A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus három hallgatója, TruY, Ferenczi Ákos és Bálint Erika olyan novellákat írtak, amelyben egymás írásaikra reagálnak. TruY volt az első, az ő nagyon abszurd novellájára válaszolt Ferenczi Ákos és aztán Bálint Erika. Ezekre érkezett TruY újabb novellája. Érdekes inspirációk, érdekes megoldások. Örömmel közlöm mind a négy munkát, és gratulálok!
TruY
A Hóhér
Az újonnan
érkezettek a széksorok között oldalaznak a helyük felé, kezükben üdítővel és
pattogatott kukoricával. Az aréna lelátója fokozatosan megtelik szürcsöléssel
és papírzacskó csörgéssel. Egyre többen pillantanak az órájukra. Mindenki az
előadás kezdetét várja, amely már csúszásban van. Egy-két türelmetlenebb néző már
füttyög is. Őket lepisszegik, de a feszültség jól tapinthatóan egyre fokozódik.
A nézőtér végre-valahára
elsötétül. Már csak a színpad világít halvány derengéssel. A közönség
elcsöndesedik. Izgatott szemek szegeződnek a pódiumra. A két oldalt feltornyozott
hangfalakból eleinte meghatározhatatlan, mély zúgás árad szét, amelyből egy
felkapott zeneszerző nagyzenekarra írt darabja bontakozik ki. Valami fülbemászóan
TikTok és Vivaldi közötti.
Megindulnak a ködgépek. Az egész emelvényt lassú gomolygással elönti a sűrű,
vattaszerű szárazjégköd. A zene tovább erősödik. Váratlanul tűzijáték petárdák
robbannak. Felgyúlnak a reflektorok, fényárba borítva az emelvényt. Galambok
emelkednek az ég felé és léggömbök hullanak alá.
És akkor
hirtelen meglátják Őt. Láthatatlan szálon ereszkedik alá. A tömegből néhányan
felsikoltanak az izgalomtól. Végre ott áll előttük, a maga valójában.
Gyönyörűen kidolgozott, beolajozott teste szinte szikrázik. Apró nadrágocskát
visel, vállán fekete palásttal, fején az elmaradhatatlan csuklyával. Kis
terpeszben megáll a porond közepén. Kezeit összefonja domború mellkasa előtt. Meredten
áll egy darabig. Tekintetét körbehordozza a nézőtéren. Jobb kezét előrenyújtja,
majd egy hangos JEEEEEEEE-t kiált. A közönség tombol a gyönyörtől. Dühödten
nekiindul, és úgy jár körbe az emelvényen, mint egy ketrecbe zárt tigris. Kis
idő után ismét megáll. Egy második JEEEEEEEE-t bömböl. A nézők még jobban
tapsolnak és hurráznak. Két bikinibe erőltetett lány mosolyogva tol be egy
kerekeken guruló fatönköt. Emberek ugrálnak fel a helyükről, nehogy lemaradjanak
a látnivalókról. Az egész aréna hullámzásba kezd. Ő ledobja magáról fekete
palástját, felveszi a tönk mellől a pallost és gyakorlott mozdulatokkal
megforgatja a levegőben, maga előtt nyolcasokat írva le. A zene elhallgat, és a
levegőt nehéz suhogás tölti meg.
Eleinte csak kevesen
veszik észre a színpad szélén megjelenő jelentéktelen figurát. Szürke kezeslábasban
áll, arcán félszeg mosoly. Két oldalról egy-egy karcsú lány támogatja. A tömegből
többen fújolni kezdenek. Páran paradicsomot és tojást dobnak a görnyedt alak felé.
A zűrzavar kissé elszabadul. Ő engedi egy picit, majd karjának egyetlen intésével,
lecsillapítja a közönséget. Rátámaszkodik a pallosra, és vár. A megilletődött férfi
tétován odalép a fatönk mellé, zavartan letérdel, és előrehajol. A lányok beigazítják
a nyakat, majd levonulnak az emelvényről.
