Rómát oktatjuk római jogból
Nagy érdeklődéssel és egyre fokozódó csalódottsággal olvastam Kis János cikkét, amelyben úgymond "vitatkozik" Sólyom Lászlóval (Kis János: Az államfővel vitázva, Népszabadság, 2009. március 7.). "Vitát", persze, nem olvastam ki Kis írásából, annál több egyetértésre leltem. A kiváló publicista-filozófus ugyan azt írja, hogy kolumnás cikkébe "nem fér bele mindaz", amiben szemlélete "különbözik" Sólyométól, de én már akkor is boldog lettem volna, ha csak egyetlen dolgot megemlít, amiben valóban vitatkozik az államfővel. Ezzel szemben mintegy hatszor használja Kis azt a kifejezést, hogy "egyetért" az államfő álláspontjával, illetve, hogy "igaza van" Sólyom Lászlónak. Az volt a benyomásom, olvasva a publicista-filozófus publicisztikáját, hogy értelmezni, elemezni akarja az államfő látványos némaságát, illetve mintegy megmagyarázni, legitimálni azt. Ilyen értelemben a cikk címe - finoman szólva - félrevezető, hiszen Kis cikke sokkal inkább tűnik az államfő szűk környezetébe tartozó megbízott publicista, mondhatni, bértollnok írásának, semmint valamiféle "vitacikknek".
Kis János arról beszél, hogy Sólyom László megszólalását az elmúlt hetek, sőt hónapok történéseinek alapján "nagyon vártuk", és ez a "nagyon várt" megszólalás meg is történt, méghozzá egy interjú keretében, a Népszabadság hasábjain. Kis tehát megelégedéssel veszi tudomásul, hogy megszólalt az államfő, a "nemzet megtestesítője", és állásfoglalt az ismert borzalmak ügyében. A csalódás itt kezdődik. Sólyom László "megszólalását", azt, hogy adott egy interjút a Népszabadságnak, nem tekintem államfői tettnek: hatását, súlyát tekintve mindez nagyon kevés. Hasonló súlyú ügyekben az amerikai elnök, vagy a francia köztársasági elnök sokkkal szélesebb nyilvánosságot kér és kap, Chirac vagy Sarkozy, illetve Bush vagy Obama a közszolgálati, illetve a legnézettebb televíziós csatornák esti hírműsoraiban szólal meg, olykor soron kívül. Amikor Franciaországban Molotov-koktélok repültek, és autókat gyújtottak fel a párizsi külvárosokban, Chirac elnök soron kívül, élőben jelentkezett be egyszerre két tévécsatorna, a TF1 és a France2 esti hírműsorába, és hosszú beszédben elemezte a helyzetet, majd a francia alkotmány szellemében elítélte az erőszakot, és nyugalomra intett. Ezt nevezem én "nagyon várt" államelnöki megszólalásnak, Sólyom Népszabadságbeli interjúja ehhez képest a nullával egyenlő.
Kis János egyáltalában nem kérdőjelezi meg Sólyom nagyon is megkérdőjelezhető viselkedését a tatárszentgyörgyi üggyel kapcsolatban, sőt, mindenben egyetért vele. Ne felejtsük el, hogy Sólyom nemcsak nem szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt, de el sem ment a tatárszentgyörgyi temetésre, ahogy arra többen számítottak, sőt, a gyilkosság rasszista indítékát is kérdésessé tette, mondván, hogy addig, amíg nincsenek meg az elkövetők, addig az indíték sem tudható. Ez jogilag így is van, attól viszont a gyilkosság, és annak felettébb aljas módszere még jelen van, a romák elleni támadások láthatóan szaporodnak, tehát meg kellett volna szólalnia, és békességre, nyugalomra kellett volna intenie a lakosságot. Ez nem történt meg, Kis a cikkében pedig úgy tesz, mintha mindez mégis megtörtént volna.
Hosszan lehetne elemezni Kis cikkének hangnemét, stílusát, amelynek segítségével a köztársasági elnök magatartását pozitív fénybe próbálja állítani, olyan típusú recenziót publikálva, amely - pestiesen szólva - "fényezi" Sólyom Lászlót, és semmiképpen sem vitatkozik vele. Cikkének mégis a legellentmondásosabb része ez a bizonyos "gyűlöletbeszéd"-kérdés, amelyben szintén az államelnök magatartását, hozzáállását próbálja mentegetni a szerző.
Kis János, Sólyom Lászlóhoz hasonlóan, úgymond "a szólásszabadság védelme" érdekében nem kívánja "korlátozni" a különböző etnikumokat sértő megszólalásokat, merthogy, idézem, "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Mint azt Kis János több helyen kifejtette, és ahogy arra ebben a cikkében is utalt, ha a szólásszabadságot olyan értelemben "korlátozzuk", hogy az etnikumot vagy magatártásformát, identitásbeli megnyilvánulást sértő megnyilvánulásokat büntethetővé tesszük, magyarul, ha a közbeszédben megnyilvánuló rasszizmust büntetőjogilag akadályoznánk, akkor bíróság elé lehetne citálni a náci jelszavakat skandáló szélsőségesek mellett, ahogy Kis írja, "a magyarságot rasszizmussal vádoló rockzenészt (...), vagy a klérust ostorozó közírót". És? Mindez baj? Azt gondolom, hogy a magyarságot épúgy nem lehet rasszizmussal vádolni, ahogy azt sem lehet állítani, miként azt internetes fórumokon többen teszik, hogy "a cigányok vérében van a bűnözés", illetve, ahogy azt különböző kiadványokban olvashatjuk, "a zsidók és a szabadkőművesek uralmuk alatt tartják Európát és Amerikát", és, ahogy azt internetes blogokban leírják, "a homokosok mind pedofil állatok". Valóban, ha lenne erre törvény, akkor ilyesmit nem lehetne publikálni, nyilvános helyen hirdetni Magyarországon.
