Szépírói Kurzus 2015 tavasz/15

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Janó Zsolt a "Ma nem mentem iskolába" kezdetű feladatot oldotta meg, sikeresen. Itt közlöm.

Janó Zsolt

Állandók

,,Az állandók fogalmát matematikai egyenletekben használják. Az ilyen állandók értékei teljesen attól a személytől függnek, aki létrehozta az egyenletet.”

1613. – Spanyolország

Ma nem mentem iskolába.

    Nagybátyám nem engedett, azt akarta, hogy vele tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert hamarosan nagykorú leszek, s szeretné, ha visszavonulása után én venném át hivatali helyét. Ehhez azonban meg kellett ismernem a munkáját. Persze tudtam mivel foglalkozik, mesélt róla eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása volt az egyház falain belül: főpap volt, aki a püspök teljes bizalmát élvezi.

    A nap már felkelt, amikor beléptünk az erődre emlékeztető épület egyik kis kapuján. Minden ajtónál őrök álltak, s ellenőrizték a belépők személyét. Szűk folyosókon, átjárókon haladtunk keresztül, míg végre egy zárt szobába jutottunk, melyen az egyetlen be-és kijárat az ajtó volt.

    Megjelenésünkkor a szobában álló két őr közül az egyik fennhangon mondta nagybátyám nevét:

– Sebastian atya. – Majd figyelmeztette a szoba közepén álló férfit: – Ő lesz az inkvizítor.

    A helyiség közepén álló férfi megviselt volt: öltözete szakadt, arcán bántalmazás nyomai látszottak, testtartásából megtörtség sugárzott. Nagybátyám egy fal mellett álló padhoz küldött, onnan figyelhettem, hogyan nyomoz a tévelygő eretnekség után, ő maga pedig egy asztalnál foglalt helyet, majd a magunkkal hozott vászontáskából feljegyzésekkel teleírt papírokat tett maga elé.

    Pár percig csend honolt. Aztán nagybátyám megszólalt.

– Te vagy Francisco Martínez?

– Igen – felelte a férfi, s bedagadt szemét próbálta a kérdezőn tartani.

– Tudod miért vagyunk itt, gyermekem?

– Nem, atyám.

– Akkor elmondom – s belenézett az iratokba. – Több bejelentés is érkezett, miszerint te szembenálló vagy, s ezáltal tagadod vallásunk alapvető parancsait. Más szóval: eretnek vagy.

– Miért, atyám? Mit tettem?

–Megszegted az ,,Uradat szolgáld, és csak neki szolgálj!” parancsot.

– Mivel?

– Többen is látták, amint egy részegnek segítettél, amikor az képtelen volt összeszedni a gondolatait.

­– Ez bűn!?

– Igen, hiszen nem az Urat szolgáltad, hanem egy szolgálójának segítettél. Továbbá többen tudni vélik, hogy paráználkodtál. Egy feljelentő szerint a piacon ugyanott volt a kezed, ahol előtte egy vonzó asszony támaszkodott a pultra.

‒ Ez kimeríti a paráználkodás bűnét? Hiszen hozzá sem értem ahhoz a nőhöz!

‒ De biztosan eljátszottál a gondolattal. És amint azt tudjuk, minden tett a gondolattal kezdődik. Megnézhetted volna, hogy hová tenyerelsz!

‒ Ez nevetséges!

‒ Úgy gondolod? ‒ kérdezte nagybátyám fenyegetőn. ‒ Akkor nézzük a következőt. Súlyos cselekedetként könyvelhetjük el a ,,Ne lopj!” parancs megszegését.

‒ Ezt hogyan csináltam? ‒ érdeklődött a vádlott, az előtte még ismeretlen dolog felől.

‒ Egyszer elloptál két használt alsóneműt.

‒ Az félreértés volt ‒ mosolyodott el a férfi. ‒ Véletlenül keveredtek össze a szárított ruhák, mivel a szomszédunkkal közös szárítókötelet használunk.

‒ Érdekes ‒ pillantott bele feljegyzéseibe nagybátyám ‒, az ő feljelentésében az áll, hogy szándékosan félrevezetted őt, amikor szedtétek le a ruhákat.

