Szépírói kurzus 2024/tavasz/22 - Szolláth Mihály verse

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szolláth Mihály alliterációs verset írt. A félév zárásához is jól illik. "Zsongjunk!" Köszönet és gratuláció! 

Szolláth Mihály

Zsúr, 1973.

 

Zsizsegnek itt a zsömleképű zsánerek,

Zsongó zsúrfiak és zsúrcsajok.

Zsírszörpre buknak a zsúromon:

 

Zsebsimi és zsebhoki, egyszóval

Zsebzsötem – zsé, mint zsebzsiráf –

Ez már nem az ablakzsiráf…

 

Zsé, zsé, zsé, mint zsebzsiráf,

Zsongani még, de lenne jó!

Ez már nem az ablakzsiráf!

 

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/21 - Várfalvy Emőke novellája

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke különleges hangulatú novellát hozott. Egyszerre ironikus és szomorú. A félév zárásához is jól illik. Köszönet és gratuláció! 

 

Várfalvy Emőke

A legszebb

Idősebb Kormos Lajosné, született Somos Irén az utolsó stand felé tartott a piacon. A kosár már eléggé húzta a jobb vállát, amiben még nem volt az igazi az ízület. Doktor Kiss minden felülvizsgálatnál elmondta, hogy a cipelést egyszer és mindenkorra el kell felejteni, de Irén nem tudott lemondani a piacozásról.

- A zöldség az még hagyján, az van anyuka kertjében, meg azért nálunk is megterem borsó, paszternák, saláta. De tán a boltban veszem a fagyasztott húst, amit ki tudja milyen szeméttel tömtek tele?! Azt már nem! Egyszer hozott a Lajoska a bevásárlóközpontból, kibontottuk, és Isten a tanúm, büdös volt. Persze jó sok fokhagymával meg lehetett még csinálni brassóinak, de én biztos nem tettem volna el másnapra, ha nem eszik meg ott helyben az egészet a gyerekek. Szerintük minden bolti húsnak ilyen a szaga. Valami védőgáz vagy tudja az ég. Én mondtam nekik, máskor ne hozzanak, mert csak az a megbízható, amit a Janitól veszek. Az friss, tegnap még kapirgált. És a lába olyan szép sárga. A disznó combot meg fel is vágja szeletbe, ha vasárnap kirántott húst sütök, nem nekem kell bajlódni vele. Arany ember az a Jani! - magyarázta Irén a szomszédasszonyának, aki előtte állt a sorban, aztán letette a kosarát a földre, mert már nem bírta tartani. A kiló oldalas és a nagy, kovászos cipó mellett volt a kosárban még fél kiló parasztbarack, húsz deka házi vaj, egy kis túró körözöttnek. Már csak a savanyú uborka hiányzott.

Az uborkával hiába próbálkozott már vagy harminc éve, sosem sikerült az öreg Lajos ízlését eltalálni, aki csak úgy szerette, ahogy az anyja csinálta. Irén anyósa savanyító asszony volt. Sosem árulta el a titkot, mitől lesz olyan pattanva roppanós, és olyan pikánsan édes az uborka, mint amilyennek a fia szereti. Hát Irén a piacon vette, mert azt legalább megette öreg Lajos, és vesződség sem volt vele, nem úgy, mint az otthon eltettel.

A savanyúságos pult mellett színes őszirózsák virítottak egy nagy, műanyag festékes vödörben. Az eladó a saját kertjében szedte, közé kötött még néhány sárga napvirágot, meg aranyvesszőt is, amitől a csokornak olyan fénye lett, mint a szeptemberi naplementének. Irén szeme megakadt a csokrokon.

- Pont olyan szép, mint amilyet anyuka visz mindig ilyenkor apukának – gondolta.

Irén nem szeretett a virágokkal bajlódni. Nem is volt otthon a kertben csak pár tő rózsája, amit a Lajoska metszett neki, ha hazanézett tavasszal meg ősszel.

- Szép és nem is drága hatszáz forintért! De vajon az öreg Lajos mit fog gondolni, ha ő most hazaállít ezzel a virággal? ‒ fűzte tovább a gondolatait az asszony, le nem véve a szemét az őszirózsákról.  

- Irénke, látom, nagyon nézi. Vigyen egyet, az uborka mellé odaadom ötszázért - mosolygott az árus, akivel Irén együtt járt iskolába, és amúgy is gyakran vásárolt nála.

- Nem is tudom - bizonytalankodott Irén.

- Szép friss! Hajnalban vágtam. Sokáig fog virítani - biztatta az eladó.