Az aréna feszült
várakozással elcsöndesedik. Csak a pattogatott kukoricás zacskók halk zizegését
lehet hallani. Néhányan izgatottan üdítőiket szürcsölik. Minden tekintet Őrá
mered. Feje fölé emeli a pallost. Halk dobpergés. Pillanatra kővé mered. Dobpergés
erősödik. Hátrébb engedi a pallost. Dobpergés tovább fokozódik. Lábujjhegyre
áll, teste kecses ívben meghajlik. Megszólalnak az üstdobok. Pár másodperces
idegtépő szünet után lesújt. A testétől elválasztott fej aláhull. Vakuk villannak,
a közönség sikoltozik, páran önkívületükben a hajukat tépik. Ő két kézzel feje
fölé emeli a vértől csöpögő pallost és jobbra, balra fordulva megmutatja a tömegnek.
Mindenki felszabadultan üvölt. Néhányan elájulnak az izgatottságtól.
Sajnos az
odakészített kosár nem pontosan a megjelölt helyen állt, ezért a fej a kosár
szélére esett. Egy picit billegett, majd a színpadra huppant és a lejtős
deszkákon gurulni kezdett a nézőtér felé. Az emelvény szélén lebucskázott, és a
vas állványzat alatt pár ringás után megnyugodott. Ezt persze senki sem vette
észre. Senki sem kereste a hiányzó testrészt. Később egy díszletmunkás talált
rá véletlenül. Elborzadva nézte a levágott fejet, és nem értette, hogy a fej
miért mosolyog.
----------------------------------------------------------------
Ferenczi Ákos
Családi vállalkozás
TruY – A Hóhér
című írása alapján
Hát csak azért
is sikerült. Apám örülhet, minden úgy történt, ahogy ő mondta, minden úgy lesz,
ahogy ő akarja. Hogy én mit akartam, mit akarok? Azt, amit apám. Azt hiszem.
Talán. Az igazat megvallva, ez sosem volt kérdés.
A születésemmel
kezdődött az egész. Jó-jó, mindenkinek azzal kezdődik, de nekem ez is más volt.
Apám már akkor kijelölte az utamat, a szerepemet a családi vállalkozásban. Azt
mondta, én leszek az, aki új színt hoz az egészbe, aki új szintre emeli a
dolgokat. És amit apám mond, azt jól mondja, neki mindig igaza van, ezt
megtanultam az évek során.
Mondom, apám azt
akarta, hogy megvalósítsam elképzeléseit a családi vállalkozásban. Ezért is
küldött már kisgyerekként a cég irodáiba, beszélgetni az ottani dolgozókkal. A
családdal bejártuk a környéket, mentünk egyik helyről a másikra. Talán azért,
hogy hozzászokjak a vándorláshoz, amit felnőtt koromra szánt nekem apám.
És eljött az is,
mármint a felnőtt kor. Barát nulla, barátnő nulla, magánélet nulla. Csak az út,
amit apám jelölt ki. Azt nem mondhatom, hogy egyedül lettem volna, csak
magányos, de az nagyon. Összeraktam egy projekt csapatot – tizenkét fő –, hogy segítsenek az „áhított” cél elérésében. Azt
hittem, én találtam, választottam őket, de később kiderült, apám küldte őket az
utamba. Mindegy, lett egy csapat, akikkel együtt jártuk az országot.
Előadásokat tartottam mindenhol. Bejártuk a környező kis és nagy településeket,
bemutattam az apámtól kapott prezentációkat. Olyan volt az egész, mint egy nagy
koncertturné. De szerintem egy turnén a csapat barátokból áll. Nekem nem volt,
helyesbítek, nincs barátom, barátnőm. Magányos vagyok.
