A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Gajdos Kinga, az egyik legfigyelemreméltóbb hallgatóm, a "csak jönne már haza az apám" kezdetű feladatot oldotta meg, nagyon érdekesen.

Gajdos Kinga

A nyomorék

December 8.

Csak jönne már haza az apám, és csinálna valami kis rendet is végre! Mély szakadék tátong lábunk előtt, és félek, közel a zuhanás. Pedig milyen boldogok voltunk! A Jóisten nem fukarkodott kegyelmével, bőven megáldotta családunkat. Apám a város köztiszteletben álló orvosa volt, elhivatottságát és szakértelmét minden házban megsüvegelték. Segített parasztgazdán és földesúron egyaránt, egyszer még a szentmiséről is elsietett, hogy eret vágjon az öreg méltóságán. Rajongásig szerette anyámat, aki négy gyermekkel ajándékozta meg őt, s azután is olyan szép maradt, mint leánykorában volt. A négy gyermek közül én születtem elsőnek, majd egyetlen öcsém és két húgom számára készült még kelengye.

Jó testvérek voltunk, egészségben, szeretetben cseperedtünk. Földi javakban sem szenvedtünk hiányt. Nagy házat vittünk a város legelőkelőbb utcájában, szomszédaink nemes emberek voltak. Francia kisasszony tanított bennünket, nyaranta fürdőre jártunk, farsangban bálokra,

a legutolsó divat szerint öltözködtünk.

Meglehet, hogy a pénz adta kényelem elhomályosította látásunkat, s elfordultunk a lelki élettől, ezért döntött úgy a Jóisten, hogy véget vet gondtalanságunknak, fájdalommal és szenvedéssel büntetve bennünket. Könny szökik szemembe, ha eszembe jut az a júliusi nap, mely oly csodásnak ígérkezett, s végül elhozta számunkra a földi poklot.

Aznap ünnepeltük legkisebb húgom hatodik születésnapját. Nagy volt házunkban a sürgés-forgás, készült az ünnepi ebéd, ínycsiklandozó illatok nemesítették a levegőt. Főtt a tyúkhúsleves, sült a kappan, a kamrában várakozott a három emeletes torta. Épp végeztünk a levessel, amikor berontott a tanító úr fia, s hozta a szörnyű hírt: kitört a háború!

Egy hónappal korábban Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst. Atyja, a császár most úgy határozott, fegyverrel vesz elégtételt fia elveszejtéséért, s két nappal ezelőtt hadat üzent Szerbiának. Már megkezdődött a sorozás, minden megfelelő korú férfi és fiú köteles uniformist ölteni, hogy karja erejével álljon bosszút a trónörökösért. A parókián őrzött anyakönyvekből kiolvasható azok neve, akiknek fegyvert kell fogniuk. Fakó arccal mondta: „engem is elvisznek”. Szavainak súlya kősziklaként nehezedett mindannyiunk szívére, hisz tudtuk jól: nekünk is el kell válnunk apánktól, és öcsénktől.

Anyám remegő kézzel emelte ajkához damasztzsebkendőjét, s a következő pillanatban hangos zokogásban tört ki. Székét feldöntve szökött talpra, drága öcsénkhez ugrott, a földre vetette magát előtte, s szorosan átkulcsolta egyetlen fia lábát. „Nem adlak, nem adlak”, ismételgette fuldokolva, könnyei patakzottak fájdalomtól eltorzult arcán.

Három napot adott még nekünk a Jóisten, a negyedik reggelen pedig megérkezett a K und K hadsereg két, pecsétes levele. Ezek tanúsága szerint apámnak és öcsémnek másnap kellett jelentkeznie a kaszárnyában. Hajnalban mind összegyűltünk a szalonban, hogy illő búcsút vegyünk tőlük. Apám megcsókolt bennünket, hüvelykujjával keresztet rajzolt a homlokunkra. Azt mondta, ne csüggedjünk, úgy mondják, karácsonyra véget ér a háború. Öcsémmel együtt kocsiba szállt, alakjukat pedig hamarosan elnyelte az útkanyarulat.

Akkor láttam őt utoljára, a háborúnak pedig nem lett vége karácsonyra, de még tavaszra sem. Júliusban múlt egy esztendeje, hogy véres nap kelt fel az égen, s csak négy-öt alkalommal érkezett levél öcsémtől és apámtól. Megírták, hol állomásoznak éppen, s ha tudták, azt is, hová vezénylik őket legközelebb. Teljesítették a kötelességüket, mi is tettük a dolgunkat,

s minden nap imádkoztunk, hogy mielőbb hazatérjenek.

Egy viharos őszi hajnalon arra riadtam, hogy valaki erősen dörömböl a bejárati ajtón. Kendőt kaptam a vállamra, és lesiettem, hogy megtudjam, ki kér bebocsátást ezen a korai órán. Ajtót nyitottam, és földbe gyökerezett a lábam. Öcsém állt odakint bőrig ázva, mankóra támaszkodva, uniformisát beszáradt vér pettyezte. Fáradtan elmosolyodott, s annyit mondott: „hazajöttem, Johanna”. Berántottam őt a házba, és kiáltozni kezdtem, „Istvánka hazatért, Istvánka hazatért!”. Anyánk ajtaja nyílott ki elsőként, hálóingben rohant le a lépcsőn, hogy átölelje szerelmetes fiát. Istvánka köré sereglettünk mindnyájan, sírva-nevetve ölelgettük,

s kérdeztük, hogyan került haza ilyen váratlanul. „Megsebesültem, felelte elkomorodva, ellőtték a lábamat. Célozni még tudok, de futni soha többé. Nyomorék vagyok, nem jó semmire, hát hazaküldtek.”

Attól fogva Istvánka körül forgott a világ. Nem kérhetett olyat, amit ne teljesítettünk volna,

s nem tehetett olyat, amit anyám el nem nézett volna neki. Mert bizony az az Istvánka, aki a háborúból hazatért, már nem a régi kedves, és jótét lélek volt.

Növekvő aggodalommal láttam, hogy egyre többször néz a pohár fenekére, s mivel sosem bírta az italt, igen hamar lerészegedett. Ilyenkor kötekedővé vált, káromkodott, s nem fordult tisztelettel anyánk felé sem. Ő azonban nem vette ezt zokon. Úgy vélte, nincs mit csodálni azon, hogy fia ilyen keserű és mogorva. Milyen fiatal, teste pedig nyomorúbb, mint egy öregemberé, s már sosem lesz egészséges. Türelmesek voltunk hát Istvánkával, s reméltük, idővel valamelyest felépül.

Eltelt vagy egy hónap azóta, hogy visszakaptuk őt, amikor egy délelőtt rám parancsolt, adjam át neki azt a bőrzacskót, melyben maradék zsoldját hozta. Érkezésekor megkért, zárjam el az erszényt biztos helyre. Azt mondta, egy ideig nem lesz rá szüksége, hiszen beteg, rokkant, nem fog eljárni itthonról. Így is történt. Naphosszat a szalonban cigarettázott, újságot olvasott, bort ivott, s nem érdeklődött régi barátok, ismerősök iránt. Éppen ezért furcsállottam hirtelen támadt igényét, s bár saját tőkéjével nem volt köteles elszámolni, kiszaladt számon a kérdés: miért kéri most a pénzt. Faggatózásomra dühösen felelt, az ő dolga, nekem semmi közöm hozzá, csak hozzam azt a bőrzacskót. Teljesítettem kérését, délután pedig arra lettem figyelmes, hogy csendesen felöltözik, és az ajtót halkan betéve maga mögött eloson otthonról. Öreg este volt, mikor hazatért. Anyám aggódva sietett elébe, attól félt, baj érte remegve féltett gyermekét, de Istvánka látszólag sértetlen volt. Gorombán elküldte anyámat, és felbicegett a szobájába. Vacsorát nem kért, azt mondta, nincs étvágya. Másnap megismétlődött mindez. Elment hazulról, s tízet harangoztak, mikor megérkezett. A ház népe az igazak álmát aludta, anyám sem ébredt fel, mert altatót vett be. Egyedül én forgolódtam álmatlanul, nem hagyott nyugodni öcsém furcsa viselkedése, ezért meghallottam érkezését. Lesiettem elé, s elképedtem, mikor közel léptem hozzá.

Részeg volt, ruhája borfoltos és szakadt, s mintha vér szivárgott volna az ajkáról.

„Mi történt veled?”, kérdeztem ijedten. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam az arcát, de eltaszított magától. „Hagyj békén, morogta kásás hangon, inkább adj pénzt, arra van szükségem”.

Most már tudom, akkor kellett volna a sarkamra állnom, de azt hallva, hogy öcsém bajban van, elgyengültem. Behívtam őt a szobámba, és szekreteremből elővettem saját pénzemet. Amint meglátta a bankókat, értük nyúlt, és mindet kitépte a kezemből. Elégedetten megolvasta őket, majd szúrós szemmel rám nézett. „Ne merd elmondani senkinek!”, parancsolt rám, sarkon fordult és otthagyott. Pénzt ugyan nem kért többet, de minden este elsietett, sokáig elmaradt és részegen, szakadt öltözetben tért haza. Egyik reggel tenyérnyi véraláfutást fedeztem fel a jobb szeme körül. Azt mondta, elesett a lépcsőn, de tudtam, hogy nem mond igazat, s ez nagyon fájt.

Nem telt bele sok idő, és a mi fülünkbe is eljutott a pletyka, mely nem kisebb szörnyűséget állított, mint hogy öcsém titkos útjai a külterületi bordélyházba vezetnek. Rossz nyelvek szerint ott tölti minden estéjét, saját kurtizánt is tart. Vedeli a lőrét, verekszik, kártyázik, s immár komoly adósságba verte magát. Porig sújtott bennünket a borzalmas hír. Anyám szégyenében ki sem tette a lábát a házból, misére sem járt el, azt mondta, nem állhatja a ferde pillantásokat, a sutyorgást a háta mögött. Kértem őt, próbáljon Istvánka lelkére beszélni, hátha édesanyja szava jobb belátásra téríti, de nem volt hajlandó felelősségre vonni a fiát. Áldozatnak tekintette, akinek mindent el kell néznünk, és megtiltotta, hogy beleavatkozzunk a dolgába. Öcsém pedig, mit sem törődve a családunkra hozott gyalázattal, azóta is folytatja alvilági életmódját. Marcangol az önvád, úgy érzem, mindenről én tehetek. Nem voltam elég erélyes, hogy züllésének gátat vessek, most pedig már tehetetlen vagyok. Mennyire hiányzik drága apám! Hónapok óta nem érkezett tőle levél. Nem tudjuk, él-e, hal-e, azt sem, hogy hol állomásoznak. Nem tudok írni neki, hogy tanácsát kérjem, mitévő

Kiáltozás, kopogtatás verte fel az utca csendjét, majd felismerte a cseléd lépteit, amint az a bejárathoz siet. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, majd éles sikoly hagyta el a szolgáló ajkát.

Johanna megmerevedett ültő helyében, a toll kiesett kezéből. A tintatartó a földre borult, amint felugrott íróasztala mellől. Ajtajához szaladt, feltépte azt, és rohant lefelé a lépcsőn, hogy megbizonyosodjon, képzelete űz vele gonosz tréfát, vagy imái meghallgatásra találtak.

A szalonból sírást és suttogást hallott kiszűrődni, odaszaladt hát, s amint betoppant,

ott találta rég várt édesapját. Törődött alakját szinte elnyelte a széles és mély fotel, körülötte csendben állt egész háza népe.

Istvánka fejét apja ölébe hajtva zokogott, ő pedig szeretettel simított végig boldogtalan gyermeke szőke fején.