2024. december 11., szerda

Szépírói kurzus 2024/ősz/15 - Gänszler Beáta novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta bibliai témát választott, azt dolgozta fel ironikus, humoros formában. Jó írás, gratulálok! 

Gänszler Beáta

Mi a nyűtt nyavala vala?

 

Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lőn vilá…”

 

Mi a nyűtt nyavala vala? Galiba vala, hogy setétség lett légyen vala? szól vala hitetlenkedvén az Úr.

Gábriel arkangyal erőt gyűjt vala, az Úr Isten színe elé álla, s mondá:

Úr Isten, míg a hűvös kertben jártál vala, meghozák a világítóeszözöket vala. Kicsomagolám vala, s látám, hogy jók valának, annak okáért az Amazon futárt békében elküldém. Ám mikoron bepróbálánk a helyükre a világítótesteket, akkor vettük vala észre, hogy valami baj vala. Mindőjük alig-alig pislákolt vala.

Az Úr Isten e szavakat hallván haragra gerjedék:

Gábi, Gábi, ne hordozd orrod fennen, mert bizony mondom, még ma bukottá leszel és kiűzetel a Paradicsomból!

Gábriel arkangyal széttárá kezét és új fennen imígy szóla:

Drága Úr Istenem, igazat szólék. Tanúim valának. Mihály… Hol rejtezel, Misi? És te Uriel? Meg Rafael?

Az arkangyalok megijedének és elbujának a tudás fája mögé, s az Úr Isten nem látá őket, mivelhogy setétség vala még mindig.

Jöjjetek elő!  dörrent vala a Teremtő hangja.  Valljatok színt!

Az arkangyalok kara óvatosan előjövék és mind reszketve megállék uruk és parancsolójuk előtt.

Ki rendelte meg vala e világítóeszközöket?  kérdezé az Úr Isten.  Ki vele!

Az arkangyalok testsúlyukat egyik lábukról a másikra helyezék, de nem szólnak vala.

Te voltál vala, ki megrendelé szóla félénken Gábriel.

Úgy!? Rám kennéd a felelősséget, Gábriel?

Csak az igazat szólám, Uram.

Mondd tovább, de figyelmeztetlek, nálam a pallos meg az eredendő jog, s lesújtok velük, ha hazudol!

Az úgy vala, Teremtőm, hogy a szavadat hallám, miszerint legyen világosság. Gyarló fejemmel gondolám, jó vejed újabban világítóeszközöket forgalmaz, majd ő szállít nékünk világosságot, s a setétség helyett fény árasztá el a mennyet és a földet, szándékod szerént. 

Szavadat hallám, Gábi, érteni is vélem, mit mondsz a száddal, mindazonáltal miért még mindig e setétség?

Gábriel arkangyal és mind a többi arkangyalok nagy sóhajt engedének meg az éterbe:

Hogy miért, Uram Istenem? Nem tudom, merjek-e színt vallani?

Ki mondá néked, hogy gyáva légy?

No, jó. Te mondád, hogy az igazmondás erény vala, s erény lesz mindég, míg a Föld forogván járja útját. Mint mondottam vala, mondtad vala, hogy váljék szét a setétség a világostól. Összeszedém vala mind a mannát, mit Édenünk megtermett vala, s kérém a szomszéd Édenekből is a mannák javát. Gondolánk, vejedet kifizetvén, a világítóeszközökhöz jutánk. Érkezett vala számtalan manna, mellyel megörvendeztettük vala vejedet. S ő látá, hogy ez jó, ám többre vágyott vala, de több mannánk nem lévén vala, az eddigiekbe belenyugodék. De lám, mit küldött vala!? Csupa selejtes árut csomagola. A fény csak pislákola, a mennyben és a földön setét setétség uralkoda. Látánk, hogy egy csomó manna oda… Mit oda!? A többi Édenek tenyerüket nyújtván kérik vissza a mannák sokaságát.

Bizony mondom néktek, az igazság oda vala. Vala és van. Ki mondá, hogy vejem nem helyesen cselekedte vala, mit tett vala?  zengte vala az Úr Isten hangja.  A gondosságotoknak híja vala. Mondom én, Gábriel, Uriel, Rafael és mind ti, a mennynek leendő teremtményi, különösképpen barmai, hibáztatok vala! Mondom néktek: nézzetek körül. Mindenütt manna terem, a szomszédos Édenek is dúskállanak benne. Ha több mannát szántatok volna vala a projektre, jobb minőséget kaptatok volna vala.

De hát a kedves veje…  vett vala bátorságot magán Uriel, de Gábriel arkangyal csitítá:

Mit átkozzam azt, a kit Isten nem átkoz, és mit szidalmazzam azt, a kit az Úr nem szidalmaz? Mi a szándékod, Úr Isten? Mi légyen?

