A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!
A nappali tagozatosok szintén járhatnak a szépírói kurzusra, erre külön is lehetőséget biztosít a Főiskola a számukra. Ezen kurzus egyik hallgatója Trafikant András, akinek a novelláját az előző blogban közöltem. Most az órai feladat az volt, hogy a másik szereplő szemszögéből írjuk meg ugyanazt a történetet, amit az előző blogban már olvashattunk. Becker Alex a feladatot jól oldotta meg.
Becker Alex
Az utolsó csepp a pohárban
A vén öregember megint csak föl-alá sétált az irodájában, amikor
bejöttem, hogy elkérjem a jelentését. A fizetett munkaidejét semmittevéssel
tölti, pedig a feladat, amit meg kéne írnia, nem haladja meg egy autista
kiscsimpánz képességeit sem. És rendszerint, mikor elkérem a papírokat, olyan
képet vág, mintha én tehetnék arról, hogy az elmúl negyven évben is tovább
öregedett. Lehet, hogy harminc éve még nem volt ilyen gyors az élet, lehet,
hogy kevesebbet kellett dolgozni, én azt nem tudom, mert akkoriban még nagyon
kicsi voltam. De ha valaki ma akar dolgozni, annak a mai idők munkáját kell
végezni, és nekem nincs szükségem olyan munkatársakra, akik jobban mutatnának
egy múzeumi kiállításon.
Éppen elég, hogy rosszul érzem magam, amiért egy öregembert így kell
siettetnem, de sajnos nincs más választásom. Én szegény családból származom és
vért izzadva juttotam el oda, ahol vagyok. Egy rossz gimnáziumból, ahol
lenézték és kiközösítették azokat akik tanulnak, onnan jutottam be egy jóhírű
egyetemre, ahol a tananyag önmagában is nehéz volt, de nekem dolgoznom is
kellett mellete, hogy meg tudjak élni. Szüleim nem támogattak, mert nem lettem
tisztességes vízvezetékszerelő, pedig ők annak szántak. De miért is mondom el
mindezt... lényeg, hogy a vezetésnek elvárásai vannak velem szemben, és ha a
beosztottam nem teljesít, rajtam kérik számon. Én pedig nem vagyok hajlandó
udvariaskodni, ha életem munkája a tét.
Hivatalos arckifejezést erőltetve megkértem, hogy adja át ez elkészült
jelentését, amit tegnap előtt le kellett volna adnia. Mérgesen hümmögve
összeszedett néhány, látszólag véletlenszerű papírt az asztaláról, összetűzte
egy gemkapoccsal és lecsapta az asztal szélére. Már nem is vártam azt, hogy
udvariasan beszéljen velem, igazából már abban sem reménykedtem, hogy a munkája
színvonalas lesz, és nem kell amiatt túlóráznom, hogy a jelentését javítsam,
mert nem akarok leszídni egy nálam harminc évvel idősebb embert. De ahogy
rápillantottam a papírkötegre amit kezembe vettem, azonnal láttam, hogy
összecsapott, rendezetlen és használhatatlan anyag, ami részben régebbi
munkákból van összevágva. Ekkor úgy éreztem elég, nálam is van olyan határ,
amit alkalmazott, ha öreg ha nem, nem léphet át.
Mély levegőt vettem és egy rövid mondatot intéztem hozzá, olyan semleges hangon
amilyenen csak tudtam:
-Nézze Thomas, ezt a munkaminőséget, és a folyamatos elmaradásokat nem
folytathatja tovább, és amennyiben ezeken nem változtat, kénytelen leszek
panaszt tenni a vezetőségnek.
Meg sem vártam a választ, vagy a gyilkos pillantást amit sejtettem, hogy kapnék
ha nem fordultam volna sarkon azonnal. Tényleg nem szívesen mondtam ilyet, de
ha egyszer nem tehetek mást... Csak azt nem értem miért nem megy nyugdíjba,
pedig már többen is céloztak rá, nem is egyszer. Lehet hogy igazából
mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalna...
[...]
Thomas temetése
polgári volt. A felkért pap öngyilkosok temetését nem vállalta. Özvegye és fia
kísérte a koporsót. Hátrébb a megrendült
kollégáim. A beszédek szépek voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése