2025. április 6., vasárnap

Szépírói kurzus 2025/tavasz/14 - Szolláth Mihály verse

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szolláth Mihály legújabb verse két témát témát is érint. Egyrészt játékos alkotás egy, illetve kettő macskáról. Ennek apropója, hogy költőtársunk, Nagy Dorottya cicája megbetegedett, és mindannyian aggódtunk érte. Másrészt feldolgozza ez a mű a görög mitológia ismert alakjának, Teiresziásznak a történetét, aki kígyóra lépett, és emiatt nővé változott, majd hét esztendő után ismét férfi lett. Ebben a mai, nem egyszerű világunkban a humor, a játékosság elsőrendűen fontos. Köszönöm a verset, örömmel közlöm.

 

 

Szolláth Mihály

 

Nenőke és Emlőke –

avagy a bajba jutott két cicus

 

Ecce’ vót ké’ cica…, há’!

Az eggyik vót cirmoska,

ő vót a kis kammacsek,

nevén mondva: Nenőke.

 

A másik vót Emlőke,

no há’, nem nehéz tunnyi,

hogy ő vót a láncica,

szőre mint a hó – fehér.

 

Így vótak ezök ketten,

hihettük vón’ tezsvérnek

üket, de nem – anyjok se,

de apjok se vót közös.

 

Má’ serdültek fölfele,

oszt a cirmos csak mindég

dagasztotta a fehér

cicus hasalján a szőrt.

 

Kopott is a’ lefele

rendessen, de Emlőke

szépen tűrt, asszonyosan.

Oszt’ télleg: ötöt ellett!

 

Nagy öröm vót, Nenőke

is próbáta szoptatni

a kölykeket, kígyóra

lépett, mint Tirésiás,

 

oszt csecsei nyőttek,

pöcse mög, hú, leszáratt…

há’ ki látott má ijjet!?

Hátra vittük az ólba

 

az almot, ha falunép

mögneszelné, még papot

rántanának ránk, Isten

uccse, körösztvízze…, jaj!

 

– A kammacska pinás lött!!!

Milyen ürdügbál lönne

itt! Még a’ kéne, hogy a

kénküves istennyila

 

s rák ögye ki belüket!

De osztán nem lött semmi.

Csak épp Emlőke is… há’…

kígyót lépett… ippeg úgy!

 

Háppersze! Kinőtt neki!

Szép nagy lött! Csecsek helyén

a varak leszárattak,

Nenőke szoptatott csak…

 

A kölykek cseperettek,

nyőttek, csak nyődögéltek…

Emlőke már Edő, hisz’

kan lött, na… bárhogy is, ehh’…

 

Kígyófészkünk siccsen má’

a pitvarba’ – me’ törvént

űtünk, ahogy kő. Oszt így.

– Kakas vajh’ mé’ nem rikkant?

 

 

 

 

 

2025. március 27., csütörtök

Szépírói kurzus 2025/tavasz/13 - Kartali Zsuzsanna verse

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna írt egy verset, és ez a vers meglehetősen komoly vitát váltott ki. Abban kialakult - talán - egy konszenzus, hogy formailag jó, ritmikailag jól megformált szöveg, de a kurzus résztvevőinek többsége magát a szöveget nehezen érthetőnek, illetve ellentmondásosnak tartotta. Megfogalmazódott az a vélemény, hogy ez a vers a szürrealista hagyományokat követi, de volt olyan álláspont is, hogy a versben olyan regiszterek jelennek meg, amelyek egymásnak ellentmondanak, és ilyen értelemben a szöveg szürrealistának sem nevezhető. A "krampusz", illetve a "succubus" szavak használata különösen szokatlan abban a szövegkörnyezetben, amibe a szerző elhelyezte azokat. Azért közlöm a verset, hogy döntse el minden olvasó, neki tetszik-e a vers, avagy nem. Örömmel fogadjuk a különböző véleményeket. A vers vitát váltott ki, ez már önmagában szokatlan, ez kétségtelen. 

 

 

Kartali Zsuzsanna:

A kín egy barlangi állat

 

a kín egy barlangi állat

a süldő macska nyurga törzse

nem eléggé tágas hozzá

 

görcs húzza az apró testet

a földhöz tapasztja és aztán

csak tolja rángatja tovább

 

a rozsdás esőkifolyó

szája mohón szivattyúzza be

a sötét ordas mélyére

 

kitölti a kín a teret

fogakat és karmokat növeszt

az aprócska nőstény köré

 

méhe hártyarétegeit

nyákszalagokká cafrangolja

megcsömörlik és kiköpi

 

három nyomorultul kimúlt

krampusz-fattyúval egyetemben

meg egy csökött ráadással

 

az még jószagú az még ráng

ártalmatlannak ígérkezik

idegen de tán ehető

 

a succubus megnyalintja

kellene az erő az étel

visszajutni a világra

 

menekülni a lucsokból

messze a bűzös kínbarlangtól

ki a párnás levegőre

 

marásnyi ereje sincs már

kifolyó öblébe vonszolja

leteszi elnyúlik vele

 

hernyózó élni akarás

szája van keres tátog cuppan

értelmet nyer a fájdalom

 

 

 

2025. március 22., szombat

Szépírói kurzus 2025/tavasz/12 - Harmatos Mária novellája

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Harmatos Mária érdekes technikával írt novellát. Agota Kristof világhírű regénye, "A Nagy Füzet" nyomán többes szám első személyben írt történetet. Nehéz feladat, de jól sikerült. Örömmel közlöm. 

Harmatos Mária

Nulla pont

 

Mi erre nem voltunk felkészülve. Nem, mi aztán tényleg nem. Sosem gondoltuk volna, hogy létezhet ilyen helyzet, és ha egészen őszinték akarunk lenni, nem is ismertük fel azonnal, hogy mibe keveredtünk.

A belvárosi kávézó teraszát még félig sütötte a nap, a barista a pult mögött szűrte a rendelésünket. Elgondolkodtunk, hosszú volt a nap, vártuk a végét, hogy hazaérjünk, levegyük a cipőnket, kinyissuk a hűtőajtót, és a tévé elé telepedjünk. A kávé illata finom volt, és a hűtőpultban pár szelet sajttorta várt a zárásra. Az asztalon, ami mellé leültünk, csak a szokásos ajánlatok voltak, semmi virág, gyertya vagy felesleges sallang. Ezt szerettük. Összenéztünk a csészénk felett, és elmosolyodtunk.

Három hét múlva láttuk egymást újra, a Duna parton sétáltunk, hidegen fújt a szél, a sálunkba bújtunk és összehúztuk a kabátunkat, a pufit és az elegáns szövetet is. A szemünk villanásából tudtuk, hogy felismetük egymást, csak egy pillanat volt a Rudas előtt a járdán a  sétáló sávban, az utcalámpa éppen felgyúló fénye alatt. A kezünk átfagyott, a kesztyű a kocsiban maradt, meg otthon. A Gellért hegy árnyéka bújtatta a lépteinket, ellentétes irányba, délnek és északnak. A kocsiba ülve bontottuk a parkolást. Még napokig megremegtünk, ahányszor eszünkbe jutott a kandelláber.

Napokkal később nem bírtuk tovább, bármerre indultunk, kerestük egymást, bár nem emlékeztünk másra, leginkább csak egy benyomásra, egy érzésre, ami idegessé tett, nyugtalanná, és átszőtte a várost. A hidak fénye csábított, az Akvárium fülledt levegője vonzott, a nagyterem oszlopai takarták kutatásunkat. A boltok az esélyt jelentették, hogy valahol ott vagyunk, valahol szembejövünk. A parkokban harsanó nevetések egymást ígérték, de hiába, nem találtunk. Semmit. Így elhalványult.

Ismerkedtünk úgy, ahogy mindig, az ellenkező nemmel, múló szerelmek, pillanatnyi vágyak. Láttuk a belvárosban a Szabadság téren, ahogy kézenfogva sétálunk, és teát iszunk a Bazilikánál. Húzogattuk az applikációban az ikonokat, jobbra, és balra is. Kávéztunk is, de sosem akkor és sosem ott, ahol először, ahol mi. Adtunk esélyt, százat is, aztán már fáradtunk, hitünket vesztettük.

Kitavaszodott, virágba borult a Tóth Árpád sétány, már el is felejtettük azt a késő téli Duna partot. Kutyát sétáltattak mellettünk, mi nagykabát nélkül, csak egy vékony dzsekiben. A padra ülve mosolyogtunk, nem volt sál, nem bújtunk sehova, tekintetünk nyílt volt és kihívó, egyértelmű. Beszélgetni kezdtünk, mintha mindig is ezt tettük volna, mintha húsz éve minden héten itt ülnénk a padon, a Tóth Árpád sétány közepén, a lombok alatt. Meséltünk a macskánkról, aki hazavár, és a tányérról, ami mosatlan, meg a virágokról, ott az ablakban, ami nem elég.

Dolgoztunk, magunkon is, mert mi ez már, nem értjük. Moziba mentünk, a bejáratnál találkoztunk, délről és északról, a Cirkó foteljeiben elsüppedtünk. Hazamenni nem akartunk, a szavak csak folytak belőlünk, és éjszaka lett, megint Duna part, de most a pesti oldal, a szél sem számított. A szánk kiszáradt, talán a tavasz, talán a szél, talán a víz. Számot cseréltünk. A társaságunk megnyugtatott, de másnap dolgoztunk, kicsit megfázva, kicsit átfázva.

A telefonon írtunk, folyamatosan, így aludtunk el, és így keltünk, egymásnak voltunk, loptuk egymás képeit, és loptuk egymás mondatait, megállás nélkül, hónapokon át. Vártuk a csütörtököket, és később a szombatot, mert akkor együtt voltunk, találkoztunk, szent lett ez a két nap, amiért elviseltük az összes többit. Hangok lettünk, egymás fejében, és lélegzet, szinte testvér. Több annál is.  

Lassan ismertük fel. Nem érintettük egymást, de vágytunk rá, hol a kezünket néztük, hol az ajkunkat, játszottunk, és nem tudtunk, hogy a vérünkre megy. Láttunk másokat, láttak mások. Mosolyogtunk és eldöntöttük, hogy együtt, hogy egy fedél alatt, hogy egymás nélkül már nem.

Mi erre nem voltunk felkészülve. Nem, mi aztán tényleg nem. Mi. 

 

Szépírói kurzus 2025/tavasz/11 - Borka Mária Anna novellája

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna igazi párbeszédes, egyperces novellát írt. Különleges munka. Gratulálok!

BORKA MÁRIA ANNA:


PRÓBÁLKOZÁS

Egyperces novella

 

– Mit csinálsz?

– Képzőművészkedem.

– Képzőművészkedsz?

– Így is lehet mondani.

– Megmutatod?

– Mutathatom … tessék …

– Ez mi?

– Próbálkozás.

– Nem értem.

– Nem érdekes.

– Nem értem.

– Ezt mondtad már … az előbb.

– Azt nem értem, hogy mi ez az egész?

– Mondtam … próbálkozás.

– Mire?

– Nem látod?

– Mit?

– A kép címe: BÉKE

– Ennyi?

– Igen. Csak ennyi!

– Nem értem.

– Engem pedig nem érdekel.

– Mi?

– Az, hogy te érted-e, vagy sem.

– Eddig írtál.

– És?

– Most meg … már …

– Már egy idő óta, az íráson kívül mással is próbálkozom. Csak nem tudtál róla.

– Ezt mondom, én is! Nem tudtam, hogy az íráson kívül, már képeket is …

– Miért kellene tudnod?

– Hát azért, mert …

– Mert … mert? Mi az, hogy mert?

– Mégis, csak …

– Fejezzük be!

– De …

– Fejezzük be ezt az értelmetlen beszélgetést! Nézd a képet! Próbálkozás. Még nincs kész, de próbálkozom. És te …

 

Budapest 2025- 03- 18