elképzelhetünk az úgynevezett "szereposztó díványról". Kiváló és aktuális novella, gratulálok! 

Bereczk Imola:

Fizetett túlóra

 

Este fél kilenckor, az tizenkilencedik emeleten már csak itt égtek a villanyok. Jenny kiment kávét készíteni a főnöke vendégének. Nem akarta tudni, ki lesz az, elvégre nem tartozik rá. Az ő feladata csak annyi, hogy két csészébe kitöltse a forró italt, tejet gőzöljön a kis ezüst kancsóba, és néhány szem bonbont készítsen mellé. Ízlésesen elrendezte a mandulával, ginzenggel, és gyömbérrel töltött kerek csokoládékat. Többször újrakezdte, mert ahogy remegett a keze, csokimorzsák kerültek a fényes fémtálcára. Harmadszorra hibátlan lett a kompozíció, ekkor elővette a kávés termoszát, és egy erős cappuccinot töltött bele. A termosz az akkor nyolcéves lányának a családjukról készített rajza díszítette: Jenny, a férje, és a kislány egy kutyával, mert nagyon szeretett volna háziállatot. Jenny mindig elábrándozott a rajta lévő rajz láttán. Azóta minden megváltozott. A férje már az exe, a kislánya kész nővé érett öntudatos tini, ő pedig a gyerekét egyedül nevelő anya, aki megint nem ér haza időben, hogy levigye a kutyát. Hirtelen meghallotta, hogy mozgás van a főnöke irodája előtt, ijedten hátranézett, sietnie kellett. Nagyot löttyintett a whiskey-s üvegből, lezárta a termosz tetejét, és elpakolt a kis konyhában. A pia szaga nem fog feltűnni a frissen pörkölt kávé mellett.

A főnöke irodájában minden készen állt. A tiffany lámpa tompa fényében hiába tűnt elegánsan könnyednek a berendezés, a friss liliomok és jácintok illata fullasztotta. A dohányzóasztalon jéggel teli fémvödörben gyöngyözött egy 1990-es La Grande Dame. A két kristálypohár mellé Jenny egy vaskos papírköteget helyezett. A forgatókönyvből csak egy példányt kértek tőle.

Amint mindennel elkészült, a főnöke megjelent mögötte. Erős túlsúlya ellenére bőrtalpú cipőjében hangtalanul tudott közlekedni a puha padlószőnyegen, ezt Jenny az évek alatt sem szokta meg.

– Rendben lesz így? – kérdezte Jenny, miközben hátrált ki a szobából.

– Fárasztó napom volt, kapcsoljon zenét! – kérte Harvey.

– Természetesen – hebegett Jenny.

Nem értette, hogy kerülhette el a figyelmét az egyik legfontosabb. Sade-ét indította el. A női énekesek mindig bizalmat ébresztenek, ellazítanak, ezt még az elődjétől tanulta. Kérdőn a főnökére nézett, aki válasz helyett csak intett a kézfejével, mire Jenny hangtalanul az asztalra tette a zenegép távirányítóját, és siető léptekkel távozott.

Épp ekkor érkezett meg egy fiatal nő, akivel korábban Jenny még nem találkozott, a parfümjét azonban jól ismerte. A legújabb Chanel – a stúdióban sokan használják. Jenny nem mert ránézni, inkább azonnal beszélni kezdett.

– Weinstein úr már várja. Magának is kávét rendelt, remélem, szokott még ilyenkor inni – majd halkabban folytatta. – A praliné, aminek apró kandírozott gyömbérdarabok vannak a tetején, elég erős. Vigyázzon vele!

A fiatal nő alaposan végigmérte a nála vagy tizenöt évvel idősebb Jennyt. Kezébe nyomta a ballonkabátját, majd egyetlen szó nélkül betipegett a producer irodájába. A süppedős padló elnyelte a magassarkúja kopogását, és egy másodperc múlva már a lába nyomát is eltüntette. Jenny az ajtóból még kérdően benézett a főnökére, majd miután nem foglalkoztak vele, becsukta maga mögött a vastag ajtót. A kilincs nyelve ezúttal szokatlanul hangosan kattant.

Vállfára akasztotta a lila esőkabátot, lecsipegetett róla néhány göndör hajszálat, majd visszaült az asztalához. Becsukta a szemét miközben nagyot kortyolt az ír kávéjából. Berakott egy fülest, de csak épp olyan hangosra állította a zenét, hogy hallja, ha cseng a telefon. Fél hat óta kész volt a tennivalóival, de még egyszer leellenőrzött mindent, ami a következő napra kellett. Ránézett a karórájára, mindjárt kilenc. Amíg a főnöke igényt tartott a munkájára, nem mehetett el, pedig tíz után utált metróra szállni, olyankor sok a kötekedő, az erőszakoskodó, és senki nem siet a védelmére.

