A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.

Steinitz Erzsébet azt a házi feladatot oldotta meg szépen, hogy abszurdot írt, története egy gyerekeknek is olvasható mese.

Steinitz Erzsébet:

CSODA AZ ÉGEN

Rettentően rossz volt az idő, pedig még csak szeptember közepén jártunk. Zuhogott az eső, fújt a szél és nagyon hűvös volt. Nem csak egyszerűen hűvös, hanem fogvacogtató hideg. Ilyenkor még felkelni is borzasztó energiákat követelt, hiszen tegnap még hétágra sütött a nap, szinte nyár volt, és az emberek rövid ujjú ruhában sétálgattak a városban. Nincs mese mégis mennem kellett. Elő az esernyőt, dzsekit, gumicsizmát és nekivágtam a városnak. Ki munkahelyre, ki iskolába rohant. Egy biztos, mindenkinél volt esernyő. Csakúgy tarkállt a járda, piros, kék, zöld, sőt még szivárványszínű esernyő is lebegett a fejek felett.

Egy fiatal nő kezében narancssárga esernyővel sietett a buszmegálló felé. Ám egy hirtelen szélroham kicsavarta kezéből az esernyőt. Hiába szaladt utána az csak szállt, szállt utolérhetetlenül. Az emberek döbbenten bámultak utána. Innen lentről szinte olyan volt, mint egy kis napocska, a sárga színe miatt. Egy kamasz lakli fiú megpróbálta elkapni, de persze nem érte el. A lány végül odaért a megállóhoz, így már védve volt az eső ellen, igaz, hogy a ruhája csuromvíz lett.

Az esernyő csodálkozva nézelődött fentről. Még soha nem járt ilyen magasan, pláne egymagában. Senki nem szorongatta a nyakát, nem rázták, nyitogatták ki-be. Szabad volt. Egy fuvallat alákapott és ő csak szállt egyre magasabbra és magasabbra. A Bazilika kupoláján lecsúszott, mintha egy óriási csúszda lenne és nagyokat kacagott. A Parlament kis tornyai majdnem megszurkálták, de óvatosan lavírozva köztük megúszta a találkozást. A Duna szélesen kanyargott alatta, a hajók kecsesen ringtak a víz felszínén. Az esernyő elsuhant a város felett, integetett az ámuldozó embereknek. Látta, hogy a Nyugati Pályaudvar csodás építményéből egymás után indultak a vonatok az ország minden szeglete felé.

A Hősök terén megcsodálta a szobrokat, elhaladt a csónakázó tó fölött. Kicsit irigyelte a felhőtlenül szórakozó fiatalokat. Végül a Vajdahunyad vára felett megpihent egy kicsit. Be kell vallani, hogy elfáradt a nagy repkedésben.

Miközben erőt gyűjtött a továbbhaladáshoz, hirtelen meglátott egy színes foltot szállni felfelé. Ahogy jobban megnézte, kiderült, hogy egy csomó léggömb szabadult el valahonnan, talán a városligeti forgatagból. A szivárvány összes színe megtalálható volt a lufik között. Ahogy csodálta ezt a színkavalkádot ijedten vette észre, hogy egy kisfiú kapaszkodik rémülten a madzagokba, melyek a léggömbökre voltak kötve. Szinte csoda, hogy eddig bírták kis súlyát és nem zuhantak vissza a föld felé. Az még hihető, hogy egy kisgyermek odébb libben egy fuvallattól, ha ilyen sok lufit tart a kezében, de hogy a vár tetejéig fölszálljon, az eddig elképzelhetetlen volt az esernyő számára.

A fiúcska szőke, göndör haja lengedezett a szélben, kis kék szemei ijedten cikáztak fel-le. A földtől való távolság csak nőttön-nőtt Szája óriási sikításba dermedt. Ami azelőtt jópofa mókának tűnt, most ijesztő valósággá vált. Csak a lufik voltak nyugodtak. Biztosak voltak benne, hogy elbírják ennek a kis emberkének a súlyát.

Közben szinte elállt az eső és egyszer csak kisütött a nap. Az esőcseppeken átragyogtak a fények és az eget egy csodálatos szivárvány szelte át. Színei megfestették az égboltot és a kisfiú szemében megjelent a csodálat e nem mindennapi látvány hatására.

Az esernyő dermedten figyelte az eseményeket és csak azon törte a fejét, hogy lehetne megmenteni a kisfiút.

Hirtelen egy madárraj indult el a léggömbök felé. Érdekelte őket ez a furcsa jelenség. Az esernyő tudta, hogyha a madarak belegabalyodnak a madzagokba, menthetetlenül lezuhannak. Sietve a madárraj elé lebbent és ernyőjét ki-be csukogatva elijesztette a fenyegető veszedelmet

Végül eldöntötte, hogy valahogy vissza kell hoznia a földre a gyermeket. Sietve odalibbent a lufikhoz és óvatosan elhelyezkedett a gyermek lába alatt, úgy hogy átvegye súlyának egy részét a már igencsak fáradt, kimerült lufiktól, melyek már kezdtek leengedni és egyre lejjebb süllyedtek a föld felé. Így a csapatmunkának köszönhetően szép lassan leereszkedtek és biztonságosan földet értek. Az emberek odarohantak és kiszabadították a kisfiút a rácsavarodó kötelek közül. Ekkorra már a szülők is megérkeztek és megkönnyebbülve ölelték át a rémült, de az élménytől mégis csillogó szemű gyereket.

Az esernyő közben már újra az ég felé szállt és figyelte az ujjongó embereket, akik boldogan integettek felé.

Vajon meddig repkedhet egy esernyő a város felett? Talán egy másik viharos napon majd leereszkedik a földre és megment valakit az elázástól.