Először is: Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, s szeresd minden családtagját, kiváltképp egyik leánygyermekét és vejét. Másodszor: menjetek, szedjetek mannát, amennyit elbír a karotok, s elvivén a többi Édennek, egyenlítsétek ki a tartozást. Annak utána keresve keressetek más világítóeszközöket, melyek fényében fürdőzhetnek a mennynek és földnek leendő barmai.

Az Úr Isten elgondolkodott vala, s hozzátett még vala néhány szót, melytől mind az arkangyalok kara megdermedtek vala:

Külön-külön a szemetekbe nézvén mondám: Gábriel, Uriel, Rafael és a többi mind! Vigyázzatok, mit szóltok rólam és családtagjaimról! Te és te és te! Az Úrnak, a te Istenednek haragja fel ne gerjedjen reád, és el ne töröljön téged a föld színéről.

Az arkangyalok, s később minden teremtett lélek értett vala a szóból, s megcselekedék, mit megkövetel őtőlük az Uruk, Istenük, s a szájokat befogák, kivéve, ha dicsérék vala az Úr Istent.

De a szívük mélyén remélék, hogy eljöve majd a Messiás. S a hosszú, rossz álomból ébredve majd egymást kérdezék:

Tényleg, mi a nyűtt nyavala vala ez az egész?

 

 

2024. december 8., vasárnap

Szépírói kurzus 2024/ősz/14 - Bálint Erika novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bálint Erika az "idegenség" és a "magány" hívószavakra írt egy novellát. Nagyon jó munka, örömmel közlöm. Gratulálok! 

Bálint Erika

A szigetlakó

Már egy éve, hogy a szigeten lakunk. Itt nem kelt feltűnést, hogy hallgatunk.

Az otthoniak közül talán sokan úgy gondolják, száműztem magam a világból, és van is benne valami, bár szigetlakóvá válni korántsem olyan kalandos és hősies, mint Robinson Crusoe-nak, hiszen nem kell kunyhót eszkábálnom, kényelmes szállodai szobánk van, nem vadásszuk az élelmet, a hotel éttermében ehetünk és ihatunk, amennyit akarunk. Csak annyiban hasonlít a helyzet az övére, hogy nekem is van egy hűséges társam, te, aki még otthon szegődött hozzám, és akit éppenséggel én is hívhatnék Pénteknek, mert véletlenül pont péntek volt, amikor találkoztunk.

Emlékszel, amikor megjelentél nálam, és felajánlottad szolgálataidat, tiltakoztam ellene. Nem téged akartalak, csak egy kis csendet, hogy együtt üldögélve a legközelebbi barátaimmal újra és újra elmeséljem, hogyan történt az egész, az, hogy Lili végül öngyilkos lett, és megírta azt a búcsúlevelet. Hogy hagyjam, vigasztaljanak, nem a te hibád; hagyjam, hogy sajnáljanak, szenved szegény. Sóvárogtam részvétük langyos melege után, várva, hallgasson már el háborgó lelkiismeretem. Hiába, csak vívódtam tovább, imamalomként daráltam ugyanazokat a szavakat.  Végül a barátaim belefáradtak a részvétbe. Talán menj pszichológushoz, tanácsolták, és lassan elmaradtak.

Nem mentem pszichológushoz, de máshová sem nagyon. A Covid óta home office-ban dolgozom, így akkoriban napjaim már otthon, a négy fal között teltek. Ha befejeztem a munkát, ittam. Egyre többet, mert felejteni akartam.

Ebben az alkoholtól zavaros időben történt (ahogy már említettem, egy péntek estén), hogy meglátogattál. Ültem a fotelban, és az állólámpa plafonra vetett árnyékát bámultam, amikor megszólalt egy hang.

Nem hívtál, de jöttem. Tudod, ki vagyok?

Önkéntelenül körülnéztem, bár teljesen biztos voltam abban, egyedül vagyok a lakásban.

A némaság vagyok, folytatta a hang.

Már nem voltam józan, és akkoriban egyébként is összekuszálódtak bennem a dolgok, azért ezt mégis megkérdőjeleztem. A némaság? De hát a némaság hangtalan.

Csak kifelé barátom, csak kifelé, figyelmeztettél. De aki magához enged, az meghallja a hangom.

Emlékszem, valahol becsapódott egy ajtó, a váratlan zajtól önkéntelenül megránduló karom meglökte az állólámpát, árnyéka táncolni kezdett a plafonon, épp, amikor újra beszélni kezdtél.

Meglátod, jó lesz. Tanulni fogsz tőlem. Mert mi értelme volt a barátaiddal töltött csendes estéknek? Profitáltál belőlük valamit? Nem, semmit. De ha veled maradok, sok mindenre fény derülhet, biztattál.