Egyszer minden a
végére ér, így a mi körutazásunk is. Csak egy feladatom maradt – bejutni a nagy
show műsorba. Tudjátok, ami minden hónap első péntekjén van, este,
főműsoridőben. Apám azt mondta, oda kell bekerülnöm. A műsort párezren nézik a
helyszínen, és többmilliárdan a kivetítőkön keresztül. Így eljut az arcom, a
hírem mindenhova. Egyszeri lehetőség, egyszeri alkalom, ahogy apám mondta, a
végső cél.
Az első lépés
eljutni a beszavazó műsorba. El se tudtam képzelni, hogy ez miként sikerülhet.
Mindenki tudja, hogy a legkeményebb bűnözők közül választják ki a résztvevőket
és én, nemhogy kemény, de semmilyen bűnöző nem vagyok. Mondanám, ártatlan, mint
egy ma született bárány. De apám ezt is megoldotta. Elég volt néhány hamis, negatív
hírt elhintenie rólam a különböző netes platformokon. Igazi közellenség lettem,
körözést adtak ki ellenem. Pár nappal később, vacsora után voltunk, amikor
letartóztattak. A projekt csapat egyik tagja nyomott fel. Nem mondom, eléggé
felhúztam magam rajta, de végül is, ez volt a cél.
Bejutottam a
beszavazó műsorba, ahol néhány rajongó és a szakmai zsűri dönti el, ki kerül a
pénteki showba. Nem mondom, hogy jól ment, sőt! Egy ideig az a másik férfi állt
nyerésre. De én mindent úgy csináltam, ahogy apám mondta és persze megint neki
lett igaza. Engem választottak, én leszek a pénteki showban.
Már csak pár
perc. Kint harsog a zene, a tömeg őrjöng. A megfelelő hatás kedvéért a jelmezes
kicsit megszaggatja a ruhámat, fejemre valami koszorú szerű dolgot rak, mintha
korona lenne. Két nagydarab férfi lép be, intenek, indulni kell. A színpad
előtt két miniszoknyás lány vár, ők lesznek a kisérőim. Szomorúan nézek rájuk.
Korábbi kétségeim újra felerősödnek. Mert ugye én mindent megértek, a családi
vállalkozást, a feladatomat meg miegyebet, de azért legalább egy barátnő, csak
egy, annyi lehetett volna. Apám azonban azt mondta, azt nem lehet. Nem tudom
miért. Pedig ott volt az a lány, vele talán lehetett volna, de nem lett, mert
ugye apám .... Igazából az egészet nem értem. Jó szöveg ez a „veled lép szintet
a családi vállalkozás”, de ebben nekem mi a jó? Nekem nem járt volna egy kis
boldogság? Mérges vagyok, talán el is futnék, ha lehetne. De nem lehet. A két
lánnyal együtt kilépünk a tömeg elé. A zene üvölt, az emberek állnak,
kiabálnak, egyesek paradicsomot, tojást vágnak hozzám. Érzem gyűlöletüket. Minden
úgy történik, ahogy apám mondta. Hát persze, neki mindig igaza van.
A színpad
közepén farönk, a végállomás. Letérdelek, a lányok beállítják a fejemet, hogy
jól mutasson a képernyőkön is. Fekete árnyék mögöttem. Hallom a suhanást.
Hát sikerült – mosolyodom el
– látod apám, megcsináltam.
-------------------------------------------------------------------------
Bálint Erika
Isten tervez, ember
végez
TruY-nak
Egyszer csak minden
elveszett.
Nem maradt számomra
más, csak azok az apró bűntudat bombák, melyeket a szívem a vérárammal együtt folyamatosan
pumpált az agyam felé, hogy aztán ott robbanjanak, kínozva, mire is használtam
kivételes képességemet?
Gyilkoló
robotokat készítettem a hadseregnek, aztán úgy tettem, mintha nem tudnám, mire
fogják ezeket használni. Csak bólogattam, amikor azt mondták, humanitárius
cselekedet a gyilkolászás, mert a Föld túlnépesedett, nem tud eltartani ennyi
embert, meg kell óvni az emberiség legjavát, hát pusztuljon a férgese.
