Fejtő Ferenc halálára

Igazi européer volt

Fejtő Ferenc nem halt meg. Aki annyira szeretett élni, mint ő, az nem halhat meg. Sokszor mondta, hogy a kíváncsiság tartja életben. Mindenre kíváncsi volt. Mindent tudott, minden érdekelte.
Azt írtam: mindent tudott. Elképesztő volt az a szellemi frissesség, ahogy élete utolsó pillanatáig figyelemmel kísérte a hazai politikai viszonyok alakulását, ahogy valóban mindenről tudott, mindenkiről találó jellemzést tudott adni. Nyugtalan, kíváncsi ember, aki szereti érteni a maga körüli világot, mindenre reagálni akar.
A Pompidou-centrum mellett, Párizs legizgalmasabb negyedében lakott. Sokszor voltam nála, második emeleti lakásán, a Saint Martin utcában. A nappaliból az ablakok épp a legnagyobb francia modern művészeti műzeum előtti térre nyíltak. Aki járt Párizsban, tudja, mit jelent ez: a lüktető életet, hiszen a "Pompidou" előtti terület maga is művészeti események, performance-ok, utcai zenészek, alkalmi színházi társulatok színhelye szinte az év minden napján, a nap 24 órájában. Irigyeltem a kilátást, amit a lakásából, karosszékben ülve élvezhetett nap mint nap, ahogy irigyeltem a pezsgő életet is, ami örökké körülvette.
Irigyeltem azt is, ahogy franciául és magyarul egyszerre tudott gondokodni, beszélni és írni. Igazi európai polgár, akinek a számára a nyelvtudás nem probléma, aki Olaszországban éppúgy publikál, mint Franciaországban, aki Londonban éppúgy előad, mint Budapesten.
Amikor megismertem, 1990-ben, akkor Neuilly-sur-Seine-ben lakott, Párizs legelegánsabb elővárosában, ahol ma is a legmagasabbak a lakásárak, és ahol sokáig a mai köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy volt polgármester. Az elegáns lakóépületben kétszintes lakása volt, olyan terasszal, ahol társaságot is tudott fogadni. Mindig élet volt körülötte. Az első élményem is az vele kapcsolatban, hogy belépek a lakásába, és egy délkelet-ázsiai származású kislány játszik abban a lépcsőfordulóban, amelyik Feri emeleti dolgozószobájába vezet.
Nem tudok, nincs értelme Fejtő Ferencről múlt időben beszélni. Aki ennyire szeretett élni, az nem halhat meg, írtam ennek a cikknek az elején. Fejtő Ferenc itt van, és itt is marad. Mert Ő az az européer személyiség, aki nincs még egy a magyar szellemi életben. Őt, az Európát egységében szerető, Európában otthonra találó különleges alkotót sokkal jobban kellett volna őriznünk, önmagunknak. Vagy van még rajta kívül olyan valaki közöttünk, aki ennyire otthon tudott lenni Európa legkülönbözőbb városaiban, Nagykanizsán akár és Zágrábban, Fiumében és Rómában, Párizsban és Bécsben és, persze, Budapesten? Van még olyan író, magyar író, aki olyan egyértelműen européer regényt tudott írni, mint ő?
Igen, regényről beszélek, mert regényt is írt. Az 1937-es Érzelmes utazás valójában az. Önéletrajzi regény. Benne az "európai otthonosság" érzése jelenik meg, ahol gyermekkori emlékek, dalmáciai útleírás és teoretikus elmélkedések együtt kavarognak. Minden benne van ebben a könyvben, ami az élet szeretetéről tanúskodik és annak szeretetéről is, ami ennek a tartozéka: a családhoz való ragaszkodás, az emlékek megőrzése, az európai román és gótikus építészet iránti rajongás, a tenger iránti vonzalom, de legfőképpen a sokszínű Európa szeretete.
Azt mondtam Neki egy alkalommal, hogy az első "európai uniós regényt" ő írta meg. Ő maga azt írta róla, hogy "hangulatkönyvet írtam, lírát, és nem tudományos értekezést. Vakációt vettem egy időre a politikától, hogy magamhoz térjek, friss levegőt szívjak, tisztázzam gondolataimat. S azóta sem csinálok egyebet, mint hogy próbálom megfejteni saját rejtvényemet meg a magyar rejtvényt, és vakmerően a világét meg az életét". Igen. És közben mellesleg Európa rejtvényét is megfejtette.
1994-ben Szigligeten együtt nyaraltunk. Sok közös fotó készült akkor, meg is jelent némelyik könyben is. Egyre nagyon élesen emlékszem: ülünk hárman, a feleségével egy padon az Alkotóház előtti parkban. Kíváncsi fiatalember néz bele a kamerába. A "fiatalember" nem én voltam, hanem ő. Az akkor 85 éves Fejtő Ferenc.
Töbször ünnepeltem vele a születésnapját. Augusztus 31-én született, én ötven évvel és néhány nappal korábban, augusztus 27-én. Amikor utoljára Nála jártam, már egy kórházi ágy és egy tolószék is a nappaliban volt, jelezve fizikai gyengülését. Akkor azt mondtam neki, "vigyázz magadra, Feri, mert a Te 100-ik és az én 50-ik születésnapomat szeretném, ha együtt ünnepelnénk".
Erre Ő azt válaszolta, "rendben, benne vagyok". És nevetett. Akkor még biztos voltam a közös ünneplés lehetőségében. Mert úgy éreztem, sosem halhat meg.