Irén belekotort a pénztárcájába.

- Csak háromszáznyolcvan forintom van az uborka árán felül - mondta, de az eladó addigra betekerte a virágot újságpapírba és mosolyogva nyújtotta felé.

- Jó lesz az úgy!

Irén kifordult a piac kapuján, sietett hazafelé. A színes virágfejek mindennek nekiverődtek, ahogy a kosarat egyik kezéből a másikba tette, hogy pihentesse a rossz vállát.

- Nem kellett volna megvenni - dohogott magában, és szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. Öreg Lajos pontban déli harangszóval szerette a levest az asztalon, és már tíz óra múlt. Mikor Irén hazaért, első dolga volt, hogy vázát keressen a virágnak a vitrinben.

- Vendégeket várunk? - nézett hátra a sportközvetítésből öreg Lajos összehúzott szemöldökkel - vagy mit akar azzal a virággal?

- Semmit, Lajos, semmit, csak úgy vettem – suttogta Irén, és gyorsan behúzta maga mögött a nappali ajtaját, hogy ne zavarja az urát a pihenésben.

Rotyogott a borsóleves, sült a sütőben az oldalas fokhagymával. Persze csak annyival, amennyit öreg Lajosnak szabad volt fogyasztani a rossz epéjével.

A váza az őszirózsákkal a kredencen állt, hogy ne legyen útban főzés közben. Irén csak néha pislantott rá a szeme sarkából, és örömmel állapította meg, hogy milyen szép. Bordó, lila, narancs. Többféle őszirózsa, napvirág és valami apró fehér, aminek nem tudta a nevét. A virágokat húsos, élénkzöld levelek keretezték, az egész tényleg szépen mutatott volna bármilyen ünnepi asztalon. De Irén nem oda szánta.

Miután az ebéd elfogyott, öreg Lajos ledőlt a kanapéra hunyni egyet, míg Irén elmosogat, meg kiteríti a ruhát, amit az ebédfőzés közben nem volt ideje. Kettőkor az asszony finoman rázogatni kezdte a tátott szájjal alvó férjét.

- Keljen, induljunk!

Öreg Lajos nehezen tért magához. Még morgolódott egy darabig mielőtt felkelt, és megivott egy híg hosszúlépést a savanyú homoki borból, ami nélkül rossz volt az emésztése.

- Mehetünk - mordult Irénre, és kezébe vette a házkulcsot, aztán megtorpant - virág minek?

- Hát, gondoltam kiviszem - mondta Irén, és nem mert a férje hidegkék szemébe nézni.

- Minek? - kérdezte öreg Lajos olyan hangon, amiről nehéz volt megállapítani, rosszalló vagy inkább csak türelmetlen.

- Hát, mert szép, és anyuka is mindig ilyet visz apukának - magyarázta Irén, és próbált kijutni a kertkapun, hátha Lajos is elindul.

- De apád már a földben van. Ebben a sírban még nincs senki, csak nem árt kicsit ránézni gazos-e, vagy ilyesmi. Mit mondanának az emberek, hogy a Kormosék nem képesek rendben tartani a saját sírhelyüket mikor még mindketten élnek?!

- A Forgáchné is szokott virágot vinni. Cserepest - jutottak Irén eszébe a szomszédék, akik már öt éve megcsináltatták a férjével a síremléküket.

Fehér márvány fejkő, galambpárral a tetején, felirat arannyal:

Szerelmünk örök

Forgách Kálmán 1944 –

Forgách Kálmánné 1949 –

- Jól van, hozzad - bólintott öreg Lajos - szépen mutat majd az angyalos vázában.

Irén arcán felragyogott egy mosoly. Háromszáznyolcvan forint, és az övék lesz a legszebb síremlék a pálfalvi temetőben.

 

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/20 - Lantay Éva verse

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Lantay Éva Babits ismert versére írta meg a saját "epilógját". Babits munkája klasszikus mű, igazi kihívás erre írni, de Lantay Évának sikerült. Gratulálok!

Lantay Éva:

Amatőr epilóg

Babits Mihály: A LÍRIKUS EPILÓGJA című verséhez

 

Nem vagyok író sem költő, csak vagyok,

kinek nem nyugszik, folyton jár az agya.

Elmémre már nem hatnak dogmák, tanok,

hisz ellep az információk hada.

 

Túlpörgetett, túl gyors e világ, túl sok,

só mászt gó on,  leállni lehetetlen.

Megint egy gondolat fejembe kúszott,

álmomból felvert, muszáj legépelnem.

 

És mikor a monitor éjjelente

felvillan, előbújik a szavam,

mindenségben lebegnék, nincsen határ.

 

Ujjam kopogtatna a végtelenbe.

Jó vagy keserves, így vagyok magam.

Rímek fogságába zárt szabad madár.

 

Budapest, 2024. 04.25.

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/19 - Várfalvy Emőke novellája

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke krimit írt, amiben egy gyilkosság felderítéséről számol be. A gyilkosságot - feltehetően - olyan valaki követte el, akinek a helyesírással gondjai lehetnek, sugallja a szerző. Bizony, az írás mesterségének tanulása a helyesírási szabályok ismeretét is feltételezi, ezt üzeni - helyesen - a történet. Gratulálok, nagyszerű munka. 

Várfalvy Emőke:

Gyilkosság a Donáti utcában

 

Várvölgyi Endre százados az íróasztalánál ült, és sós mogyorót rágcsált. A rágás mindig segített neki összpontosítani, még a legnagyobb stressz közepén is. Próbálta rágóval is, de az nem működött. A pattogatott kukorica ritkán. A mogyoró mindig. Ez volt az egyetlen káros szenvedélye, ami miatt mindenhol kifigurázták a háta mögött. Volt már Mogyoróspele, kezdőként Mogyi hadnagy, mostani állomáshelyén a nem túl hízelgő Vérmókus gúnynéven futott a munkatársai között.

‒ Most komolyan, mennyivel lenne jobb, ha nyíltan alkoholista lennék? Vagy láncdohányos? Mint egy rossz nyomozókarikatúra! – fakadt ki néha a feleségének, aki ilyenkor megértően bólogatott, és biztosította a férjét, hogy több ilyen elhivatott és józan életű emberre lenne szüksége a magyar rendőrségnek. Aztán, miután a százados elvonult a nappali sarkába dolgozni valamelyik ügyén, az asszony fogta az épp aktuális Jo Nesbo-regényét, és kiült az erkélyre elszívni egy cigarettát.

Várvölgyi századosnak esze ágában sem volt az I. kerületi Rendőrkapitányságon dolgozni. De nem volt más választása. Egyszerűen átvezényelték. Derűs és élettel teli kerület egy reményteli és élhető országban, olvasta Várvölgyiné kuncogva a kerület polgármesterének bemutatkozóját.

‒ Szolgálati lakás a Várnegyedben, hallod, ezért mások ölnének is!

‒ A kollégák lehet, de az első kerületiek biztos nem. Ott a legkomolyabb bűncselekmény, hogy özvegy Rizmayer Jolika pedigrés kutyuskája odacsinált valahova, és a hölgy elfelejtette felszedni a termést – morogta Várvölgyi, aki az áthelyezése előtt már harmadik éve büszkélkedhetett azzal, hogy országos szinten a legtöbb felderített gyilkossági ügyet zárta le.

A 2024-es év nem kecsegtetett sok jóval. E nap délelőttjéig, amikor is holttestet találtak a Donáti utcában. Az épp a Batthyány téri Vásárcsarnokba igyekvő idős asszonyt mentő vitte el a helyszínről, annyira megrázta a betört koponyájú áldozat látványa. Becsületére szóljon, hogy azonnal értesítette a rendőrséget és a kerületi nyugdíjas klub két tagját, akik pont a helyszínelőkkel egyidőben érkeztek meg, és voltak olyan kedvesek, hogy megígérték, nem nyilatkoznak a sajtónak a rendőrség engedélye nélkül. Ettől függetlenül nagyjából negyven perc sem kellett hozzá, hogy az Óbudai Társaskörbe is eljusson a hír: egy ismert írót különös kreativitással végzett ki valaki, néhány méterre az otthonától, fényes nappal.

Várvölgyi százados először azt hitte, hogy csak a kollégái szórakoznak vele, amikor jelezték, hogy akció van. Aztán fogta a kabátját, és gyalog indult a lepukkant szocreál épületben lévő kapitányságról a Halászbástya alá. Gyalog néhány perccel volt csak hosszabb az út, számolva a dugókkal, amiken villogóval áttörhetne, ha nem lennének a budai utcák piszkosul szűkek bizonyos helyeken. Meg adni akart magának egy kis időt, amíg reménykedhet, hogy végre ismét kezdhet magával valamit szakmailag. Mert simán benne volt a pakliban, hogy az áldozat csak egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és elkapta egy romos bérházról leszakadó homlokzatdarab. Mondjuk, ez inkább a belvárosra jellemző. Budán a lakóknak többnyire van elég pénze a méregdrága tatarozásokra.