Zsebre gyűrtem a
sok pénzt, amit zseniális találmányaimért kaptam, és elfogadtam a legnagyobb
kitüntetést is, bekerültem a Szív Rendbe, azok közé, akik elhitették magukkal,
hogy nélkülük a világ romlásba dőlne. Én is bevettem a szert, amit egy másik
kivételes homo sapiens fedezett fel, és azt ígérte, számomra meg fog állni az
idő, a testem nem öregszik tovább, és a szívem sosem szűnik meg dobogni az
emberiségért.
Sokáig jól
mentek a dolgok, volt idő mindenre, nem kellett a haláltól félni.
De lett egy kis
baj. Bár a testem nem öregedett, de nem tudott alkalmazkodni a megváltozott
körülményekhez, és végül mindazt a funkcióját elvesztette, amiért érdemes volt
élni.
Minden
elveszett. Reggelente nem az új nap örömével ébredtem, csak a végeláthatatlan
unalom lebegett a szemem előtt. Nem akartam tovább élni. De gyáva voltam
megtenni, amit kell.
Abba
kapaszkodtam, hogy az öncsonkítás vagy méreg hiábavaló kísérlet lenne, mert a szertől
megváltozott telomeráz-aktivitás úgysem engedne meghalni. Akarattal kerültem a nyilvánvaló
igazságot: ez még nem a sci-fi világa. Nincsenek mesterséges sejtek vagy
nanobotok, csak egy biológiailag tökéletesített emberi test, amelynek regenerációja
agy nélkül nem működik.
De most itt
vagyok. Megtettem, amit kellett. Megvesztegettem azokat, akiket kellett. Én
lettem a Kiválasztott.
Szürke
kezeslábasban állok a színpad szélén, és végre meglátom őt. Megváltó - így
nevezem magamban. Láthatatlan szálon ereszkedik alá, apró nadrágocskát visel,
vállán fekete palást, fején az elmaradhatatlan csuklya. Leér, kis terpeszben
megáll a porond közepén, aztán dühödten nekiindul, ketrecbe zárt tigrisként jár
körbe az emelvényen. Ledobja magáról fekete palástját, JEEEEEEEE, bömböli,
ahogy felveszi a tönk mellől a pallost és gyakorlott mozdulatokkal megforgatja
a levegőben.
Két karcsú lány
lép mellém, karomra fonódnak ujjaik. Kilépünk a színpadra, elvakít a fény. A
tönkhöz vezetnek. Letérdelek, a helyére igazítják nyakamat.
Megszólalnak a
dobok.
Nem emlékszem,
mikor voltam utoljára ilyen boldog.
--------------------------------------------------------------------
TruY
Lájkokrácia
Orville107
nagyon morcosan ébredt. Iszonyatosan szarul érezte magát, miután tegnap egész éjjel
születésnapot ünnepeltek. Az ő születésnapját. Utálta az egészet és jócskán lealkoholizálta
magát a barna padlóig. Most romos szervezete próbálta leküzdeni a heveny
acetaldehid mérgezést.
– Be kellene
menni dolgozni! – mormolta maga elé, miközben semmi, de semmi kedve sem volt
hozzá. – Bájologni a kollégákkal, miközben majd’ szétreped a fejem. De ha nem
vigyorgok folyton, akkor nem kapok lájkokat. Pedig az most nagyon kellene, hogy
legalább a felszínen tudjak maradni. Nem nekem találták ki ezt a rühes világot!
Olyan kevés
pontja volt, hogy már letiltották az autóvezetésről, és már csak a külső
kerületekben szolgálták ki. Ült az ágya szélén, a halántékát masszírozta, és az
alig létező lehetőségein merengett, amikor megpittyent a telefonja.
– No, most meg
mi a franc van már megint? – dohogott. Felvette az ágya mellé tolt székről a
mobilját, és amint meglátta a kijelzőjét, meghűlt benne a vér…
– Mi fa*! – A
kijelzőn az állt, hogy 450M👎.
