Közelítések egy talált tárgyhoz from sep ike on Vimeo.
A Közelítések egy talált tárgyhoz című filmemet, amelyet 1991-ben készítettem, itt lehet megtekinteni.
2010. július 17., szombat
Közelítések egy talált tárgyhoz
A Közelítések egy talált tárgyhoz című filmemet, amelyet 1991-ben készítettem, itt lehet megtekinteni.
2010. július 5., hétfő
Gondolat-jel
A Gondolatjelben itt hallható Tamkó Sirató Károlyról a velem készített beszélgetés.Jó rádióhallgatást!
2010. június 20., vasárnap
Rádióbeszélgetés a Dimenzionista művészetről
Egy nagyon jó rádióbeszélgetés volt a Dimenzionista művészet című könyvemről. Itt meghallgatható.
Jó rádiózást!
Jó rádiózást!
2010. június 11., péntek
Könyvbemutató
Egy nagyon jó hangulatú könyvbemutatót tartottunk a Dimenzionista művészet című új könyvem megjelenése alkalmából az Írószövetségben.
Köszönet érte Szombathy Bálintnak és az Avantgárd Szakosztálynak!
Szügyi Zoltánnak és Payer Imrének dedikálok.
A könyvet Kele Fodor Ákos, Sipos Lajos, Papp Tibor, G. Komoróczy Emőke és Szombathy Bálint mutatta be.
A fotókat Szombathy Bálint készítette.
Köszönet érte Szombathy Bálintnak és az Avantgárd Szakosztálynak!
Szügyi Zoltánnak és Payer Imrének dedikálok.
A könyvet Kele Fodor Ákos, Sipos Lajos, Papp Tibor, G. Komoróczy Emőke és Szombathy Bálint mutatta be.
A fotókat Szombathy Bálint készítette.
2010. június 7., hétfő
2010. június 1., kedd
Könyvheti dedikálás
Meghívó
Petőcz András könyvheti dedikálásaira
Szeretettel várjuk
Petőcz András Dimenzionista művészet
(Tamkó Sirató Károly költészeti törekvései)
című monográfiájának dedikálására,
a Vörösmarty térre,
június 5-én, szombaton délután 3 órára,
a Ráció kiadó standjához.
Szintén várjuk a hangoskönyv iránt érdeklődőket
Petőcz András: A születésnap
című hangosregényének dedikálására
a Vörösmarty térre,
június 5-én, szombaton délután 4 órára,
a Titis Hangosregény kiadó standjához.
Petőcz András könyvheti dedikálásaira
Szeretettel várjuk
Petőcz András Dimenzionista művészet
(Tamkó Sirató Károly költészeti törekvései)
című monográfiájának dedikálására,
a Vörösmarty térre,
június 5-én, szombaton délután 3 órára,
a Ráció kiadó standjához.
Szintén várjuk a hangoskönyv iránt érdeklődőket
Petőcz András: A születésnap
című hangosregényének dedikálására
a Vörösmarty térre,
június 5-én, szombaton délután 4 órára,
a Titis Hangosregény kiadó standjához.
2010. május 30., vasárnap
Furmann Imre halálára
Az égi Jelenlétről, Furmann Imrének
Lapozgatom a Jelenlét 13. számát. 1983-at írtunk akkor, amikor megjelent, és 1983-ban még meglehetősen más szelek fújtak, más volt az időszámítás. 23 éves voltam, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Jelenlét Alkotókörét vezettem akkoriban, és vezető szerkesztője is voltam magának a lapnak, pontosabban szólva, annak a kiadványsorozatnak, amelyre minden alkalommal külön-külön engedélyt kellett kérnünk az akkori Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságán, és amely sorozat abban az időben az egyetlen, hivatalosan is megjelenő, mégis alulról kezdeményezett és öntevékeny, vagyis nem felülről irányított orgánum volt Magyarországon.
A ’80-as évek eleje valamiképpen a civil kurázsiról is, a civil körök megalakulásáról is szólt, irodalmi körök alakultak akkoriban, mi magunk is, a Jelenlét, egy voltunk ezek között az irodalmi körök között, azzal az igencsak lényeges különbséggel, hogy nekünk kiadványunk is, folyóiratunk is volt, bár, ezt nem győzöm hangsúlyozni, lapengedéllyel mi sem nem rendelkeztünk, „antológiaként” szereztünk kiadási engedélyt minden egyes számra.
Természetes volt az is, hogy keresték velünk a kapcsolatot a különböző, és szintén alulról szerveződő irodalmi körök. Ilyen volt a Kelet irodalmi csoport, amit Furmann Imre vezetett.
1982-ben vettük fel a kapcsolatot, meghívtak engem egy miskolci estre, ami nagyon jól sikerült. Sokan voltunk együtt, fiatalok és kevésbé fiatalok. Jó dolgom volt: a Jelenlétnek híre volt, nekem sem kellett különösebben bemutatkoznom, tudni lehetett arról, hogy kapcsolatban vagyok a Párizsban megjelenő Magyar Műhellyel, és azt is tudni lehetett, hogy a lap, a Jelenlét, még a „tiltott” kategóriába tartozó alkotókkal is munkakapcsolatban van.
Akkor már közöltük a rendőri megfigyelés alatt álló Krassó György élettársának, Háy Ágnesnek a rajzait.
1982-ben ismertem meg tehát Furmann Imrét, és kaptam a személyében egy olyan barátot, akire mindig számítani lehetett, kaptam egy nagyon intelligens, nagyon rokonszenves és egyértelműen tiszta embert, akinek a szabadságjogok, az emberi jogok olyan természetességgel tartoztak a hétköznapjaihoz, mint másnak az a bizonyos „mindennapi kenyér”.
Imre az est után vacsorán látott vendégül a saját lakásában, ahol akkor már a családjával, feleségével élt, egy miskolci tízemeletes panelházban. Ott is aludtam náluk, az est után nem volt már haza vonat, Budapestre.
A találkozás után a Jelenlét 13. száma önálló ciklusban közölte a Kelet Irodalmi Alkotócsoport munkáit, Furmann Imre, Utry Attila, Répássy Tamás, Laboda Kálmán és Cseh Károly verseit. Az összeállítás bevezetőjeként szűkszavú tudósítást olvashatunk magáról a csoportról, mikor is alakult, miféle antológiákat adtak ki közösen.
Idézem a Jelenlétben megjelent egyik Furmann Imre-munkát, annyira jellemző Imre egész egyéniségére: „Legyőzöttnek, vesztesnek születtünk. / Vereségünk olyan természetes, / mint a halál. / Ha olykor győzünk, még akkor is / az égre lökött két kezünk / összekulcsolódik a tarkónknál.”
Imre mindig is így érezte. Legyőzöttnek érezte magát, és a legyőzötteken akart segíteni. És segített is olyan sokakon! Mindannyiunkon, akik ismertük őt.
1982-es ismeretségünk óta is mindig tudtunk egymásról, kerestük egymással a kapcsolatot. És hogy mennyire fontosak voltak mindkettőnknek azok a bizonyos ’80-as évek, amikor elindult egy folyamat, a megújulás folyamata Magyarországon, azt az is bizonyítja, hogy egy évvel ezelőtt a Jelenlét50 című kiadványban, amely az ötvenedik születésnapomra született, pontosan ugyanerről az időszakról emlékezik ő is. Idéz egy róla készült III/III-as jelentésből, jellemezve, miféle körülmények között kellett léteznünk akkoriban, majd a Jelenlét 13. számát lapozza fel újból, benne a saját és barátai verseit.
Gondolatban újból és újból ott járok azon az esten, abban a panellakásban. Beszélgetünk irodalomról, jövőről. És ahogy kilépek hajnalban a lakása ajtaján, sietve, hogy elérjem a reggeli vonatot, csak ennyit mondok Neki: „Isten Veled, Imre, Isten Veled, Barátom! Abban bízom, hogy együtt leszünk az égi Jelenlét 13. számában, Mindörökké!”
megjelent a Spanyolnáthában: http://www.spanyolnatha.hu/doc/petocz_furmann.doc
Lapozgatom a Jelenlét 13. számát. 1983-at írtunk akkor, amikor megjelent, és 1983-ban még meglehetősen más szelek fújtak, más volt az időszámítás. 23 éves voltam, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Jelenlét Alkotókörét vezettem akkoriban, és vezető szerkesztője is voltam magának a lapnak, pontosabban szólva, annak a kiadványsorozatnak, amelyre minden alkalommal külön-külön engedélyt kellett kérnünk az akkori Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságán, és amely sorozat abban az időben az egyetlen, hivatalosan is megjelenő, mégis alulról kezdeményezett és öntevékeny, vagyis nem felülről irányított orgánum volt Magyarországon.