Alapvetően hibás Kis János érvelése, és az is, ahogy Sólyom László védi a "szólásszabadságot". Elsősorban a tudatlanságból fakadó módszertani probléma az, ami Kis János érvelésének a legfőbb "bibije". Kis János, mint egy fiatal demokrácia fiatal demokratája, kissé provinciális módon ki akarja oktatni a nagyvilágot a szólásszabadságról. Arra ugyan nem veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja, miért és hogyan büntetik a különböző etnikumokat sértő megnyilvánulásokat komolyabb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban, mint például Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Angliában, de kijelenti, hogy "veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni". Nos, tény, hogy miközben nemzetközi szervezetek a magyar "szólásszabadság" parttalanságát kritizálják, ahogy erről az utóbbi napok tudósításaiban sokat olvashattunk, aközben Németországban vagy Angliában az olyan jellegű megnyilvánulásokat már régóta bünteti a törvény, amelyek itt mindennaposak az írott vagy elektronikus sajtóban. Kis János, amúgy magyar módra, kioktatja a nagyvilágot a "szólásszabadságról", miközben maga is elismeri, hogy a cigányellenes megnyilvánulásoknak valószínűleg köze van a tatárszentgyörgyi gyilkossághoz. Kicsit olyan ez, mintha a római polgár címet frissen elnyert távoli provincia lakója oktatná Rómát római jogból. Vagy tényleg annyi csak a "szólásszabadság", hogy bátran szídhatjuk a zsidókat, a cigányokat, a szlovákokat, a homokosokat vagy éppen a magyarokat? Szólásszabadság helyett ez nem inkább az uszítás kategóriájába tartozik?
És még egy érdekesség: azok, akik ennyire leegyszerűsítve képzelik a szólásszabadságot, ahogy Kis János is, gyakran hivatkoznak az amerikai szabadságjogokra. Hivatkoznak, de tényszerűen még nem láttam idézni az idevonatkozó törvényt. Ugyanakkor, ismereteim szerint, az ottani gyakorlat messzemenően távol van a hazaitól, az Egyesült Államokban nem beszélnek "négerbűnözésről", és nem nevezik a melegeket eleve "pedofiloknak". Törvénykezésüket ismerve, tudva azt, hogy milyen szinten védik például a nőket a szexuális zaklatástól (ez sem összehasonlítható az európai gyakorlattal), az a gyanúm, hogy az Amerikára vonatkozó hivatkozás is sántít. Mindenesetre minimum két lehetőség van: vagy sokkal kultúráltabb az amerikai közbeszéd, vagy mégis létezik valami etnikumokat és identitásbeli magatartásformákat védő jogszabály még ott is.
Azt gondolom, hogy Kis János is, Sólyom László is súlyos hibát követ el akkor, amikor nem veszi figyelembe ebben a kérdésben a nemzetközi gyakorlatot. Az államfőnek is, de akár a miniszterelnöknek és a magyar parlamentnek is volna lehetősége arra, hogy félkérjen egy munkacsoportot, vizsgálják meg a különböző országok (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Egyesült Államok stb.) gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvénykezését, és ezeket hasonlítsák össze itthoni jogszabályainkkal. Persze tudjuk azt, ahogy azt magunkról büszkén mondogatni is szoktuk, hogy "mi magyarok vagyunk a világ legokosabb nemzete", és ebből logikusan következik az is, hogy "a magyar filozófus, így Kis János is, sokkal okosabb az összes többi nép összes filozófusánál", de tanulni - olykor - még a butábbtól sem szégyen.
Mindenesetre Kis János "vitája" az államfővel inkább szégyenletes, mintsem dicsérendő. Sajnos.
2009. március 8., vasárnap
2009. február 19., csütörtök
Könyvhét-beszélgetés
Megjelent a februári Könyvhét, benne egy nagyszerű interjú velem, itt olvasható.
2009. január 16., péntek
Hülyeség határok nélkül
Hülyeség határok nélkül
Brüsszel, az Európai Unió vezetése, vagyis az egész bürokratikus gépezet egyre inkább valami elhülyült gazdag nagybácsira emlékeztet, aki a vasárnapi ebéd bódulatában észre sem veszi, hogy a szuperaranyos rokongyerek odacsinált az ölébe. "Büdös van", súgja halkan a családi asztalnál valamelyik józanabb agyú rokon a Brüsszel nevű nagybácsinak, de szegényke nem csak hülye, de nagyot is hall. Így aztán mindenki kényelmetlenül érzi magát a családi asztal körül, és magában azon töpreng, hogyan is lehetne minél előbb elhúzni innen.
Merthogy több dolog is van, többféle hülyeség, ami - hála a shengeni szerződésnek - határtalanul kering ide-oda a nagy Európában, eredményesen rombolva annak tekintélyét, integritását, és, nem utolsó sorban, jövőjét. Többféle hülyeség, ami egyértelműen akadályozza, hogy az Európa nevű család képes legyen megvédeni családtagjait, képes legyen a globalizáció nevű versenyben eredményesen szerepelni. A hülyeség szót nem véletlenül használom: Bohémia, vagyis Csehország az, amelynek nemzeti hagyományához hozzátartozik, hogy mindenből viccet kell csinálni, megkaphatná ebben a határtalan hülyéskedésben a Nagy Tréfamester címet.
