Szépírói kurzus 2025/tavasz/2 - Kovács Marianna verse

  A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kovács Marianna verse mind formailag, mind tartalmilag kiváló. A tartalmi kiválóságot a formának köszöni ez a vers is, zeneiségében, rímelésében nagyszerű munka. És ne feledjük, a lírai mű is fikció, mint minden műalkotás. Örömmel közlöm, és gratulálok!

 

Kovács Marianna

légyott

 

kezed a hátamon motoz

nevemet rám simítottad

élvezem csendes imádat

ketten a dérben a ködben

 

lopott

 

kései órák riadnak

szemed is fátyolos rebben

ne menj el nélkülem innen

bőrünkön gyűrött lenyomat

 

kopott

 

 

 

Budapest, 2025. február 13.

 

 

 

 

 

Szépírói kurzus 2025/tavasz/1 - Soós Gábor novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dramaturgia kurzus hallgatója, Soós Gábor párbeszédes novellát írt, méghozzá olyan közegbe, olyan területre viszi el olvasóját, amelyik messze van saját, személyes világától. A képzelet igazi "játéka" nagyon is valóságos, nagyon is súlyos kérdéseket feszegetve. Gratulálok a kiváló munkájához!

 

Soós Gábor:

Tangó 1969

 “Ki tudja miért motoz

e név folyvást a fejemben,

látni szeretném talán,

hogy milyen volt az az ember.”

(Jorge Louis Borges:

Jacinto Chiclana Milongája)

 

 Szerette az olló csattogását. Katonás rendet érzett Hector mozdulataiban. A borbély csak minden ötödik csattintás után vágott bele Agustin bajszába. A férfi tudta, ez nem bizonytalanságból fakad. Inkább arra hasonlított, mint amikor a zenész pontosan kikeresi a hangot, mielőtt megszólaltatja. Egy biztos, az elmúlt tizenöt év alatt egyszer sem vágta meg, és borotválás közben sem ejtett sebet. Kész csoda egy ilyen ráncos, összeégett bőrön. A borbély bizalmi állás, gondolta Agustin. Hector ollójának pergő ritmusa elnyomta Buenos Aires tavaszi zsongását. A nyitott ablakon keresztül dudálás és gyerekzsivaj szivárgott be a második emeleti kis lakásba. Az ablakpárkányon madarak ültek. A közeli botanikus kertből repülhettek ide, némi plusz élelmet remélve.

 – Megfelel így, señor Hernandez? – kérdezte Hector, miközben borotválkozótükröt adott kuncsaftja kezébe. Agustin jobbra-balra táncoltatta maga előtt a míves darabot. Bajusza nem volt túlságosan jellegzetes, nem is követte végig ajkai vonalát. Feszesen állt őrt két oldalt, az orrlikak végződésénél. Talán, ha fekete lett volna, az kontrasztosabbá teszi medúza színű arcát.

– Húzza lejjebb a redőnyt, Hector!

A borbély már ugrott is. Orrát megcsapta a szemközti étteremből felszálló steak illata.

– Maga is érzi? – kérdezte Agustin, mintha olvasott volna a borbély gondolataiban.

– Igen, Señor – vágta rá amaz.

– Tudja, néha elgyengülök, amikor ezeket az illatokat érzem.

– Sosem evett húst, Señor?

– Azt hiszem soha.

Agustin megsimogatta sebektől barázdált nyakát. Hegek futottak a bőrén keresztül-kasul, elől az állcsontig, oldalt pedig egészen a füle tövéig.

– Nagyon erős ember maga, Señor! Már éhen haltam volna, ha az én Maddalenám nem tesz elém minden héten egy jóféle bife de chorizot. A borbély sebesen pakolta össze dolgait, magában már az evőeszközök csörgését hallotta.

– Na, akkor itt a következő heti steak ára, Hector – azzal Agustin letett egy köteg pesot az asztalra.

– De señor Hernandez…ez rengeteg pénz…nem fogadhatom el!

– Figyeljen ide, Hector! Egy hónap múlva nyolcvan leszek. Se gyerekem, se rokonaim. Két dolog érdekel még az életben, a bajuszom mindig legyen rendben, és a tangózás segñora Pellegrinnel. Ne sértsen meg azzal, hogy visszautasít!