A ’80-as évek eleje valamiképpen a civil kurázsiról is, a civil körök megalakulásáról is szólt, irodalmi körök alakultak akkoriban, mi magunk is, a Jelenlét, egy voltunk ezek között az irodalmi körök között, azzal az igencsak lényeges különbséggel, hogy nekünk kiadványunk is, folyóiratunk is volt, bár, ezt nem győzöm hangsúlyozni, lapengedéllyel mi sem nem rendelkeztünk, „antológiaként” szereztünk kiadási engedélyt minden egyes számra.
Természetes volt az is, hogy keresték velünk a kapcsolatot a különböző, és szintén alulról szerveződő irodalmi körök. Ilyen volt a Kelet irodalmi csoport, amit Furmann Imre vezetett.
1982-ben vettük fel a kapcsolatot, meghívtak engem egy miskolci estre, ami nagyon jól sikerült. Sokan voltunk együtt, fiatalok és kevésbé fiatalok. Jó dolgom volt: a Jelenlétnek híre volt, nekem sem kellett különösebben bemutatkoznom, tudni lehetett arról, hogy kapcsolatban vagyok a Párizsban megjelenő Magyar Műhellyel, és azt is tudni lehetett, hogy a lap, a Jelenlét, még a „tiltott” kategóriába tartozó alkotókkal is munkakapcsolatban van.
Akkor már közöltük a rendőri megfigyelés alatt álló Krassó György élettársának, Háy Ágnesnek a rajzait.
1982-ben ismertem meg tehát Furmann Imrét, és kaptam a személyében egy olyan barátot, akire mindig számítani lehetett, kaptam egy nagyon intelligens, nagyon rokonszenves és egyértelműen tiszta embert, akinek a szabadságjogok, az emberi jogok olyan természetességgel tartoztak a hétköznapjaihoz, mint másnak az a bizonyos „mindennapi kenyér”.
Imre az est után vacsorán látott vendégül a saját lakásában, ahol akkor már a családjával, feleségével élt, egy miskolci tízemeletes panelházban. Ott is aludtam náluk, az est után nem volt már haza vonat, Budapestre.
A találkozás után a Jelenlét 13. száma önálló ciklusban közölte a Kelet Irodalmi Alkotócsoport munkáit, Furmann Imre, Utry Attila, Répássy Tamás, Laboda Kálmán és Cseh Károly verseit. Az összeállítás bevezetőjeként szűkszavú tudósítást olvashatunk magáról a csoportról, mikor is alakult, miféle antológiákat adtak ki közösen.
Idézem a Jelenlétben megjelent egyik Furmann Imre-munkát, annyira jellemző Imre egész egyéniségére: „Legyőzöttnek, vesztesnek születtünk. / Vereségünk olyan természetes, / mint a halál. / Ha olykor győzünk, még akkor is / az égre lökött két kezünk / összekulcsolódik a tarkónknál.”
Imre mindig is így érezte. Legyőzöttnek érezte magát, és a legyőzötteken akart segíteni. És segített is olyan sokakon! Mindannyiunkon, akik ismertük őt.
1982-es ismeretségünk óta is mindig tudtunk egymásról, kerestük egymással a kapcsolatot. És hogy mennyire fontosak voltak mindkettőnknek azok a bizonyos ’80-as évek, amikor elindult egy folyamat, a megújulás folyamata Magyarországon, azt az is bizonyítja, hogy egy évvel ezelőtt a Jelenlét50 című kiadványban, amely az ötvenedik születésnapomra született, pontosan ugyanerről az időszakról emlékezik ő is. Idéz egy róla készült III/III-as jelentésből, jellemezve, miféle körülmények között kellett léteznünk akkoriban, majd a Jelenlét 13. számát lapozza fel újból, benne a saját és barátai verseit.
Gondolatban újból és újból ott járok azon az esten, abban a panellakásban. Beszélgetünk irodalomról, jövőről. És ahogy kilépek hajnalban a lakása ajtaján, sietve, hogy elérjem a reggeli vonatot, csak ennyit mondok Neki: „Isten Veled, Imre, Isten Veled, Barátom! Abban bízom, hogy együtt leszünk az égi Jelenlét 13. számában, Mindörökké!”
megjelent a Spanyolnáthában: http://www.spanyolnatha.hu/doc/petocz_furmann.doc
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
