Szépírói kurzus 2019/ősz/3 Kovács András László elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Kovács András László szintén a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Köszönöm a munkáját! 

Kovács András László

Függönyök

  

– Ma nem mentem iskolába – olvasta a nő hangosan gyerekkori naplóját. Mellette a dátum: 1994. március 10.

Nagyobb füzetre és kisebb szamárfülekre emlékezett. A lapok megsárgultak, és mintha a sorok vonalazása is kopott volna, de a giccses borítón semmit sem fogott az idő: andalúz lovak a tengerparton.

Erről a napról nem maradt más mondanivaló. Ezen az oldalon a betűk viszont sokkal zömökebbek voltak. Arról árulkodtak, hogy vagy egy tucatszor leírta őket. Évek óta nem járt már régi szobájában, ezúttal is csak a népes család és a karácsonyi ebéddel járó őrület elől menekült fel az emeletre. Pár perccel korábban, amikor a lépcsőfordulóhoz ért, hallotta, ahogy az anyja utánakiált:

– Vicus! Húzd már be a függönyöket, ha felmész! Ebéd után egyből letesszük aludni a kicsiket!

Az volt ugyanis a menetrend, hogy a kicsiket – Vicus lányait – ebéd után a nagyanyjuk fektette le az egykori gyerekszobában.

– Ma nem mentem iskolába – olvasta újra a papírba lassan, mélyen vájt betűket.

’94 március 10. Mindenre emlékezett arról a napról. Azon a reggelen pakolta ki utolsó dobozát az új lakásba, ahol végül csupán három évig laktak. Ahogy az utolsó doboz is kiürült, azzal a mozdulattal tudatosult benne, hogy már tényleg ez lesz az új szobája. Addig az anyja is azt hitte, hogy túl könnyen vette az akadályt.

Ide már csak ketten költöztek. Az ajtón két névtábla: Dr. Bánkúti Ferencné Solova Magdolna, alatta Bánkúti Éva. Nemrég töltötte be a nyolcat, de már saját névtáblája volt. Egyik osztálytársának sem volt ilyen. És mennyivel szebbnek találta nevét, mint édesanyjáét. Senki sem szólította így, teljes, férjezett nevén.

A kis Vicus íróasztalára görnyedt, fejét oldalra fordítva figyelte, hogyan formálja jobb kezével ezt a négy szót. A bal füle már majdnem az asztallaphoz ért, annyira ráhajolt a naplóra. Múlt időben fogalmazott, hogy visszafordíthatatlan legyen. Ha leírja, akkor már megtörtént, nincs visszaút, nem lehet kitörölni. Nem akart lemaradni az iskoláról. Nem tudott volna magával mit kezdeni, ezért nem akart otthon egyedül gubbasztani. Azt végképp nem szerette volna, hogy anyja csalódjon benne egy nap lógás miatt, de elindulni sem mert aznap. Félt, hogy ha hazaér, már az anyja sem lesz ott.

Lábujjhegyen elindult az előszoba felé. Megállt a küszöbön, és csak nézte az anyját, ahogy munkába készülődik. Elhatározta, hogy a fejében minden részletet pontosan feljegyez, amit csak lát, hogy örökké emlékezhessen rá. Úgy nézte őt, mintha utoljára látná. Ruháját pixelről pixelre, bőrét sejtről sejtre, haját tincsről tincsre, arcát vonásról vonásra bevéste agyába.

Ezután tekintete tovább mászott az árnyéka mentén. A bejáratnál fekete, tiplis, négyzetalapú műanyag rombuszokkal, sarkoknál felerősített tükreik kazettásan, két sorban álltak. Alattuk lábbelik. Épp egy menő Puma csukája volt akkoriban, zöld színű hasított bőr, rajta sárga márkajellel. Jobbra sasszézott egy métert a drapp és barna mintás linóleumon, így pont belátott a szobába. A végében a loggia, azontúl a szomszédos paneltömb.

Már rég el kellett volna indulnia a suliba. A biciklis sebességmérőjén volt egy számláló, aszerint pont 1 km az út, több mint a felét meg kellett volna már tennie. Imádta az iskolát, mindenki kedves volt vele, pedig csak másodikban csatlakozott az osztályhoz. Azt szerette volna, hogy mindig így legyen, ne legyen nagyobb egy centivel se, és ők is maradjanak akkorák mindörökre.

Már feljött a nap a Hatvany Lajos utcai tizedik emelet felé, így pont a szemébe sütött. Az anyja mindig mondta, hogy ne nézzen bele, mert megvakul. Azt is mondta a Budai várban, hogy a fénykép kedvéért tegye a kezét a kőoroszlán szájába, de ő ott is adta a renitenst. Igazából csak be volt gyulladva, hogy leharapja a kezét a szobor, de az anyja már rég ráragasztotta ezt az önfejű bélyeget. Beleesett abba a csapdába, hogy sokat hallotta, hogy milyen konok, ezért kezdett úgy is viselkedni.

Szóval csak belenézett a napba, hogy megjegyezze egy életre azt a reggelt. Koncentrált a részletekre: a kihajtható szivacságyra, a poszterre az angolóráról, az íróasztalra, a loggiára, a napra. Visszasasszé a tükör elé, aztán megint a napra. Tükör, nap, tükör, nap; tisztára, mint egy tesiórai bemelegítés. Bámulta magát a tükörben, megfogadta, megesküdte, hogy soha nem felejti el ezt.

– Mekkora hülye vagyok – gondolta magában, mert már fehér foltokat látott. Pont erről beszélt az anyja, meg fog vakulni. Halkan lihegett az ugrálástól, és közben már csak magát nézte. Lassan felszálltak a látómezőről a fehér foltok.

Persze, hogy bement az iskolába. Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírta, és közben vigyorgott, mert tudta, hogy mindenki elfelejti majd ezt a napot, de ő soha. Akkor sem, ha ott van a naplójában, vastagon, múlt időben: ma nem mentem iskolába.

Évekkel később olvasta a National Geographic agykutatásról szóló cikkében, hogy létezik a tudás, amiben hitt: hosszú távú, deklaratív emlékezet, azon belül is epizódikus emlékezet. Elrakta, az övé, és ha megéli az öregkort, akkor is elő tudja hívni az 1994. március 10–i reggel képét.

Becsukta a naplót, és lement a nappaliba. Már majdnem mindenki asztalhoz ült, csak unokatestvérei terelgették a kicsiket az ebédhez.

– Vicusom, de csendben vagy! – rázta meg vidáman az anyja. – Behúztad a függönyöket?

– Elfelejtettem.