Agustin szavai száraz kukoricaszemekként pattantak vissza a falakról.

– Isten áldja meg, Señor! Esküszöm akár a Szent Szűzre is, hogy az én Maddalenámmal ebéd után megiszunk egy jó pohárka Malbecet, señor Hernandez egészségére!

– Úgy legyen, Hector! Jövő héten ugyanebben az időben.

– Úgy lesz, Señor! Adios! – hajlongott a borbély, és sietősen távozott.

*

 Fél tizenegy múlt öt perccel. Segñora Pellegrin tizenegy órakor érkezik. Agustinnak épp csak annyi ideje maradt, hogy elkészüljön. A ruháját már reggel kiválasztotta. Barna, élre vasalt nadrág és világos, rövid ujjú ing. Cipőjét fényesre törölte. Megmosakodott, arcszeszt öntött a kezébe, megpaskolta vele arcát és nyakát. Kimért mozdulatokkal öltözött, nadrágszíját szorosra húzta.

Kopogtak. A férfi kipréselt magából egy mosolyt, és ajtót nyitott.

A folyosón ismeretlen, negyven év körüli nő állt. Kontyba tűzött haja régen sötét lehetett. Szeme mélyen ülő. Egyszerű szoknya, kopott, hosszú ujjú blúz. Kezében seszínű vászonszatyor.

– Señor Hernandez? – szólalt meg halkan.

– Mit parancsol?

– Segñora Pellegrin küldött. Azt üzeni, a férje tegnap este rosszul lett.

– Most lenne a megbeszélt… – hebegte a férfi.

– Igen, igen. Elnézést kér, de Miguel kórházba került.

– Kórházba? Melyikbe?

– Nem tudom, Señor.

– Mégis, mi történt?

– Nem tudom pontosan. Azt hiszem, a szíve. A nagyobbik fia szólt.

– Paco?

– Ő.

– És mi lesz az órával?

– Engem kért meg, hogy helyettesítsem.

– Magát?

– Igen. Ha a Señornak is megfelel.

– Dehát nem is ismerjük egymást. A tangó...

– Bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. Elena Roha.

– Maga argentin?

– Most már igen, Señor. Bemehetek esetleg?

Agustin vonakodott. A nő belépett, hátát az ajtónak támasztotta.

– Kér egy csésze kávét vagy teát? – kérdezte a férfi.

– Nem kérek, Señor.

– Honnan ismeri Segñora Pellegrint?

– Közel lakunk egymáshoz, találkoztunk párszor Julio Alvarez milongáin. Még Peron elnöksége előtt.

– Alvarez, Alvarez… – a férfi lassan ismételgette a nevet. – Sosem mesélt róla a segñora.

– Nagy táncterme volt La Bocaban. Már nagyon idős, állítólag Gardelt is ismerte személyesen.

– Gardelt?

– Azt mondják.

– És maga jól táncol?

– Azt is mondják.

– Mit jelent, hogy most már argentin?

– Nem itt születtem, Señor.

– Hát hol?

– A háború után érkeztem.

A férfi köhögni kezdett. Fehér zsebkendőt vett elő a zsebéből, hímzett monogrammal. Hátat fordított a nőnek, és elindult a szoba felé.

– Jöjjön, itt a gramofon. Van kedvence?

– Di Sarlit és Calót nagyon szeretem.

– Calót?

– Igen, Señor.

– Mit is mondott, hol született?

– Európában.

– Spanyol?

– Magyar vagyok, Señor.

– Magyar?

– A Señor sem argentin, ugye?

– Nem azt mondta, hogy Elena Roha?

– De, azt. Azelőtt Róth Ilona.

A férfi megint hosszan köhögni kezdett.

– Bocsánat – törölgette a szája szélét –, Calót mondott, igaz? Van egy lemezem tőle, két teljes tandával.

Agustin kutatni kezdett a szoba sarkában. A nő körbenézett. A berendezés laktanyára emlékeztette. Ágy, asztal, szekrény. Néhány üres polc a falon. Sehol egy fénykép, egy szál virág, vagy könyv. Mintha nem lakna itt senki. Csak a napsütés teszi valóssá ezt a helyet, gondolta. Az ágy melletti sarokban kisasztalon állt a gramofon. Pár tucat lemez, féloldalasan a falhoz támasztva. A férfi komótosan válogatott közöttük.

– Meg is van.

– Mióta tangózik, Señor?

– Tíz éve.

– Akkor érkezett az országba?

– Nem emlékszem, hogy azelőtt táncoltam volna. A baleset…

– Balesete volt? A nyaka is amiatt...?

A férfi hallgatott. Feltette a lemezt, felhúzta a rugós motort. Fejük felett hegedűk fájdalmas dallamai gyülekeztek. A kettőjük közti távolságot feszes ritmusú zongora szeletelte. Agustin biccentett egy aprót a nő felé, az pedig a férfi szemébe nézett, és viszonozta. Most már egy pár voltak. A férfi próbálta elfelejteni, hogy egy vadidegennel táncol. Nem tűrt meg idegeneket az életében.

A bevezetés után felbúgott Caló szomorú hangja. “Dobban egy szív, dobbanjon hát. Hazudnak az álmok, hazudjanak hát.” A nő próbálta követni az idős férfi mozdulatait, de nem tudta levenni tekintetét összeégett nyakáról. “...és amikor visszatérsz, szenvedésről kiáltasz, múltról, a fájdalomról…”

Lábaik csoszogtak, légzésük felgyorsult, izmaik megfeszültek és elernyedtek. Lassan forogtak a szobában, ahonnan előbb a bútorok tűntek el, azután a falak, végül a padló. Csak ritmusok és dallamok maradtak. Mindkettő saját révületében táncolt, Alvarez régi milongáján, vagy huszonöt évvel azelőtt, a lángba borult Európa közepén. Pár másodperc volt az egész. Egy erőteljes rúgástól beszakadt az ajtó. Két fiatal, fegyveres férfi rohant be. Agustin fejére csuklyát húztak, és kirángatták a lakásból.

Elena egy darabig még mozdulatlan maradt, aztán a lába előtt heverő A.H. monogramos zsebkendőért nyúlt. A blúz ujja felcsúszott, a nő megigazította. Anyaga épp olyan kopott volt, mint alatta a bőrére tetovált hatjegyű szám.

Szépírói kurzus 2024/ősz/15 - Gänszler Beáta novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta bibliai témát választott, azt dolgozta fel ironikus, humoros formában. Jó írás, gratulálok! 

Gänszler Beáta

Mi a nyűtt nyavala vala?

 

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lőn vilá…”

 

– Mi a nyűtt nyavala vala? Galiba vala, hogy setétség lett légyen vala? – szól vala hitetlenkedvén az Úr.

Gábriel arkangyal erőt gyűjt vala, az Úr Isten színe elé álla, s mondá:

– Úr Isten, míg a hűvös kertben jártál vala, meghozák a világítóeszözöket vala. Kicsomagolám vala, s látám, hogy jók valának, annak okáért az Amazon futárt békében elküldém. Ám mikoron bepróbálánk a helyükre a világítótesteket, akkor vettük vala észre, hogy valami baj vala. Mindőjük alig-alig pislákolt vala.

Az Úr Isten e szavakat hallván haragra gerjedék:

– Gábi, Gábi, ne hordozd orrod fennen, mert bizony mondom, még ma bukottá leszel és kiűzetel a Paradicsomból!

Gábriel arkangyal széttárá kezét és új fennen imígy szóla:

– Drága Úr Istenem, igazat szólék. Tanúim valának. Mihály… Hol rejtezel, Misi? És te Uriel? Meg Rafael?

Az arkangyalok megijedének és elbujának a tudás fája mögé, s az Úr Isten nem látá őket, mivelhogy setétség vala még mindig.

– Jöjjetek elő! – dörrent vala a Teremtő hangja. – Valljatok színt!

Az arkangyalok kara óvatosan előjövék és mind reszketve megállék uruk és parancsolójuk előtt.

– Ki rendelte meg vala e világítóeszközöket? – kérdezé az Úr Isten. – Ki vele!

Az arkangyalok testsúlyukat egyik lábukról a másikra helyezék, de nem szólnak vala.

