A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Csapó Éva örkényi "egypercest" írt, benne megidézve az "Ovális irodát", ami az utóbbi hetekben érdeklődésünk egyik központi témája lett. Kiváló munka. Örömmel közlöm.
Csapó
Éva
Ovális
Iroda
Az Ovális irodában megfagyott a levegő,
és minden szem a kérdést feltevő Marosira meredt.
*
Marosi már a gimnáziumban is politikai
pályára készült. Mikor az osztályfőnöki órán megkérdezték, mi szeretne lenni,
flegmán azt válaszolta, diplomata. Átlagos termetű, átlagos külsejű, szemüveges
diák volt, nem kiemelkedően jó tanulmányi eredményekkel. Az osztálytársai füttyögettek,
csettintgettek, pedig azt sem tudták mit jelent igazából diplomatának lenni egy
vasfüggöny mögötti kelet-közép-európai kis országban.
–
Kém? – kérdezte a kis
Tóth, aki Vasas ifjúságiban focizott, és nem voltak a sporton kívül különösebb
ambíciói. Marosi küldetéstudatosan a távolba meredt, és rosszallóan csóválta a
fejét.
Végül a Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki
szakára vették fel, oda kellett a legkevesebb pontszám. Valahogy elvégezte, és
eltűnt a közlekedésért felelős minisztérium süllyesztőjében. Sok vizet nem
zavart, az iratok ott humuszosodtak az íróasztalán. - Ami nem intézhető el egy hét alatt, az megoldódik magától - ez
volt a mottója. Két iratkupac között szunyókált minden ebéd után, a rendszerváltás
évei és az azt követők is nyom nélkül elsuhantak felette. Azon ábrándozott, egyszer majd eljut az Ovális
Irodába, ahol országok és birodalmak sorskérdéseire is választ adnak, és
felteheti a saját kérdését. Látta maga előtt az Ovális Iroda mind a négy
ajtaját, azt is tudta, hogy a keleti a Fehér Ház rózsakertjébe, a nyugati az
elnök dolgozószobájába, az északnyugati a nyugati szárnyba, az északkeleti
pedig egy személyi titkár irodájába nyílik.
Nem nősült meg, gyerekei sem születtek.
Az összes említésre méltó, ami az évtizedek alatt történt vele, hogy egyszer őt
küldték Brüsszelbe, az EU közlekedésért felelős minisztériumába. Egy fontos
dokumentumot kellett átadni az ott tárgyaló államtitkárnak, amit az államtitkár
siettében otthon felejtett. Peregtek a napok, nyugdíjazása előtt a törzsgárdatagként
ledolgozott hosszú évekért búcsú ajándéknak egy washingtoni utat kért. Konferenciára
küldték, és a főnöke elintézte, hogy a Capitoliumba is bejuthatott. Az alagsorban
szelfizett a Kossuth szoborral. A főnök barátjának a barátja még a
közlekedésért felelős részleg irodáiba is bevitte, persze szigorúan csak munkaidő
után. A főnök a gyermekkori álmát nem tudta elintézni. Kicsit furcsállotta is,
hogy Marosinak, aki még saját országa Parlamentjében sem járt, miért pont az
Ovális Iroda a vesszőparipája.
A sors útjai kifürkészhetetlenek. Marosi
épp sétált a Pennsylvania sugárúton a Béke Emlékmű felé, amikor előugrott egy
fegyveres, és rá akart lőni a CNN ott forgató stábjára egy gépfegyverrel. Marosi
megbotlott, és mielőtt elesett volna, hadonászó kezeivel kiütötte a maszkos
férfi kezéből a fegyvert. A golyó a vállát súrolta, erősen vérzett. Az operatőr
a dulakodásra megfordult, és az egész jelenetet felvette. Este az összes Tv
csatorna leadta a híradásokban a felvételt. A kórházban a CNN stáb kérdésre,
mit szeretne az életmentésért cserébe, azt válaszolta, egy kérdést szeretne
feltenni az elnöknek az Ovális Irodában. Ezt még a stáb tagjai is túlzásnak
tartották, mert nem lehet az elnök drága idejét ezzel rabolni. Tegye fel a
kérdését, és majd ők a sajtótájékoztatón megkérdezik a szóvivőtől. Marosi ragaszkodott
ahhoz, hogy az Ovális Irodában tegye fel a kérdését. Azt hajtogatta, gyerekkora
óta készül, hogy belépjen oda. Kérése alátámasztására előhúzott egy képet a
zsebéből, amin Ifj. John F.Kennedy kikukucskál az apja íróasztala mögül. Marosi
mindig magánál hordta. Elvették tőle a képet, és azt mondták, megpróbálják, de
nem ígérnek semmit.
Az elnöknek épp jó kedve volt, mert
győzött a kedvenc baseball csapata, és a PR főnök tanácsára beleegyezett, hogy fogadja
az irodájában az életmentőt. Jót is tesz az imázsának ha leereszkedik a nép
egyszerű gyermekéhez, és az ország, ahonnan jött épp beleillik a külpolitikai
főcsapásvonalába, már ami a jó viszonyt illeti. Marosi öltönyt vett fel a nagy
alkalomra, a keze már nem volt felkötve, csak egy kis ragtapasz lapult a jobb
vállán az ing alatt. Megigazította a nyakkendőjét is. Nem lehet olyan tapló,
mint az az államfő, aki a nemrégiben puritán pulóverben ment be a szentélybe,
és utána arra hivatkozott, hogy a népe háborúban áll.
Mikor belépett az ajtón, kiszáradt a
szája, erősen dobogott a szíve, és izzadt a tenyere. Az elnök annál az
íróasztalnál ülve várta, amit még Viktória királynő adományozott az Egyesült Államoknak.
Az elnök háta mögötti három nagy ablakból dőlt be a fény, kicsit hunyorgott is Marosi
emiatt, de azért látta az északi falnál azt a kandallót, amit a neten már
többször megcsodált.
Az elnök széles mosollyal visszaköszönt,
nem kínálta hellyel, kezet sem fogott, csak intett, tegye fel a kérdését,
miközben az arcát Marosi háta mögött forgató operatőr felé fordította.
Marosi határozottan, kellő hangsúllyal
és hangerővel kimondta a kérdését. A kérdést, ami gyermekkora óta
foglalkoztatta.