Megijedtem, talán ez már a delírium tremens, az árnyék beszél hozzám? Sétálni kezdtem a szobában fel s alá, de mozgásom kordinált volt, fel tudtam idézni, melyik évnek, melyik hónapjában járunk, emlékeztem a kapukódomra, tehát olyan nagy baj nem lehet. Enyhült a szorongásom, visszaültem a fotelba.

És akkor újra megszólaltál.

El kell utaznunk, mondtad.

Utazni?, ellenkeztem. És ráadásul együtt?

Azt válaszoltad, igen, jó messzire, ahol senki sem ismer, ahol nem találok hamis vagy őszinte barátokat, akik rábólintanak mindenre, amit mondok. Ahol csak veled beszélhetek.

Jó okom volt, hogy végül beleegyeztem ebbe. Abba akartam hagyni az ivást, mert már a munkám rovására ment. Nem akartam Lili után a megélhetésemet is elveszíteni. Persze az okot csak most tudom ilyen józanul megfogalmazni, akkor inkább egyfajta szabadulási lehetőségként gondoltam rá, habár nem voltam biztos benne, hogy meg kell ragadnom azt a mentőövet, amit te dobtál felém.

Jól kerestem, nem okozott gondot, hogy fél év fizetetlen szabadságot kérjek, és megvegyem a repülőjegyet.

Mikor megérkeztünk ide, körülnéztél. Jól megleszünk itt, mondtad.

És így is van. Napjaink nyugodtan telnek. Néha a parkban telepedünk le, máskor a tengerparton sétálunk, de vannak napok, mikor bemegyünk a városba, és leülünk egy kávézó teraszán. Nem ismerkedünk senkivel, ha szólnak hozzánk, helyetted is bólintok, kezemmel jelzem, nem értem a szót. Ez részben igaz is, hiszen a helyiek nyelvét nem ismerem, a turisták angolját vagy franciáját viszont értem, de nem akarok beengedni senkit az egyre szorosabbá váló kapcsolatunkba.

Vég nélkül beszélgetünk. Mindenről. A legtöbbet persze Liliről, de a múlt emlékeinek felidézése közben időnként filozofálgatunk is.

Így történt ez azon az estén is, amikor arról elmélkedtünk, vigyázni kell a kimondott szavakkal, mert mély sebeket ejthetnek, de ugyanilyen veszélyes lehet a hiány is, azok a szavak, amiket nem mondunk ki, pedig kellene. Aztán Lilire terelődött a szó. Leginkább én beszéltem, nem szóltál közbe, mint máskor. Újra felidéztem kihülő házasságunk történetét, elismertem, nem figyeltem rá eléggé. Elismertem azt is, hogy szörnyű lehetett neki, amikor kiderült, hárman vagyunk a kapcsolatban, de hozzátettem, magamra vállaltam a hibát, őt nem vádoltam, nem mondtam meg neki, hogy kimerített a gyerekprojekt, a peteéréshez igazított kényszeredett szex, a pornóképekre történő lélektelen rejszolás a rendelők magányában, és a minden egyes vetélést követő hosszú depresszió. A depresszió, ami aztán arra végzetes tettre késztette.

Türelmesen végighallgattál, csend lett, amikor befejeztem. Már azt hittem, végre megértettél, feloldoztál.  De aztán megszólaltál. A szemembe vágtad, hogy sehová sem jutottam, még mindig mentegetem magam, pedig a napnál is világosabb, mit kellett volna tennem. Elé állnom és megmondanom az igazságot. Hogy belefáradtam, nem tudom tovább csinálni. Összetörtem volna vele, de talán túléli. Elmegy, de nem örökre.

Sorsfordító este volt. Megértettem, felelősség terhel Lili haláláért, mindazért, amit kimondtam, és mindazért, amit nem. Akkor határoztam el, örök társammá fogadlak, és ezzel párhuzamosan eldöntöttem, többé nem hagyjuk el a szigetet, innen is tudok dolgozni.

Jó lesz nekem így, veled.

 

 

 

 

2024. november 28., csütörtök

Szépírói kurzus 2024/ősz/13 - Kartali Zsuzsanna verse

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna sajátos "gyerekverset" írt. Háborús hangulatú gyerekverset. Vagy felnőttverset. Gratulálok!  


Kartali Zsuzsanna:

Tévézés Nagyiéknál

 

Kuglófban mazsola.

Belövések a falban.

 

Krémpor, csillámpor, csillagpor.

Krétapor, kőpor, puskapor.

 

Csokibomba, fürdőbomba, szeretetbomba.

Bombahír, bombafelhő, szőnyegbomba.

 

Belövések a falban.

Kuglófban mazsola.