2020. március 1., vasárnap

Szépírói kurzus 2020/tavasz/5 Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla Kafka "A törvény kapujában", illetve Erdély Miklós "Gúlában" című elbeszélése nyomán írt szimbolikus jelentésű novellát. Öröm közölni nagyszerű munkáját. 




Galicz Kamilla

Jobbra-balra, előre-hátra

Nekidőlök a hátadnak, fejünk búbja összeér, pont egyforma magasak vagyunk. Bal kezemmel megfogom a jobbodat, bal kezeddel megfogod a balomat. Meredek előre, öntudatlan mosolyra húzódik a szám, nem látjuk egymást, mégis tudom, mit gondolsz, mit érzel, egy ütemre ver a szívünk, mintha egyetlen, amorf élőlény lennénk. Boldog vagyok – mondom magamnak.
E hirtelen felismerés arra indít, hogy előre lépjek. Már a levegőben a jobb lábam, majd a talpam tompán koppan a talajon, de ahogy áthelyezném a testsúlyt, valami visszahúz. Lenézek, s látom, egy hatalmas kötél nyomódik a bordáimba, nem bírom a szorítását, akaratlanul visszalépek. Megpróbálok bal lábbal előre lépni, a talpam még kényelmesen landol, ám amint átvenné a terhet a jobbról, a kötél ruhán át is a húsomba mar. Ösztönösen visszalépek, nem bírom a fájdalmat. Most mit tegyek? – kérdezem magamtól, de nem, nem akarok aggódni, nem akarok változtatni, nem is olyan rossz neked dőlve. – Végül is, boldog voltam így, egyhelyben.
A nyugalmi pozíciót megszokni azonban nincs időm, hiába nem mozdulok, a kötél ismét belém mar. Ismét lekukucskálok, s riadtan veszem észre, a lábad eltűnt az enyém mögül, most rajtad a sor, te próbálsz előre törni, de te sem tudsz, s közben nekem is fájdalmat okozol. Megpróbálod mindkét lábbal, nyakadról izzadságcseppek csorognak le, átragadnak rám, érzem, a tenyered is izzad, a bal nagyujjammal megsimogatom a jobb kézfejed, ám csak azt érem el vele, hogy még nagyobb erővel igyekezz kilépni.
A kötél ruhán keresztül is felhorzsolja a bőrömet, a fájdalom kezd elviselhetetlenné válni, amíg én kísérleteztem, legalább magamnak kerestem a bajt, de most vétlen kell tűrnöm meddő próbálkozásaidat. Az egóm dühösen felkiált: - Azt már nem! – és én is előre mozdulok.
A kötél majdnem szétszakad, annyira erőlködünk, ki-ki előre, egymástól minél távolabb, azonban egy fél lépésnyit sem jut egyikünk sem a kívánt irányba, visszabillenünk, már nem lehet megkülönböztetni, melyikünk izzadságfoltja teríti be mindkettőnk hátát, lihegünk, fújtatunk, sziszegünk, átkozódunk, egyikünk sem akar a másik után, hátra lépni – egyet jelentene a megadással. Még mindig vadul ver a szívem, amikor te orvul előre lendülsz, de én azonnal visszarántalak, csak azért sem fogok utánad menni.
Most hosszú ideig állunk mozdulatlanul, ám ez már nem a kezdeti boldog, nyugalmi állapot, ez kénytelen-kelletlen beiktatott fegyverszünet kettőnk állóháborújában. Szabadulni akarunk a másiktól, de egymás kezét sem bírjuk elengedni, mintha láthatatlan zsinegek ott is összekötöztek volna minket, lepillantok, s lám, nem is oly láthatatlanok ezek a csomók, még kis masni is van mindkettőn, egyenlő nagyságú fülecskékkel, egyforma hosszú szalagokkal. Messziről szépen nézhetünk ki. Hiába próbálok lazítani a szorításon, csak annyit érek el vele, hogy a csuklómat is felhorzsolom, te is rákezdesz, hasonlóan szerény eredményekkel, lassan apró vércseppek vesznek körbe minket, ki tudja már, melyik piros paca melyikünké…
Lázasan gondolkodom, mi lehetne a megoldás? Tán az alapfeltevésem téves: egyáltalán van megoldás? Kimondatlanul tudom, a te agytekervényeid is gőzerővel forognak, időközben olyannyira rád hangolódtam, hogy szinte hallom a kattogásukat, kitt-katt, kitt-katt, merre tovább?
Ha előre nem léphetek, hátra pedig nem fogok, egyhelyben maradni meg nem akarok, akkor nem maradt más – okoskodok magamban –, mint oldalra. Óvatosan felemelem a jobb lábam és oldalra lépek egyet, egészen kicsit, szinte csoszogásnak is beillő mozdulattal, de kellő dinamikával, hogy te is megérezd az egyensúlyváltozást. Bal lábbal kilépsz utánam, áthelyezed a testsúlyt egyik lábadról a másikra, és a jobbat is magad után húzod. Ez engem is mozgásra indít, a hátra maradó bal lábammal lekövetem a másik három helyváltoztatását. Tettünk egy lépést oldalra, s mintha a kötelek szorítása kissé enyhült volna.
E felismeréstől bátrabban tesszük meg a következő lépéseket, először csak egyik irányba, majd a másikba, mintha két hatalmas fal közé beszorítva járnánk csárdást, kettőt jobbra, kettőt balra, szinte élvezem e furcsa táncot. Megkönnyebbülten nekidöntöm magam a hátadnak, te is leengeded a vállad, kiengedjük a megfeszített izmokat, s hagyjuk, hadd vigyenek a lábaink, mintha egy hatalmas, kétarcú inga lennénk egy öreg faliórában, ami lassú és töredezett mozdulatokkal ugyan, de még jár.
Hirtelen a bal sarkamnak nyomod a jobb sarkad, meghökkent e békülő szándékú kezdeményezés, de nem ellenkezem, ha te hajlandó vagy hátra lépni, akkor én kilépek előre, aztán rajtam a sor, hogy udvariasan viszonozzam a gesztust, rükvercbe kapcsolom magam, és lám, elmarad a világvége. Mire felocsúdok, már nem csak egy keskeny síkban mozgunk jobbra-balra, hanem előre is, hátra is, srégen is, mind a háromszázhatvan fokban. Mozdulataink feloldódnak valami belülről jövő ritmusban, aminek létezéséről nem tudtunk, mégis oly természetességgel követjük, mintha velünk született volna, csak mi ketten ismerjük, te és én.


Nincsenek megjegyzések: