Szépírói Kurzus 2014-2015/11

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!

Holcz Csaba a nappali tagozatosok közül az egyik, aki egyre érdekesebb novellákkal lep meg. A legutóbbi munkáját itt közlöm.

Holcz Csaba

Ami maradt…

       Aláírták a békeszerződést. Négy éven át folyt a háború, és a mi félreeső kisvárosunk sem úszta meg a harcokat. Akik nem vonultak a frontra, nappal dolgoztak, este a pincében rejtőzködtek a bombázás elől. Én a határra lettem küldve. Voltak napok, mikor a tüzérségi ágyúk hangjára kellett elaludnom. Egyszer a vállam súrolta egy golyó, és felszakadt a bőröm. Sok dolog történt.

       A kisváros főtere romos állapotban van. Épp az utakat takarítják, hogy legalább az autók haladhassanak. Eléggé rossz idő van. Szürke felhők átláthatatlan rétege borítja az eget, és mikor feltámad a szél, minden megfagy. Egy férfi kerülgeti a romokat, és vállát fájlalva megy a kávézó felé. Arca borostás, tekintete fáradt. Mikor a kávézóhoz ér, az ablakról épp a deszkákat szedi le a tulaj.

      - Mi maradt? - kérdezi a férfi.

      - Levittünk mindent a pincébe. Kávé még nincs, de tea maradt.

      - És a fiad?

      Csend.

     A férfi besétál a kis kávézóba, leül az egyik asztalhoz egy nő mellé. Végignéz a repedéseken, a tulaj pityergő lányán, aki egy feltépett borítékot szorongat, és anélkül, hogy asztaltársára nézne, köszön. A mellette ülő hölgy unottan néz lefelé. Hosszú haja takarásából csak két zöld szempár látszik ki.

     - Szia, Bianka. Ferenc?

     - Jövő héten engedik. Egy ideig mankóval, de szerencsére jön.

     - Gabi?

     - Ő itt kéne, hogy legyen már.

     Kinyílik az ajtó, és egy magas, vékony fiatalember lép be. Leül az asztalhoz, és lazán lecsapja a kalapját.      

    Nem szól semmit, csak felpattan és a pulthoz áll. Egy nagy pohár vodkával tér vissza.

    - Ne is szólalj meg, Ákos! Elfogták. Azok a sz-szemetek!

    - Mi történt? - kérdezi Ákos meglepetten.

    - Kitaláltak valamit! Mindegy, mit, hazugság - mondja és belekortyol az italába.

    - Az lehetetlen. A rádióban azt mondták, hogy kölcsönös megegyezés született, és minden foglyot elengednek - szól Bianka nyugodt hangon.

    - Na persze, mindet! Ne hidd el nekik! Az ő hazugságaik miatt kezdődött az egész, és nem állnak le. Ez a harc nem ért véget!

    - Véget ért, megegyeztünk, hogy a lelőhelyet… - mondja kioktató hangnemben Ákos, de a szavába vágnak.

    - Nem érdekel az a nyomorult lelőhely! Ez nem arról szólt - egy korty után folytatja. - Van egy tervem.         

    Kimentjük. Holnap délben gyertek át hozzám.

    Inkább nem beszélgetnek tovább. Gabi befejezi italát és elsiet. Bianka és Ákos aggódva néznek össze, és pár perc múlva elmennek ők is.

    Ákos nagy kerülővel megy hazafelé. Nem szeret otthon lenni, mert a szomszéd ház romokban van, és mindig nagy hangzavart csapnak az építéssel. Nem sok helyet látogathat meg, kivéve, ha kész munkásruhába öltözni. Viszont a válla még mindig fáj, a golyótól, ami eltalálta a háborúban. Haza kell mennie, felrakni egy új kötést.

    Kora reggel van és már tűz a nap. Este nagy vihar volt, és most minden sáros, de gyorsan szárad. Ákos nem aludt jól. Gyakran a vállára akart fordulni, de a seb miatt nem ment fájdalom nélkül. A déli találkozó jár a fejében, de addig is ellátogat a temetőhöz, hogy „összefusson” pár ismerősével. Azokkal is, akik nem élték túl a harcokat. Egy régi ismerős lép hozzá.

-       Jó így látni, Ákos.

-       Élve?

-       Élve.

      A sablonos beszélgetésekkel és gyászolással eltöltött idő után Gabi lakása lett a cél. Pont ott áll a kapuban Bianka is. Fellépnek a negyedik emeletre, kopognak a második ajtón, és fülelnek. Nem érkezik válasz. Lassan kinyitják az ajtót. Egy üveget tolnak el, miközben nyitják az ajtót, és egy romos, sötét szobát pillantanak meg. A függönyök behúzva, kellemetlen szag terjed, egy párna van a sarokban, és az ágyban mindenféle ruhák és újságok hevernek. Gabi ijedten pillant hátra, de mikor meglátja barátait, megnyugszik, és gyors léptekkel közelít feléjük. Ferencet köszönés nélkül egy nagy asztalhoz kíséri, ahol mindenféle térképek segítségével próbálja megmutatni tervét. Bianka tekintete eközben az éjjeliszekrényen áll meg. Egy ismerős borítékot lát, mellette széttépett papírdarabok vannak. Rápillant Gabira, aki túlzottan el van foglalva a terve előadásával. Nem figyel. Bianka elkezdi kirakni a puzzle-t. Egy jelentés áll össze a Hadügyi Minisztériumtól. A levél szerint Gabi testvérének gépe lezuhant két hónappal ezelőtt.

      Ákos ekkor már jó pár perce hallgatja türelmesen barátja tervét. Gabi hibás, szakadozó kiejtéssel beszél, és a pohárhoz emelve száját, tart szünetet. Mindenféle titkos börtönökről tart előadást, több kilométeres éjszakai menetelésről és egész hadseregek leveréséről.

      A búcsúzkodás nehezen megy. Gabi addig nem engedi el barátait, amíg azok meg nem ígérik, hogy holnap is ellátogatnak hozzá, “ugyanitt, ugyanekkor”. Bianka és Ákos együtt sétálnak egy darabon, és elmesélik egymásnak, mit tudtak meg.

       Lassan beesteledik. Ákos válla már nem fáj annyira, és néha egy picit mocorog alvás közben. Egyszer csak nagy fájdalom nyilall mégis a karjába. Iszik egy pohár vizet, megtörli megizzadt homlokát. Furcsa álmok gyötörték alvás közben. Egy ismeretlen vidéken járt, folyamatosan puskaropogást hallott, és Gabi rohant felé örömittasan, azt ordibálva, hogy sikerült. Ám egyszer csak összeesett, és szétterült a földön.

      A reggel ismét korán köszönt. A város lassan kezd feléledni. A nagyobb utak tisztábbak lettek, és a piac is kinyitott. Délben ismét Gabinál volt a találkozó. A helyzet rosszabb lett azóta. Gabi nem aludt, de lelkesen beszél egy újabb tervről, ami az éjszaka közepén jutott eszébe.

-       Megígérem, hogy ez biztos terv!

-       Szerintem aludj rá még - mondja Bianka.

-       Nem figyeltél? Ezt ma este kell megcsinálni. Ismerem a testvérem! Nem kell beszöknünk sem a munkatáborba. Már biztos ő maga is megszökött, és csak ránk vár. Holnap már röhögve együtt leszünk a kávézóban.

      Ezt a vitát nem akarják folytatni. Bianka lesöpri az ágy sarkáról a szemetet és leül. Ákos pedig nem tudja másra terelni a beszélgetést. Sietős dolgaikra hivatkozva elmennek. Megígérik, hogy este visszatérnek az akcióra.

      Lassan sötétedik. Bianka alvásra készülődik, de pár utcával odébb Ákos nem tud aludni. Barátja jár az eszében, aki állítása szerint este elmegy a városból kiszabadítani testvérét. Próbálja meggyőzni magát arról, hogy ez lehetetlen, de nem sikerül neki. Felöltözik, és elindul a csendes, sötét utcákon a romos épületek között.

      Megérkezik Gabi lakásához. Benyit, de egyből visszahajtja az ajtót. Nagy levegőt vesz, és megint benyit. Gabi pisztollyal kezében, mozdulatlanul és hidegen fekszik a földön.

      Reggel van. Bianka a híreket közönyösen hallgatja Ákostól.

-       Rendes srác volt. Tudod, hogy nem volt vele semmi bajom. De lásd be, hogy neki ez sok volt.

-       Ennyi?

-       Most igen. A temetésre odaérek, de most megyek Ferihez a kórházba. Ma engedik el.

     Ákos hazaindul. Lassú léptekkel, nagy kerülővel annak ellenére, hogy már csend van a szomszédban. Táskájába tollat, füzetet és egy pisztolyt tesz. Felszáll egy buszra, és a városból kifelé haladva csak üresen kifelé az ablakon. Látja, hogy a piac ismét tele van, a parkban gyerekek játszanak. Egy kis tanya melletti állomáson száll le, a város szélén.

     Hosszas séta után, mikor már nem lát semmit a városból, leül egy fa tövébe. A pisztolyt maga mellé teszi. Ölébe veszi a füzetet és a tollat. Írni kezd.

Aláírták a békeszerződést. Négy éven át folyt a háború, és a mi félreeső kisvárosunk sem úszta meg a harcokat. Akik nem vonultak a frontra, nappal dolgoztak, este a pincében rejtőzködtek a bombázás elől. Én a határra lettem küldve. Voltak napok, mikor a tüzérségi ágyúk hangjára kellett elaludnom. Egyszer a vállam súrolta egy golyó, és felszakadt a bőröm. Sok dolog történt.

     Sokan haltak meg a háborúban, majd jöttek haza...