A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.

Kirschner Anita azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy abszurdot írt, története először sokféleképpen érthető, a végére derül ki, mi az igazság.

Kirschner Anita

Vén Margit

Volt, hogy mosolygó Sárának hívták, de egy nap jöttek a vörösök, és azt mondták, nem lehet többé az, onnantól Margit lett a neve.

Névváltozás előtt fiatal, szép, sarkon álló volt, formás idomokkal, aki arra ment, megcsodálta, betért hozzá. Ekkor még reménnyel teli volt, és naiv. Frissen került az utcára. Ajtaja nyitva állt, nem válogatott, befogadott mindenkit. Egyedülállót, családot és párokat is. Szerette az embereket és a zsivajt, nála mindig történt valami.

- Gyertek át bulizni! – ez a kiáltás hallatszott tőle, igen gyakran.

Sára jó helyet adott lakóinak, de minden megváltozott. Háborús időszak következett, amiben az emberek nem voltak többé önmaguk.

Ahogy teltek az évek, Sárát egyre-másra viselték meg az események. Sokszor kifosztották, elhagyták, és elhanyagolták. Sajnos, törődésben, megbecsülésben innentől nem volt része, így egyre inkább megtörtté és elkeseredetté vált. Már nem volt befogadó, már nem volt se nyitott, se vidám lány. Látta, az emberek nem csak őt bántják, hanem egymást is. Egyre növekvő csalódottságától zárkózott vénség lett. Kapuit, ha tehette, bezárta.

Egy idő után mindenki elment. Elhagyatottá vált. Senki más nem maradt, csak a szomszéd épületek, azok állandósult képe ahhoz adott erőt, hogy tovább álljon a sarkon. Pont ma 75 éve, hogy ott áll, és épp azon tűnődik:

- Talán ez a vég? Lerobbant vagyok, és nem jön hozzám már senki, hiába van már béke. Emlékeimben ott van a pincémben éhen haló ember, a padlón halva született gyermek, egymást öldöklő barát, nem tudok tőlük szabadulni.

Miközben tűnődik ezen a napsütésesnek induló nyári reggelen, megszólítják:

- Várhattál volna még a megkeseredéssel! - mondja a szomszéd.

- Tessék? Hozzám, beszélsz?- válaszol meglepetten Margit.

- Igen! Miért, ki áll még itt?- vág az vissza.

- Eddig még sosem szóltál hozzám, ezért lepett meg. Te vagy az egyetlen aki, nem beszél senkihez, miközben itt él 60 éve.

- Khm, khm, 70, és azért nem beszéltem eddig, mert nem kellett. Salamon vagyok, kis kezit csókolom! – próbál a szomszéd barátságosabb lenni.

- Jó napot! Örvendek! Örülök, hogy megismerhetem - nyájaskodik Margit.

Salamon komótosan begyújtja pipáját, és jókorát pippant belőle, majd azt mondja:

- Árulja el nekem, miért van ily megtörve kegyed?

Több sem kellett, innentől Margitból ömlött a szó. Salamon mindeközben megfigyelte Margit arcának barázdáit, eltűnődött e redők mélységén, és hallgatta mitől kerültek oda. Megfigyelte a barázdák változását, ahogy a történet elbeszélése évről-évre alakult. Egyre mélyebbek, és mélyebbek lettek a ráncai, ahogy Sára nyitottsága változott, Margit keserűségévé.

- Én voltam az életük, és ők az én életem! - majd kicsordult egy könny a szeméből.

Salamon felocsúdva gondolataiból, újra tömni kezdte a pipáját, halk hümmögés hallatott, aztán megfontoltan azt mondta:

- Kérem, ne tessék keseregni! Talán egy nap minden jóra fordul. - mondta

Majd, határozottan zsebre vágta a levelet, amit addig bizonytalanul szorongatott, és búcsút intett. Salamon a sarkon túl, újra elővette a téves helyre kézbesített levelet, hogy megbizonyosodjon újra tartalmáról:

"Tisztelt Címzett!

Kérem, hagyják el otthonukat, mert a Margit utca 1-es számú épületet, régi címén, Sára utca 1, 2016. augusztus 1-én LEBONTJUK.

Üdvözlettel,

Önkormányzat"