Szerencse, hogy ült, mert majdnem összerogyott.
– 450 millió?! –
meggyötört agyában cikáztak a gondolatok. – Csak nem erőszakoltam meg egy vagon
csecsemőt, amíg aludtam? – Nagyon koncentrált, hogy rájöjjön, hogy mi történhetett,
amiért így lepontozták. Lassacskán, az alkohol-ködön keresztül derengeni
kezdett a tegnap éjjel. Hazafelé botorkált, és pont az orra előtt ment el az nyüves
éjjeli busz. Ő pedig elhatározta, hogy nem vár egy órát abban a rohadt hidegben,
hanem fogja magát és átvág a parkon. Pechére pont az emlékműnél jött rá az
okádhatnék. Ott van az a rusnya „Ismeretlen Troll Kommentelő” szobra, talpig márványban.
És ő meg expressis verbis telibe hányta. Ezen nincs mit szépíteni. De hát tök
kihalt volt minden! A fene sem gondolta, hogy még ebből is baj lehet.
Ráment a
TikTokjára és már az első klipen meglátta magát, amint sugárban helyezi el a megemlékezés
sárgásbarna koszorúját a szobor talapzatán.
–
A
rohadt életbe, valami hülye felvette és simán kiposztolta! Ezek meg osztogatják
a diszlájkokat! De 450 millió? Na jó, van mellette 100k lájk is. Ezzel talán
lehet még valamit kezdeni.
Kapkodva olvasta
a kommenteket. Cunamiként áradtak az őt gyalázó szövegek.
– Gyorsan kellene
valami jópofát küldeni, hátha meg lehet még akadályozni a tragédiát! – és beírta:
Biztos vidám este volt!😁🤮👍
Azonnal jöttek
is a riplájok és diszlájkok:
Dögöjjön + az ijen!💀👎
Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!🪢👎
Kiráj! Akasszátok fel!⚰👎
HÓHÉRT NEKI!!!
🗡️👎
Újabb pittyenés:
490M 👎
– A fenébe! A
fenébe! A fenébe! Már csak 10 millió! – Teljesen leolvadt az agya és az
égvilágon semmi, de semmi nem jutott az eszébe. Csak ült alsógatyában és dermedten
nézte, ahogy a számláló eléri az 500M 👎-ot. Tudta, hogy vége!
Csak pár perc
telt el, amikor hangos robajjal berobbant az ajtó és a lakást forgácsdarabok
borították be. A robbanás zaja egy pillanatra elkábította és e közben négy rohamosztagos
figura rontott rá.
Az egyikük kezében hosszú boton sokkoló. Szó nélkül a hasába vágta. Minden izma
görcsbe rándult és ő a földre rogyott. Azonnal hárman térdeltek rajta. Az egyik
a nyaka köré kanyarított egy nyakörvet, a másik a karjait csavarta hátra és
megbilincselte, a harmadik pedig kábelkötegelőt húzott a bokájára.
– Tisztára, mint
egy kötözött sonka! – suhant át az agyán, mielőtt elájult, mert nem kapott
levegőt.
A rabomobilban tért
magához. Mindene fájt és arra gondol, hogy most egyből viszik a Megváltás Showba
jópofizni. Élő adásban kellene meggyőznie legalább 500 millió kretént, hogy ő
nem a nép ellensége. – Csak mert lehánytam egy követ? – puffogott gúzsba
kötötten. – És mit mondjak? Hogy jó ember vagyok, csak nem tudok folyton
mosolyogni? Hogy iszonyat fáraszt, hogy akkor is kedvesnek kell mutatkoznom, ha
kedvetlen vagyok? Csupa látszat!
Lassacskán megérlelődött
benne az elhatározás. – Ez egyszer nem fogok ezeknek benyalni! Forduljanak fel!
Inkább meg sem szólalok! Igaz, akkor biztos, hogy Kivégző Showra ítélnek. De
egyszer az életben végre igazán híres leszek!