A helyszínen a századost a megszokott látvány fogadta. A nyomrögzítők fehér overálban dolgoztak, a helyszínt biztosító rendőrök pedig ‒ némi megilletődöttséggel az arcukon ‒ igyekeztek távol tartani az arra járókat.

‒ Sziasztok, fiúk! Mi újság? Van valamink? ‒ nyújtott kezet Várvölgyi a nyomrögzítők csapatát vezető, nála tizenöt évvel fiatalabb férfinak.

‒ Hát, Endre, ezt nem fogod elhinni! Ebből olyan hír lesz, hogy az egész ország erről fog beszélni egy hétig – vigyorgott a fiatal férfi, miközben néhány lépést tett, hogy kikerülje a letakart áldozatot.

‒ Olyan ismert az áldozat? ‒ nézett a fekete műanyag zsákra a százados.

‒ Olyan ismert a gyilkos fegyver – mutatott a földön egy tárgy felé a helyszínelők vezetője.

Várvölgyi Endre kínos mosolyra húzta a száját, aztán felkapta a fejét, és körbenézett.

‒ Ez annyira komolytalan. Biztosan kandi kamera. Mindjárt előugrik valami stand upos barom a bokorból és… ‒ gondolta a százados, aztán arcizmait rendezve feltette azokat a kérdéseket, amiket ilyenkor szokott. Ha kandi kamera, ha nem, ő mégiscsak profi.

‒ Más? Szemtanúk? Biztonsági kamerák? ‒ kérdezte a nyomrögzítőt, aki biztosította róla, hogy a protokoll szerint járnak el, és minden szükséges információ begyűjtése folyamatban van.

‒ Nagy erejű feji trauma. Azonnal meghalt – magyarázta a mentős, kezében a fekete hullatakaró sarkával, ami alatt finom mosollyal a száján és egy hatalmas lyukkal a koponyája tetején feküdt az ötvenes évei végén járó áldozat.

Várvölgyi százados alig harminc percet töltött a helyszínen, majd miután egyik kapualjból és bokorból sem ugrott elő TV stáb, visszaindult a munkahelyére. Húsz perc gyaloglás után akadály nélkül jutott be a kapitányság első emeleti férfi mosdójába, ahol alaposan kezet mosott, majd bezárkózott az irodájába. Az alsó fiókból elővett egy bontatlan csomag mogyorót, egy adagot a tenyerébe töltött, majd szemenként felcsippentve rágni kezdte. Nagyjából egy órája volt arra, hogy kitalálja, hogyan kezdi majd az ügy aktáját, s abból mit adhat át a sajtósnak, akinek, tekintve, hogy az áldozat ismert ember, mindenképp kell valami háttéranyag.     

Már a második maréknyi elfogyasztott mogyorónál és az első bekezdésnél tartott az aktában, amikor valaki kopogás nélkül tépte fel az ajtaját. A kapitányság szóvivője állt meg az asztala előtt láthatóan sokkos állapotban.

‒ Endre! Mondd, hogy ez csak egy vicc! Mondd, hogy a ma délelőtti ügyed áldozata nem a Pápai tanár úr!

‒ De Pápai a vezetékneve. Pápai András. Ismered?

A szóvivő leroskadt a székbe és kézfejével könnyeit törölgetve szipogott.

‒ Az író a mentorom. Évek óta járok hozzá prózaíró kurzusra, persze álnéven, mert a munka miatt van ez a titoktartás, tudod. Holnap lett volna a következő óránk.

‒ Amúgy kinek járt el a szája? ‒ dőlt hátra a székében a százados, és a felső fiókját kihúzva papírzsebkendő-csomagot vett elő, és odanyújtotta a szóvivőnek.

‒ A nagynéném benne van az Óbudai Társaskör csevegő csoportjában, és ő mondta, hogy ott olvasta, hogy a tanár urat délelőtt holtan találták, mellette egy téglával, ami a Magyar Helyesírás Szabályai legújabb kiadásának borítójába volt burkolva.

Várvölgyi százados megdörzsölte a homlokát.

‒ Szép kis hír, mi? Az egész magyar rendőrállomány hónapokig rajtam röhög majd, amíg felderítem, hogy mi a franc történt.

‒ Nem, Endre, nem fognak. A héten le fogod zárni az ügyet. Ugyanis szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy tudom, ki a gyilkos – kapta ki a telefonját a zsebéből a szóvivő, és villámsebességgel keresni kezdett az írókurzus messenger csoportjának tagjai között.