– Te voltál vala, ki megrendelé – szóla félénken Gábriel.

– Úgy!? Rám kennéd a felelősséget, Gábriel?

– Csak az igazat szólám, Uram.

– Mondd tovább, de figyelmeztetlek, nálam a pallos meg az eredendő jog, s lesújtok velük, ha hazudol!

– Az úgy vala, Teremtőm, hogy a szavadat hallám, miszerint legyen világosság. Gyarló fejemmel gondolám, jó vejed újabban világítóeszközöket forgalmaz, majd ő szállít nékünk világosságot, s a setétség helyett fény árasztá el a mennyet és a földet, szándékod szerént. 

– Szavadat hallám, Gábi, érteni is vélem, mit mondsz a száddal, mindazonáltal miért még mindig e setétség?

Gábriel arkangyal és mind a többi arkangyalok nagy sóhajt engedének meg az éterbe:

– Hogy miért, Uram Istenem? Nem tudom, merjek-e színt vallani?

– Ki mondá néked, hogy gyáva légy?

– No, jó. Te mondád, hogy az igazmondás erény vala, s erény lesz mindég, míg a Föld forogván járja útját. Mint mondottam vala, mondtad vala, hogy váljék szét a setétség a világostól. Összeszedém vala mind a mannát, mit Édenünk megtermett vala, s kérém a szomszéd Édenekből is a mannák javát. Gondolánk, vejedet kifizetvén, a világítóeszközökhöz jutánk. Érkezett vala számtalan manna, mellyel megörvendeztettük vala vejedet. S ő látá, hogy ez jó, ám többre vágyott vala, de több mannánk nem lévén vala, az eddigiekbe belenyugodék. De lám, mit küldött vala!? Csupa selejtes árut csomagola. A fény csak pislákola, a mennyben és a földön setét setétség uralkoda. Látánk, hogy egy csomó manna oda… Mit oda!? A többi Édenek tenyerüket nyújtván kérik vissza a mannák sokaságát.

– Bizony mondom néktek, az igazság oda vala. Vala és van. Ki mondá, hogy vejem nem helyesen cselekedte vala, mit tett vala? – zengte vala az Úr Isten hangja. – A gondosságotoknak híja vala. Mondom én, Gábriel, Uriel, Rafael és mind ti, a mennynek leendő teremtményi, különösképpen barmai, hibáztatok vala! Mondom néktek: nézzetek körül. Mindenütt manna terem, a szomszédos Édenek is dúskállanak benne. Ha több mannát szántatok volna vala a projektre, jobb minőséget kaptatok volna vala.

– De hát a kedves veje… – vett vala bátorságot magán Uriel, de Gábriel arkangyal csitítá:

– Mit átkozzam azt, a kit Isten nem átkoz, és mit szidalmazzam azt, a kit az Úr nem szidalmaz? Mi a szándékod, Úr Isten? Mi légyen?

– Először is: Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, s szeresd minden családtagját, kiváltképp egyik leánygyermekét és vejét. Másodszor: menjetek, szedjetek mannát, amennyit elbír a karotok, s elvivén a többi Édennek, egyenlítsétek ki a tartozást. Annak utána keresve keressetek más világítóeszközöket, melyek fényében fürdőzhetnek a mennynek és földnek leendő barmai.

Az Úr Isten elgondolkodott vala, s hozzátett még vala néhány szót, melytől mind az arkangyalok kara megdermedtek vala:

– Külön-külön a szemetekbe nézvén mondám: Gábriel, Uriel, Rafael és a többi mind! Vigyázzatok, mit szóltok rólam és családtagjaimról! Te és te és te! Az Úrnak, a te Istenednek haragja fel ne gerjedjen reád, és el ne töröljön téged a föld színéről.

Az arkangyalok, s később minden teremtett lélek értett vala a szóból, s megcselekedék, mit megkövetel őtőlük az Uruk, Istenük, s a szájokat befogák, kivéve, ha dicsérék vala az Úr Istent.

De a szívük mélyén remélék, hogy eljöve majd a Messiás. S a hosszú, rossz álomból ébredve majd egymást kérdezék:

– Tényleg, mi a nyűtt nyavala vala ez az egész?