A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Imolai Judit a novellájában sajátosan személyesít meg - csak a történet végén értjük igazán, ki is beszél. Kiváló munka, örömmel közlöm.
Imolai Judit:
ARANYGÖMB
Minden a lehulló bordó levelekkel és a nagy sárga tökkel szokott kezdődni, amit az asszony a piaci kosárban cipel haza. A kosár alján a nehéz dolgok, a tetején a tojások.
„Szép?”, kérdezi az asszony, de nem vár választ, mert úgyis azt csinálja, amit akar. A garázs ajtajából figyelem, ahogyan mindent bepakol a kamrába és a konyhába. A tököt majd késsel faragcsálja, és tele lesz a ház gyertyákkal. „For-ró!”, szótagolja hangosan az ember, pedig nem vagyok süket. Tudom magamtól is, hogy a büdös pálcácskákkal meggyújtott gyertyához nem szabad közel menni. Azért van annyi eszem, hogy ne nyúljak hozzá, csak két hideg téllel korábban véletlenül meglöktem az egyiket, és kigyulladt az abrosz. Akkor az asszony elkezdett kiabálni, az ember megijedt, rohangált a piros palackkal, beterítette fehér habbal ez egész ebédlőt. Aznap nem kaptam vacsorát.
Amikor még hidegebb az idő, és már hideg fehér hó van a kertben, akkor hozza be az ember a szúrós ragadós erdei fát a garázsba. „Vigyázz, menj arrébb”, mondja nekem, és nem kell felelnem. Ha nem keringek körülötte, akkor nem vágja a saját kezébe a baltát, és elsőre sikerül beletennie a fát a fém tartóba. Akkor pont úgy áll a keserű szagú fa a szobában, ahogy az erdőben volt. Szívesen megkérdezném, „Ezt miért kellett?”, de jobbnak látom, ha nem is megyek oda. Valamelyik évben meg akartam nézni, hogy nem maradt-e madárfészek az ágak között, aznap éjjelre bezárták a nagyszoba ajtaját.
Az a legjobb idő, amikor előkerülnek a nagy aranygömbök. Van már a nagy bejárati ajtón is egy tobozkoszorú, színes masnikkal. „Feléred?”, kérdezi az asszony, de csak sötéten visszanézek rá. Hogy érném fel, nem tudok repülni. Amikor még nem rakták el a teraszról a műanyag kerti székeket, onnan fel tudtam érni, de azt tavalytól már elpakolják télre. Az asszony már a nappaliban szokott forró bögrével a díványra ülni, csend van és meleg.
„Milyen szép a karácsonyi dísz, ugye?”, szól hozzám az asszony, miközben egy aranyozott gömböt forgat a kezében. Rövid pillantást vetek rá, a szememet elkápráztatja a lángok fénye, az apró fénycseppek. A rózsaszínű aranygömb a kedvencem. Az jó jel. „Szép, igen, szép”, hajtom le a fejem, mintha bólintanék. Nyaffanok is egyet. Mégiscsak érezze az asszony, hogy kapcsolatban vagyunk.
Az aranygömböt szeretem. A nagy dobozban tartja az asszony a garázsban, többféle gömb van a papírban. A kulcsos szekrényből szokta elővenni, és közben mindig mondja: „Nem szabad”. De én szeretem a gömböket, és azt a rózsaszínűt főleg, ami pont olyan színű, mint az aznapi vacsora. Az ritkán van, én abból akkor kapok, ha jó vagyok. Ha nem nyúlok a nyáron a kulcsos szekrényben tartott dobozhoz, a szobába bevonszolt erdőillatú fához sem, és a gömbökhöz sem, akkor én is kapok a rózsaszínű halból. „Az lazac”, mondja rosszalló hangsúllyal az ember. „Ünnep van”, mosolyog az asszony. Szépen nézek. Nagyra nyitom a szemem, és mozdulatlan maradok.
Az illatos koszorú, a gyantás fenyő, kesernyés narancshéj nem érdekel, a meleg szőnyegek és a régi párnás bútorok inkább. A simogató gazdasszony egy bögre forró teával telepszik le a kanapéra. A csend nyugodt. Szeretem.
De az idő múlik. Ha a hideg erősebb, már elfogyott a rózsaszín hal, és az utcán hangosabbak az emberek. Félek. Előbb-utóbb eljön az a rettegett éjszaka, amikor szétszakad a fejem a hangos durrogástól, a fények és a robbanás szétkaszabolja a csendet. Pár éve, amikor kicsi voltam, azonnal a kanapé alá menekültem. A szűk hely biztonságot adott, de a szívem akkor is olyan hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
„Csak egy éjszaka”, mondta az asszony akkor. „Ne félj, minden rendben lesz!” Nem értettem a szavakat, csak azt, hogy a világ hirtelen veszélyesebb lett. Most is hallgatom a gyertyák pattogását, figyelem a távolban előre megvillanó fényeket. Tudom, hogy nemsokára jönnek a hangok is, azok a szörnyű, recsegő csattanások, amelyek nem különböznek attól a pillanattól, mikor egy félérett kismadár zuhan le a fáról, vagy mikor a fény felé szalad egy surranó lepke. Egy csattanás, és vége.
Az a pokoli szó, amely már most, hetekkel előtte is ott lappang a gondolataim mélyén, mint egy készenléti karmokkal figyelő, széltől is megrémülő egér. „Tűzijáték lesz”, mondja az ember. Az idő lomhán vánszorog előre, s minden dísz, minden gyertya egyre közelebb hozza azt a napot. Nem értem, miért olyan fontos a fények és robajok ünnepe. Csak azt tudom, hogy békét akarok. Csendet, amit nem szaggatnak meg a hirtelen robbanások, a villanó éjszakák.
De a gyertyák meleg fénye mégis megnyugtat. A lángok hűségesen pislákolnak, mintha azt üzennék: „Az éjszaka elmúlik, eljön a reggel.” Lassan elnyúlok a fotel mellett, hallgatom a távol zengő neszeket, a szívem szaporán ver. Lehunyom a szememet, és álmodom egy világról, ahol a csend örökké tart. Aranygömb, rózsaszín hal, meleg, csend. Dorombolok.