Itt van mindjárt az alkotmány kérdése. Tulajdonképpen komikus az a lassan másféléves kínlódás, ahogy elfogadtatni próbálja az Európai Bizottság az Unió alapokmányának számító úgynevezett Lisszaboni Szerződést. Szánalmas és komikus, hogy az Unió jelenlegi elnökségét adó Cseh köztársaság kormánya szinte mindent megengedhet magának, tetteinek láthatóan nincs következménye.
Mint tudjuk, Magyarország 2007 decemberében ratifikálta azt a szerződést, amelyiknek hasonló parlamenti eljárását a csehek még csak napirendjükre sem vették. A cseh képviselőknek nem kellett elmélyedniük a bonyolult joganyagban, megelőzésként alkotmánybíróságuk elé vitték a dolgot, mondván, hogy először is nézzék meg ők, egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel az egész üggyel. A cseh alkotmánybíróság ült is a szerződésen majd' egy évet, közben nyilván abban reménykedtek, hogy az egész dolog nélkülük is elhal, majd - miután még a hagyományosan euroszkeptikus britek is ratifikálták azt! - nagy nehezen kinyilvánították, hogy a cseh alkotmány alapján el lehet fogadni a szerződést. Ennek ellenére a cseh parlament újból és újból halasztja a döntést, újabb és újabb határidőket tűz ki, maga a cseh elnök, Vaclav Klaus pedig többször kijelentette, hogy semmiképpen nem hitelesíti kézjegyével az esetleges cseh ratifikációt. És ez még semmi. A jelenleg hivatalban levő soros uniós elnök, Mirek Topolanek az európai parlamentben megtartott beszédében nagyon kedvesen azt mondta a jól fizetett uniós képviselőknek, hogy "a lisszaboni szerződés rosszabb, mint a jelenleg érvényben levő nizzai dokumentum", de ő ennek ellenére, ha esetleg Prágában is parlamenti szavazásra kerülne sor, meg fogja azt szavazni.
Úgy tűnik egyébként, hogy cseh barátaink saját uniós elnökségi szerepükből is viccet csinálnak. Tulajdonképpen bohóckodnak, egész viselkedésük lassan valamiféle cseh abszurdhoz kezd hasonlítani, mintha a hatvanas évek egyik Menzel-filmjét látnánk. Kezdődött ugye azzal, hogy maga az elnök, Vaclav Klaus nem jelent meg a cseh uniós elnökség ünnepélyes nyitó ceremóniáján a prágai Nemzeti Színházban, folytatódott azzal, hogy "ismeretlen tettesek felgyújtották a prágai felvonulási téren, a Letnán kitűzött uniós zászlót", a legújabb botrány pedig az, hogy David Cerny, cseh képzőművész Brüsszelben, a cseh uniós elnökség alkalmából kiállított műalkotásán több országból is "viccet csinált": Szlovákiát szalámiként jelenítette meg, Bulgáriát török illemhelyként, Magyarországot pedig dinnyeföldként mutatta be.
Nos, úgy tűnik, Prága hű saját hagyományaihoz. Csehország nemzeti sérelme ma is az, hogy oly keveset lehetett a történelme során független állam, hol a németek, hol az osztrákok, hol az oroszok (szovjetek) befolyási övezete volt, ezeket az elnyomásokat a csehek hülyéskedéssel, viccgyártással próbálták ellensúlyozni. Láthatóan európai uniós tagságukat is valamiféle "elnyomásként" élik meg, ennek megfelelően beindulnak nemzeti reflexeik, lehet viccelődni, időt húzni, magyarul, az egész ügyet elszabotálni, és így "túlélni", ami annyit is jelent, hogy lopni, csalni, hazudni. Csakhogy a Milos Forman-féle "Tűz van, babám"-korszak elmúlt, ha itt szabotál valamelyik tagállam, akkor nem egy terjeszkedni vágyó nagyhatalommal tol ki, hanem a másik 26 tagállammal. És ez, bármilyen jópofa is a Nagy Tréfamester-szerep, nem annyira szimpatikus.
A csehek hülyéskednek, de a hülye mégis csak a szenilis nagybácsi, vagyis Brüsszel. Mert szó nélkül eltűri, hogy szórakozzanak vele. Mert nem mondja azt a rosszalkodó hülyegyereknek, hogy kívül tágasabb.
A Lisszaboni Szerződésben ugyanis az is benne van, hogy bármelyik tagállam kiléphet az Unióból, ha úgy tartja kedve. Csehország hülyét csinál Brüsszelből, hülyét csinál a szerződést már ratifikált 24 tagállamból, de nem lép ki az Európai Unióból, mert az abból fakadó előnyöket élvezni akarja. Meggyőződésem, hogy Brüsszel rosszul teszi, hogy kivár: 24 ország - közöttük Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország - elfogadta az alkotmánynak számító alapszerződést, amelynek alapján tovább lehet építkezni, vagyis az uniós polgároknak az uniós jogokat egyértelműen biztosítani lehetne. Az integrációs továbblépést akadályozó államoknak, így a szerződést leszavazó Írországnak, az elnöki aláírással kiváró Lengyelországnak, és az Unióból hülyét csináló Csehországnak viszont biztosítani kellene az Unión kívüli perspektívát. Van az Unión kívül is élet, ha ők azt választják, az az ő döntésük lesz.
Brüsszel, az Európai Unió vezetése, vagyis az egész bürokratikus gépezet egyre inkább valami elhülyült gazdag nagybácsira emlékeztet, aki a vasárnapi ebéd bódulatában észre sem veszi, hogy a szuperaranyos rokongyerek odacsinált az ölébe. "Büdös van", súgja halkan a családi asztalnál valamelyik józanabb agyú rokon a Brüsszel nevű nagybácsinak, de szegényke nem csak hülye, de nagyot is hall. Így aztán mindenki kényelmetlenül érzi magát a családi asztal körül, és magában azon töpreng, hogyan is lehetne minél előbb elhúzni innen.
Merthogy több dolog is van, többféle hülyeség, ami - hála a shengeni szerződésnek - határtalanul kering ide-oda a nagy Európában, eredményesen rombolva annak tekintélyét, integritását, és, nem utolsó sorban, jövőjét. Többféle hülyeség, ami egyértelműen akadályozza, hogy az Európa nevű család képes legyen megvédeni családtagjait, képes legyen a globalizáció nevű versenyben eredményesen szerepelni. A hülyeség szót nem véletlenül használom: Bohémia, vagyis Csehország az, amelynek nemzeti hagyományához hozzátartozik, hogy mindenből viccet kell csinálni, megkaphatná ebben a határtalan hülyéskedésben a Nagy Tréfamester címet.
Itt van mindjárt az alkotmány kérdése. Tulajdonképpen komikus az a lassan másféléves kínlódás, ahogy elfogadtatni próbálja az Európai Bizottság az Unió alapokmányának számító úgynevezett Lisszaboni Szerződést. Szánalmas és komikus, hogy az Unió jelenlegi elnökségét adó Cseh köztársaság kormánya szinte mindent megengedhet magának, tetteinek láthatóan nincs következménye.
Mint tudjuk, Magyarország 2007 decemberében ratifikálta azt a szerződést, amelyiknek hasonló parlamenti eljárását a csehek még csak napirendjükre sem vették. A cseh képviselőknek nem kellett elmélyedniük a bonyolult joganyagban, megelőzésként alkotmánybíróságuk elé vitték a dolgot, mondván, hogy először is nézzék meg ők, egyáltalán érdemes-e foglalkozni ezzel az egész üggyel. A cseh alkotmánybíróság ült is a szerződésen majd' egy évet, közben nyilván abban reménykedtek, hogy az egész dolog nélkülük is elhal, majd - miután még a hagyományosan euroszkeptikus britek is ratifikálták azt! - nagy nehezen kinyilvánították, hogy a cseh alkotmány alapján el lehet fogadni a szerződést. Ennek ellenére a cseh parlament újból és újból halasztja a döntést, újabb és újabb határidőket tűz ki, maga a cseh elnök, Vaclav Klaus pedig többször kijelentette, hogy semmiképpen nem hitelesíti kézjegyével az esetleges cseh ratifikációt. És ez még semmi. A jelenleg hivatalban levő soros uniós elnök, Mirek Topolanek az európai parlamentben megtartott beszédében nagyon kedvesen azt mondta a jól fizetett uniós képviselőknek, hogy "a lisszaboni szerződés rosszabb, mint a jelenleg érvényben levő nizzai dokumentum", de ő ennek ellenére, ha esetleg Prágában is parlamenti szavazásra kerülne sor, meg fogja azt szavazni.
Úgy tűnik egyébként, hogy cseh barátaink saját uniós elnökségi szerepükből is viccet csinálnak. Tulajdonképpen bohóckodnak, egész viselkedésük lassan valamiféle cseh abszurdhoz kezd hasonlítani, mintha a hatvanas évek egyik Menzel-filmjét látnánk. Kezdődött ugye azzal, hogy maga az elnök, Vaclav Klaus nem jelent meg a cseh uniós elnökség ünnepélyes nyitó ceremóniáján a prágai Nemzeti Színházban, folytatódott azzal, hogy "ismeretlen tettesek felgyújtották a prágai felvonulási téren, a Letnán kitűzött uniós zászlót", a legújabb botrány pedig az, hogy David Cerny, cseh képzőművész Brüsszelben, a cseh uniós elnökség alkalmából kiállított műalkotásán több országból is "viccet csinált": Szlovákiát szalámiként jelenítette meg, Bulgáriát török illemhelyként, Magyarországot pedig dinnyeföldként mutatta be.
Nos, úgy tűnik, Prága hű saját hagyományaihoz. Csehország nemzeti sérelme ma is az, hogy oly keveset lehetett a történelme során független állam, hol a németek, hol az osztrákok, hol az oroszok (szovjetek) befolyási övezete volt, ezeket az elnyomásokat a csehek hülyéskedéssel, viccgyártással próbálták ellensúlyozni. Láthatóan európai uniós tagságukat is valamiféle "elnyomásként" élik meg, ennek megfelelően beindulnak nemzeti reflexeik, lehet viccelődni, időt húzni, magyarul, az egész ügyet elszabotálni, és így "túlélni", ami annyit is jelent, hogy lopni, csalni, hazudni. Csakhogy a Milos Forman-féle "Tűz van, babám"-korszak elmúlt, ha itt szabotál valamelyik tagállam, akkor nem egy terjeszkedni vágyó nagyhatalommal tol ki, hanem a másik 26 tagállammal. És ez, bármilyen jópofa is a Nagy Tréfamester-szerep, nem annyira szimpatikus.
A csehek hülyéskednek, de a hülye mégis csak a szenilis nagybácsi, vagyis Brüsszel. Mert szó nélkül eltűri, hogy szórakozzanak vele. Mert nem mondja azt a rosszalkodó hülyegyereknek, hogy kívül tágasabb.
A Lisszaboni Szerződésben ugyanis az is benne van, hogy bármelyik tagállam kiléphet az Unióból, ha úgy tartja kedve. Csehország hülyét csinál Brüsszelből, hülyét csinál a szerződést már ratifikált 24 tagállamból, de nem lép ki az Európai Unióból, mert az abból fakadó előnyöket élvezni akarja. Meggyőződésem, hogy Brüsszel rosszul teszi, hogy kivár: 24 ország - közöttük Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország - elfogadta az alkotmánynak számító alapszerződést, amelynek alapján tovább lehet építkezni, vagyis az uniós polgároknak az uniós jogokat egyértelműen biztosítani lehetne. Az integrációs továbblépést akadályozó államoknak, így a szerződést leszavazó Írországnak, az elnöki aláírással kiváró Lengyelországnak, és az Unióból hülyét csináló Csehországnak viszont biztosítani kellene az Unión kívüli perspektívát. Van az Unión kívül is élet, ha ők azt választják, az az ő döntésük lesz.
2009. január 10., szombat
Találkozás az angyallal
A legutóbb az Élet és Irodalomban megjelent novellámat idemásolom. Egészen egyszerűen azért, mert nagyon szeretem.
Petőcz András
Találkozás az angyallal
Az egész a zsilipnél kezdődött.
Álltam a Deûle partján, néztem a hajót. Figyeltem, hogyan zsilipel a kapitány.
A Deûle majdnem olyan, mint egy folyó. Amikor azt mondták az itteniek, hogy ez nem is folyó, csak egy mesterséges, ember által épített csatorna, csodálkoztam.
Merthogy azt hittem, folyó.
Persze, ahonnan én jöttem, messziről, nagyon messziről, idegen földről, így mondják az itteniek, akik nem utaznak sehova, mert szerelmesek a szülőföldjükbe, szóval, arrafelé, ahonnan én jöttem, egész más fogalmaink vannak a csatornáról. A sivatagban, mint tudjuk, se folyó, se csatorna.
Legfeljebb szennyvízcsatorna a városokban, de az az utcák és a házak alatt kanyarog, láthatatlanul.
Álltam a Deûle partján, néztem a vizet. Meg a hajót. Nem egyszerű hajó volt az, hanem egy hosszú, lapos tengerjáró teherhajó. Uszály, így is mondhatom, de az uszály, a mi fogalmaink szerint, vontatóhajóhoz kapcsolódik. Ennek a hajónak viszont saját motorja volt. Motoros uszály, mondjuk így. Arrafelé, ahonnan én jöttem, nem nagyon ismernek ilyet, magam sem láttam hasonlót korábban.
Hatalmas egy hajó volt, az már igaz, árut vitt, ki tudja, hova.
Szóval, néztem a hajót meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány.
Négyéves kislány, hófehér harisnyában, piros szoknyában, rövid, piros télikabátban. Még fehér, kötött sapkája is volt. Ilyen piros-fehér volt az egész jelenség. Az arca is piros volt meg az orra is kicsit.
December volt, hideg.
Ott állt mellettem. Igazából, először fel sem tűnt, hogy ott áll. Csak akkor vettem észre, amikor megszólalt:
- Miért van autó a hajó tetején? - kérdezte.
- Autó?
Valóban ott volt egy autó a teherhajón, a hajó végében, a kapitányi kabin mellett. Egy teljesen mindennapi személyautó, amit úgy egyébként mindenki használ, a városokban, az utcákon vagy éppen vidéken, országutakon és persze autópályákon is.
Különösen hatott. Autó, ott, a teherhajó tetején. Vízen utazik, ki tudja, hova. Talán még a tengerre is kiviszik. Ez járt a fejemben.
Ő is ilyesmire gondolhatott. A tengerre! Hogy elviszik az autót a tengerre! És akkor az autó a tengeren is átkel! Eljut egészen messzire, addig, amíg partot nem ér az a motoros uszály.
Amíg ki nem köt a kapitány.
Ezeket a típusú teherhajókat általában egyetlen ember viszi, legfeljebb a családja segít neki, nem kell hozzá különösebb személyzet. A kapitány, aki valószínűleg egyben az uszály tulajdonosa is, ott áll a kabinban, belátja maga előtt az egész irdatlan hosszú fedélzetet és a hajó előtt a vizet is. És a kabin mellett ott áll a saját gépkocsija.
Aztán amikor zsiliphez ér, akkor zsilipel.
Ez is természetes. Az egész olyan egyszerű: megvárja, amíg a víz megfelelő magasságú lesz a zsilipcsatornában, akkor a zsilip őre kinyitja a hajó előtt lévő kaput, az pedig bemegy a két zsilipkapu közé, és amikor bement a hajó, akkor mögötte becsukódik a kapu, és aztán a kapitány meg a hajó megvárja, hogy a zsilipcsatornában megfelelő szintű legyen a víz, ahhoz, hogy a második kapu is kinyíljon, és a hajó kimehessen végre a zsilipcsatornából.
Ilyen a zsilipelés.
Nézem, hogyan zsilipel a kapitány, közben meg ott áll mellettem az a kislányforma valaki, és azt kérdezi, minek is van ott a hajón az autó.
És a vizet bámulja.
Mintha látna abban a vízben valamit.
Zavaros az a víz, sárgás iszap kavarog benne, nem valami felemelő látvány.
- Nézem a sárkányokat - mondja.
- A sárkányokat? - kérdezem.
- Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket. Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak.
A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött. Olyan volt, mintha csak álmodnék. Mintha álmomban láttam volna mindent, a kislányt, a hajót, a zsilipkapukat, a zavaros vizű csatornát, mindent.
- Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? - kérdeztem.
- Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok.
- Jársz másfelé is? Merrefelé?
- Majdnem mindenütt jártam már, ismerem az összes sárkányt az összes zsilipnél. Mind a barátaim. Nem félek tőlük még ennyire sem!
A hüvelyk- és a mutatóujját összeszorítja, úgy mutatja, milyen kicsit sem fél semmilyen sárkánytól.
Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a zsiliphez kimentem, reggel volt vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már esteledik, látom, hogy a zsilip őre is felkapcsolta a lámpákat, fényárban úszik minden, az érkező hajósok így jobban tudnak tájékozódni.
- Reggelig leszek itt - mondja az angyal mellettem -, vagy lehet, hogy holnap délig. Akkor értem jön egy hajó. Tahitire utazom. Meglátogatom az ottani sárkányokat. Voltál már Tahitin? Tudod, az egy sziget.
- Arrafelé is vannak sárkányok? - kérdezem. Nem válaszolok a kérdésére, mert nem akarom, hogy megtudja, még soha, semmilyen szigeten nem voltam eddigi életemben.
- Sárkányok mindenütt vannak - vonja meg a vállát az angyal, és most először néz rám, az arcomba, kíváncsian. Talán a kérdéséről már el is feledkezett. Vagy mindent tud rólam, azt is, honnan jöttem, miféle vidékről, és azt is, hogy még soha nem jártam semmiféle szigeten, pláne nem Tahitin. Hosszan az arcomba néz, a szemembe, aztán azt mondja:
- Fura, hogy a felnőttek igazából nem is hisznek a sárkányokban. Pedig mindenféle régi rajzokban is ott vannak a sárkányok, meg a mesékben is sokat beszélnek róluk. Mégsem hiszik el, hogy mindig is voltak sárkányok, meg ha voltak, akkor lesznek is, mindig.
Miközben ezeket mondta az angyal, újabb és újabb hajók, motoros uszályok jöttek a zsiliphez. Figyeltem őket, ahogy szép nyugodtan kivárják a sorukat, néztem, hogyan emelkedik, és hogyan süllyed a víz a zsilipcsatornában, hogyan nyílnak, hogyan csukódnak a kapuk. Nehezen nyíltak és nehezen csukódtak a kapuk, lassan süllyedt és lassan is növekedett a víz szintje a zsilipek között.
Mindenhez idő kell, gondoltam magamban, nem lehet semmit sem sürgetni.
- Mindenhez idő kell - mondta mellettem az angyal, mintha olvasna a gondolataimban. - Nem lehet semmit sem sürgetni - tette hozzá, és közben a szemembe nézett. Majdnem úgy, mintha kicsit csúfolódna velem.
Időközben megvirradt, sőt, a reggel is elmúlt, a zsilip őre már rég kikapcsolta a reflektorokat. Ködös, nyirkos idő lett, kellemetlen, fagypont körüli hőmérséklettel, bárhogy is öltözik fel ilyenkor, mindenképpen fázik az ember.
- Éppen valami ilyesmire gondoltam, amit mondtál, mármint arra, hogy szükségünk van az időre, semmit sem lehet sürgetni - mondtam jó hangosan az angyalnak. Szinte kiabáltam, mert egy közeledő teherhajó motorja akkora zajt csapott, hogy már a saját szavamat is alig értettem.
Az angyal nem válaszolt. Csak nézte a közeledő hajót, aztán tett néhány lépést a csatorna széle felé.
Itt, a Deûle partján, a zsilipnél, végig korlát van. A korláthoz közel álltunk, éppen azért, hogy jobban lássuk, hogyan is zsilipelnek a hajók.
Az angyal, mielőtt bármit is tehettem volna, átbújt a korlát alatt. Ott állt, egészen a csatorna szélén. Alatta a zsilipkapuk közötti irdatlan mélység.
- Gyere vissza! - kiabáltam rá. - Azonnal bújj vissza a korlát mögé!
És már léptem is oda, hogy a korláton átnyúlva megragadjam a karját. Úgy éreztem, vigyáznom kell az angyalra. Mégiscsak egy négyéves kislány, gondoltam magamban.
De akkorra már nem láttam őt, sehol.
Sűrű köd vett körül, olyan sűrű, hogy még a korlátot is alig láttam magam előtt. És nagyon hangosan zúgott előttem az éppen akkor zsilipelő hajó motorja.
Akaratlanul is visszaléptem a korláttól. Az a zaj! Úgy éreztem, hogy az agyamban zakatol az a motor.
És az a köd! Olyan volt körülöttem minden néhány másodpercig, mintha csak megvakultam volna.
*
Ma is gyakran kijárok a Deûle partjára, oda, a zsiliphez, ahol az angyallal találkoztam egykoron.
Titokban azt remélem, újra megpillanthatom őt, újra beszélgethetek vele, ugyanúgy, mint akkor, amikor olyan váratlanul tűnt el a szemem elől.
Szorongva gondolok vissza erre a furcsa találkozásra. Mindig az az érzésem, nem tudtam kellőképpen vigyázni rá.
Miután abban a ködben és zajban elveszítettük egymást azon a furcsa napon, amikor is az idő olyan észrevétlenül és különös módon telt, hazatérve a csatornához közeli otthonomba kétségbeesetten figyeltem a híradásokat, a televízió és a rádió hírműsorait. Azt hittem, hogy a hírekben beszámolnak majd egy négy év körüli kislány eltűnéséről, és kérik a kisváros lakosságát, segítsenek a felkutatásában. Napokon át figyeltem az újságokat, az interneten is újból és újból rákerestem az eltűnt személyek listájára, hátha megpillantom a fényképét ennek a különös idegennek, aki azt állította magáról, hogy még a sárkányok is a barátai. A hírek újból és újból számomra közömbös dolgokról, leginkább politikusok beszédeiről szóltak, az eltűnt személyek között pedig azóta sem fedeztem fel az ő fényképét.
Mintha nem is hiányozna senkinek.
Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást.
Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deûle partján, a zsilipelő hajókat figyelve.
És éppen ez a gondolat adja számomra a reményt!
Mert, ha tényleg csak álmodtam őt, a különös idegent, akkor még visszatérhet: újból, váratlanul akár, akkor, amikor álomra várva végre elnyugszom, és lehunyom a szemem.
Petőcz András
Találkozás az angyallal
Az egész a zsilipnél kezdődött.
Álltam a Deûle partján, néztem a hajót. Figyeltem, hogyan zsilipel a kapitány.
A Deûle majdnem olyan, mint egy folyó. Amikor azt mondták az itteniek, hogy ez nem is folyó, csak egy mesterséges, ember által épített csatorna, csodálkoztam.
Merthogy azt hittem, folyó.
Persze, ahonnan én jöttem, messziről, nagyon messziről, idegen földről, így mondják az itteniek, akik nem utaznak sehova, mert szerelmesek a szülőföldjükbe, szóval, arrafelé, ahonnan én jöttem, egész más fogalmaink vannak a csatornáról. A sivatagban, mint tudjuk, se folyó, se csatorna.
Legfeljebb szennyvízcsatorna a városokban, de az az utcák és a házak alatt kanyarog, láthatatlanul.
Álltam a Deûle partján, néztem a vizet. Meg a hajót. Nem egyszerű hajó volt az, hanem egy hosszú, lapos tengerjáró teherhajó. Uszály, így is mondhatom, de az uszály, a mi fogalmaink szerint, vontatóhajóhoz kapcsolódik. Ennek a hajónak viszont saját motorja volt. Motoros uszály, mondjuk így. Arrafelé, ahonnan én jöttem, nem nagyon ismernek ilyet, magam sem láttam hasonlót korábban.
Hatalmas egy hajó volt, az már igaz, árut vitt, ki tudja, hova.
Szóval, néztem a hajót meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány.
Négyéves kislány, hófehér harisnyában, piros szoknyában, rövid, piros télikabátban. Még fehér, kötött sapkája is volt. Ilyen piros-fehér volt az egész jelenség. Az arca is piros volt meg az orra is kicsit.
December volt, hideg.
Ott állt mellettem. Igazából, először fel sem tűnt, hogy ott áll. Csak akkor vettem észre, amikor megszólalt:
- Miért van autó a hajó tetején? - kérdezte.
- Autó?
Valóban ott volt egy autó a teherhajón, a hajó végében, a kapitányi kabin mellett. Egy teljesen mindennapi személyautó, amit úgy egyébként mindenki használ, a városokban, az utcákon vagy éppen vidéken, országutakon és persze autópályákon is.
Különösen hatott. Autó, ott, a teherhajó tetején. Vízen utazik, ki tudja, hova. Talán még a tengerre is kiviszik. Ez járt a fejemben.
Ő is ilyesmire gondolhatott. A tengerre! Hogy elviszik az autót a tengerre! És akkor az autó a tengeren is átkel! Eljut egészen messzire, addig, amíg partot nem ér az a motoros uszály.
Amíg ki nem köt a kapitány.
Ezeket a típusú teherhajókat általában egyetlen ember viszi, legfeljebb a családja segít neki, nem kell hozzá különösebb személyzet. A kapitány, aki valószínűleg egyben az uszály tulajdonosa is, ott áll a kabinban, belátja maga előtt az egész irdatlan hosszú fedélzetet és a hajó előtt a vizet is. És a kabin mellett ott áll a saját gépkocsija.
Aztán amikor zsiliphez ér, akkor zsilipel.
Ez is természetes. Az egész olyan egyszerű: megvárja, amíg a víz megfelelő magasságú lesz a zsilipcsatornában, akkor a zsilip őre kinyitja a hajó előtt lévő kaput, az pedig bemegy a két zsilipkapu közé, és amikor bement a hajó, akkor mögötte becsukódik a kapu, és aztán a kapitány meg a hajó megvárja, hogy a zsilipcsatornában megfelelő szintű legyen a víz, ahhoz, hogy a második kapu is kinyíljon, és a hajó kimehessen végre a zsilipcsatornából.
Ilyen a zsilipelés.
Nézem, hogyan zsilipel a kapitány, közben meg ott áll mellettem az a kislányforma valaki, és azt kérdezi, minek is van ott a hajón az autó.
És a vizet bámulja.
Mintha látna abban a vízben valamit.
Zavaros az a víz, sárgás iszap kavarog benne, nem valami felemelő látvány.
- Nézem a sárkányokat - mondja.
- A sárkányokat? - kérdezem.
- Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket. Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak.
A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött. Olyan volt, mintha csak álmodnék. Mintha álmomban láttam volna mindent, a kislányt, a hajót, a zsilipkapukat, a zavaros vizű csatornát, mindent.
- Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? - kérdeztem.
- Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok.
- Jársz másfelé is? Merrefelé?
- Majdnem mindenütt jártam már, ismerem az összes sárkányt az összes zsilipnél. Mind a barátaim. Nem félek tőlük még ennyire sem!
A hüvelyk- és a mutatóujját összeszorítja, úgy mutatja, milyen kicsit sem fél semmilyen sárkánytól.
Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a zsiliphez kimentem, reggel volt vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már esteledik, látom, hogy a zsilip őre is felkapcsolta a lámpákat, fényárban úszik minden, az érkező hajósok így jobban tudnak tájékozódni.
- Reggelig leszek itt - mondja az angyal mellettem -, vagy lehet, hogy holnap délig. Akkor értem jön egy hajó. Tahitire utazom. Meglátogatom az ottani sárkányokat. Voltál már Tahitin? Tudod, az egy sziget.
- Arrafelé is vannak sárkányok? - kérdezem. Nem válaszolok a kérdésére, mert nem akarom, hogy megtudja, még soha, semmilyen szigeten nem voltam eddigi életemben.
- Sárkányok mindenütt vannak - vonja meg a vállát az angyal, és most először néz rám, az arcomba, kíváncsian. Talán a kérdéséről már el is feledkezett. Vagy mindent tud rólam, azt is, honnan jöttem, miféle vidékről, és azt is, hogy még soha nem jártam semmiféle szigeten, pláne nem Tahitin. Hosszan az arcomba néz, a szemembe, aztán azt mondja:
- Fura, hogy a felnőttek igazából nem is hisznek a sárkányokban. Pedig mindenféle régi rajzokban is ott vannak a sárkányok, meg a mesékben is sokat beszélnek róluk. Mégsem hiszik el, hogy mindig is voltak sárkányok, meg ha voltak, akkor lesznek is, mindig.
Miközben ezeket mondta az angyal, újabb és újabb hajók, motoros uszályok jöttek a zsiliphez. Figyeltem őket, ahogy szép nyugodtan kivárják a sorukat, néztem, hogyan emelkedik, és hogyan süllyed a víz a zsilipcsatornában, hogyan nyílnak, hogyan csukódnak a kapuk. Nehezen nyíltak és nehezen csukódtak a kapuk, lassan süllyedt és lassan is növekedett a víz szintje a zsilipek között.
Mindenhez idő kell, gondoltam magamban, nem lehet semmit sem sürgetni.
- Mindenhez idő kell - mondta mellettem az angyal, mintha olvasna a gondolataimban. - Nem lehet semmit sem sürgetni - tette hozzá, és közben a szemembe nézett. Majdnem úgy, mintha kicsit csúfolódna velem.
Időközben megvirradt, sőt, a reggel is elmúlt, a zsilip őre már rég kikapcsolta a reflektorokat. Ködös, nyirkos idő lett, kellemetlen, fagypont körüli hőmérséklettel, bárhogy is öltözik fel ilyenkor, mindenképpen fázik az ember.
- Éppen valami ilyesmire gondoltam, amit mondtál, mármint arra, hogy szükségünk van az időre, semmit sem lehet sürgetni - mondtam jó hangosan az angyalnak. Szinte kiabáltam, mert egy közeledő teherhajó motorja akkora zajt csapott, hogy már a saját szavamat is alig értettem.
Az angyal nem válaszolt. Csak nézte a közeledő hajót, aztán tett néhány lépést a csatorna széle felé.
Itt, a Deûle partján, a zsilipnél, végig korlát van. A korláthoz közel álltunk, éppen azért, hogy jobban lássuk, hogyan is zsilipelnek a hajók.
Az angyal, mielőtt bármit is tehettem volna, átbújt a korlát alatt. Ott állt, egészen a csatorna szélén. Alatta a zsilipkapuk közötti irdatlan mélység.
- Gyere vissza! - kiabáltam rá. - Azonnal bújj vissza a korlát mögé!
És már léptem is oda, hogy a korláton átnyúlva megragadjam a karját. Úgy éreztem, vigyáznom kell az angyalra. Mégiscsak egy négyéves kislány, gondoltam magamban.
De akkorra már nem láttam őt, sehol.
Sűrű köd vett körül, olyan sűrű, hogy még a korlátot is alig láttam magam előtt. És nagyon hangosan zúgott előttem az éppen akkor zsilipelő hajó motorja.
Akaratlanul is visszaléptem a korláttól. Az a zaj! Úgy éreztem, hogy az agyamban zakatol az a motor.
És az a köd! Olyan volt körülöttem minden néhány másodpercig, mintha csak megvakultam volna.
*
Ma is gyakran kijárok a Deûle partjára, oda, a zsiliphez, ahol az angyallal találkoztam egykoron.
Titokban azt remélem, újra megpillanthatom őt, újra beszélgethetek vele, ugyanúgy, mint akkor, amikor olyan váratlanul tűnt el a szemem elől.
Szorongva gondolok vissza erre a furcsa találkozásra. Mindig az az érzésem, nem tudtam kellőképpen vigyázni rá.
Miután abban a ködben és zajban elveszítettük egymást azon a furcsa napon, amikor is az idő olyan észrevétlenül és különös módon telt, hazatérve a csatornához közeli otthonomba kétségbeesetten figyeltem a híradásokat, a televízió és a rádió hírműsorait. Azt hittem, hogy a hírekben beszámolnak majd egy négy év körüli kislány eltűnéséről, és kérik a kisváros lakosságát, segítsenek a felkutatásában. Napokon át figyeltem az újságokat, az interneten is újból és újból rákerestem az eltűnt személyek listájára, hátha megpillantom a fényképét ennek a különös idegennek, aki azt állította magáról, hogy még a sárkányok is a barátai. A hírek újból és újból számomra közömbös dolgokról, leginkább politikusok beszédeiről szóltak, az eltűnt személyek között pedig azóta sem fedeztem fel az ő fényképét.
Mintha nem is hiányozna senkinek.
Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást.
Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deûle partján, a zsilipelő hajókat figyelve.
És éppen ez a gondolat adja számomra a reményt!
Mert, ha tényleg csak álmodtam őt, a különös idegent, akkor még visszatérhet: újból, váratlanul akár, akkor, amikor álomra várva végre elnyugszom, és lehunyom a szemem.
2008. december 17., szerda
Irodalmi Jelen
Egy nagyszerű interjút készített velem az Irodalmi Jelen, annak szerkesztője, Onagy Zoltán. Itt olvasható.
Pro Literatura Díj
December 10-én vehettem át a Pro Literatura Díjat. A díjátadásáról itt a Litera híre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