A férfi elhallgatott. Döbbenetében nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen a koholt vádakon.

‒ Ám még nem értünk ocsmány bűneid listájának végére ‒ folytatta nagybátyám. ‒ Elkövetted a hazugság, mások becsületének besározásának bűnét is!

‒ Hogyan?

‒ Egyszer azt állítottad, hogy a szomszédod orra görbe.

‒ Mert az is.

‒ Hazudsz! Rossz hírét keltetted egy embernek, akinek nem görbe az orra. Valójában csak a természet furcsa játékáról van szó, mely nem követi a szem által megszokott formát.

 A kihallgatás folytatódott.

‒ Az imént felsorolt erkölcstelen cselekedeteket még megtoldottad a falánkság förtelmes bűnével. A családod szerint olyan mohó vagy, hogy ebéd közben többször is az ételbe harapsz.

‒ Másképp hogyan enném meg az ételt? ‒ kérdezte a férfi őszinte arccal.

‒ Nem ez a lényeg! ‒ kiáltott nagybátyám. ‒ Hanem az, hogy elkövetted a bűnt! Nem kibúvókat kell keresni, hanem szembenézni önnön gyengeségeddel!

A vádlott hallgatott. Érezte, az ellenállás felesleges.

‒ És végül egy igen nagy bűn is terheli lelkedet. ,,Isten nevét hiába ne vedd!”, állítja a tízparancsolat. Te azonban mégis sárba tiportad szent nevét.

‒ Mikor tettem ilyet?

‒ Többen állítják, hogy éjjel kettőkor, egy halastó partján, pontyok előtt a teremtőt gyaláztad.

‒ Miért tettem volna ilyet?

‒ Ezt csak te tudhatod fiam, a fontos az, hogy kiderült, s így lehetőségünk van eltévedt lelked megmentésére.

‒ Mindebből egy szó sem igaz ‒ tiltakozott a férfi.

‒ Ó, dehogynem. Tiltakozásod is azt bizonyítja, hogy mindezeket elkövetted, s most félsz, hogy napvilágra kerülnek. De ne aggódj gyermekem, az inkvizíció mindig megtalálja a bűnös lelkeket, s ráveszi őket eretnek nézeteik megtagadására. Ámbátor úgy tudom, veled már tettek hasonló kísérletet, s te kudarcot vallottál, nem hagytad, hogy megmentsék lelkedet az örök kárhozattól.

‒ Nem értem mit akarnak tőlem.

‒ No persze, mind ezt mondja ‒ felelte nagybátyám, majd, mint aki már rég meghozta az ítéletet, fennhangon mondta: ‒ Mivel bűneidet bevallani nem akarod, így a katolikus tanításnak ellentmondó nézeteidet sem tudod megtagadni ‒ tehát lelked örökre elkárhozik ‒, ezért ezen egyházi bírósági intézmény a mai napon máglyahalálra ítél.

2015. ‒ Európa

Ma nem mentem iskolába.

    Apám nem engedett, azt akarta, hogy vele tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert hamarosan befejezem az iskoláimat, s szeretné, ha visszavonulása után én venném át hivatali helyét. Persze ez nem ilyen egyszerű, de szükséges volt látnom a munkáját. Persze tudtam mivel foglalkozik, mesélt otthon róla eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása volt egy multinacionális cégnél: középvezető volt, aki az igazgatótanács teljes bizalmát élvezi.

    A nap már felkelt, amikor beléptünk az óriási irodaépület egyik kapuján. Hatalmas csarnokokon, tágas előtereken haladtunk keresztül, míg végre egy kis szobába jutottunk, melyben alig pár ember számára volt hely.

    Megjelenésünkkor a szobában várakozó férfi felpillantott, próbálta felmérni a rendkívüli beszélgetés kimenetelét.

– Üdvözlöm ‒ nyújtotta apám kezét a férfi felé ‒, Nick Johston, még nem találkoztunk, én a közvetett főnöke vagyok.

    A tárgyalóasztalnál ülő férfi középkorú volt, arcán aggodalom tükröződött. Apám a kollágájaként mutatott be, s engem maga mellé, az asztalhoz ültetett. A magával hozott táskából iratokat tett maga elé.

    Pár percig csend honolt. Aztán apám megszólalt.

– Ön Michael Interez?

– Igen.

– Tudja, hogy miért vagyunk itt?

– Nem, nekem csak annyit mondtak…

– Csak a kérdésre válaszoljon – szakította félbe durván apám –, a magyarázkodás most nem segít. Azért vagyunk itt, mert megszegte a ,,Cégedet szolgáld, és csak neki szolgálj!” íratlan szabályt.

– Én??? – kerekedett a férfi szeme. – Mivel?

– Egy eszementen lojális kollégánk szerint, egy konkurens cég színeivel megegyező pólót viselt a németországi csapatépítő tréningünkön, a vakondfésülő feladat közben.

– Hiszen azt a ruhát ott adták – felelte a férfi.

– Mondtam, hogy nem kell a magyarázat. Előtte kellett volna okoskodni!

– Elnézést, többet ilyen nem fordul elő.

– Továbbá – nézett bele apám az iratokba –, paráználkodáson kapták magát.

– Micsoda!? – döbbent meg a férfi.

– Bizony. A beszámoló alapján ön alapvető erkölcsi szabályokat sértett meg. Elcsípték, amint egy női széklábat simogat, és gyengéd szavakat suttog neki.

– Leejtettem a szemüvegem, azt kerestem a széksorok között – védekezett a férfi.

– Közben meg majd’ kiesett a szeme a széklábak bámulása közben. Perverz!

– De kérem! – háborodott fel a megvádolt ember.

– Még nem fejeztük be! – csattant élesen apám hangja. – Most jön a java. Meséljen csak nekünk! Hogy van az, hogy az irodában egyre nagyobb számban tűnnek el a feltépett levélborítékok.

– Ez aztán már tényleg nevetséges!

– Magának lehet. Ám cégünk nem azért költ komoly összegeket irodaszerekre, hogy azokat használat után csak úgy megsemmisítsük. Esetleg önhatalmúlag hazavigyük – nézett apám élesen a férfi szeme közé. Továbbá, ön hamis állításokat tett, más becsületébe gázolt.

– De hát mit mondtam?

– Több fültanú állítja, maga egy női kolléga ízlését gyomorforgatónak titulálta.

‒ Ha egyszer így van. Más is megmondhatja.

‒ Most magáról van szó. Az említett hölgy ízlése nem gyomorforgató. Egyszerűen csak az emésztési folyamat megfordítására alkalmas vizuális elemekkel operál.

– Ugye ez valami tréfa. Mondja, hogy a munkatársak akarnak megviccelni!

– Egyáltalán nem. És még nincs vége a listának. Biztos információnk van arról, hogy egy papnevelde sötét cellájában ironikus szavakat vésett a padlóba a közvetlen főnökéről.

– Papnevelde? Sötét cella? Én ezt nem értem.

– Ne is törje magát. Mindent tudunk. Az utolsó feljegyzés önről, mely megvilágítja a gondolkodásunk közötti szakadékot, ez: a céges rendezvényen az ön által kért ételeket az utolsó morzsáig elfogyasztotta.

– Ez is probléma?! – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

– De még mennyire! – felelte apám. – Nem hagyott hátra kenyérhéjat, gyümölcsdarabot, italt a pohár mélyén. Pórias és szánalmas magatartás. Nálunk ez megengedhetetlen.

‒ Még mindig nem értem. Hol hibáztam?

‒ No persze, mind ezt mondja ‒ felelte apám, majd, mint aki már rég meghozta döntését, fennhangon mondta: ‒ Mivel renitens viselkedését beismerni nem akarja, ezért esélyt sem látok arra, hogy helyzetén javítani tudjunk. Ennek következtében állásából felmentjük, a cég nem tart igényt a munkájára.

    Apámmal már hazafelé tartottunk, amikor megkérdeztem:

– Mi volt a gond ezzel az emberrel? Rosszul dolgozott? A munkájával volt probléma?

– Nem, fiam, nem a munkájával volt baj. Nagyon jól dolgozott.

– Akkor mi volt a baj?

– Ahogy gondolkodott, az volt a baj.