A gondolataiból a telefonközpont villogása zökkentette ki, felismerte a főnök feleségének a számát. Egy pillanatra hezitált, krákogott egyet, majd felkapta.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek?

– Itt Georgina.

Hosszú szünet következett.

– Miben segíthetek? – kérdezte ismét Jenny.

– A férjemet akarom, mégis mi másban segíthetne?

– Sajnos meetingje van, de átadom az üzenetet, és hamarosan visszahívja – hadarta el egy levegővel Jenny.

– Igazán nagyon kedves magától – hangzott a távoli gúnyos válasz, majd rögtön utána a foglalt jelzés.

Jenny újra kortyolt az italból, az utolsó cseppig kiitta. Zenei adóra tekert a rádióján, de ekkor újra jelzett a telefon. Ezúttal Quentin volt.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek? – mondta el a jól ismert mondatot ezúttal sokkal lassabban.

– Sürgősen beszélnem kell Harvey-vel, kapcsolja! – kérte Quentin. A köszönés ezúttal is elmaradt.

– Örülök, hogy hallom művészúr! Sajnos még tart a meeting. Mit mondhatok neki, milyen ügyről van szó? – kérdezte Jenny mézes-mázosan.

– Ilyenkor megbeszélés? Fogadjunk, hogy épp egy híres színésznőt farag.

Jenny köhintett egyet, majd megint, immáron hosszabban. Közben cikáztak a gondolatai, meglepte a rendező mondata.

– Ne haragudjon, félrenyeltem – magyarázkodott. – Megemlítem neki, hogy egy fontos kérdés miatt hívta.

A férfi nem válaszolt, letette. Jenny visszatette a fülébe a zenét, hangosított rajta, hátradőlt, becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett. Várt, újra megnézte az időt, lassan tíz. Már nem tarthatott sokáig. Ekkor újabb hívás futott be, ezúttal Bob, testvére és egyben cégtársa kereste a főnökét. Jenny, amint felfogta ki az, olyan nagy lendülettel nyúlt a kagylóért, hogy felborította a termoszt, amely lassan gurult az asztalon, és felváltva a lányát, a volt férjét, és Jennyt mutatta.

– Jó-jó estét, u-uram! – dadogott Jenny, miközben a termoszért kapott.

– Nem vette fel a mobilját. Ki van nála? – kérdezte Bob.

– Nem ismerem, egy új lány. Halle Berrynek hívják. Afroamerikai.

– Na még csak az hiányzik! Odaküldöm Jack-et. Kapcsoljon be hozzá!

Jenny bekapcsolta a férfit a főnökéhez. Alig öt perc múlva Jack is megérkezett, és bekopogott az asszisztensi szobába. Nem jött be, csupán jelezte, hogy az épület előtt vár egy limuzinnal.

Lassan kinyílt a főnöke szobájának bélelt ajtaja, és kilépett a nő.

– Meg tudja nekem mutatni, merre találom a mosdót? – kérdezte.

Jenny elkísérte a folyosó végéhez, majd visszament az asztalához, kihúzta az egyik fiókot, kivett belőle egy lapos celofánba csomagolt harisnyát, és a beadta a nőnek a vécébe.

– M-es – mondta a nőnek, aki szó nélkül elvette.

Amikor a nő végzett, Jenny visszaadta neki a ballonkabátját.

– Jack, a vállalati sofőr már várja lent. Hazaviszi magát.

Jenny bement a főnökéhez. Harvey lába az asztalon, kezében a Grande Dame, aminek a nyakát épp szorította, nehogy a dugó kilőjön. A pezsgősüveg tompán pukkant egyet, mire a férfi öntött a pezsgőspohárba, és egy szuszra az egészet felhajtotta. Jenny gyorsan elpakolt, a párnákat visszaigazította a megadott sorrendben a kanapéra, és felkapta a tálcát a csészékkel. Mellette a forgatókönyv érintetlenül hevert. A kávés tálcát kivitte a konyhába, bekapta a megmaradt gyömbéres bonbont, elmosogatott, és visszament a férfi irodájába.

– Quentin úr kereste, illetve előtte a neje. Mindkettőjüknek visszahívást ígértem, említettem, hogy még tárgyal.

– Köszönöm, elmehet. Hívjon magának a cég költségére egy taxit, ilyenkor nem biztonságos metrózni.

– Köszönöm, uram.

– És Jenny?

– Igen, uram?

– Hova is jár a lánya?

– Még csak középiskolás, jövőre végez.

– Szóljon, ha tovább akar tanulni!

– Rendben. Köszönöm! – mondta csendesen Jenny.

A taxiban úgy érezte, hogy egyáltalán nem álmos, és most, hogy már nem esik, lefekvés előtt leviszi a kutyát egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét.