Galicz
Kamilla
Jobbra-balra, előre-hátra
Nekidőlök a hátadnak, fejünk búbja összeér, pont egyforma
magasak vagyunk. Bal kezemmel megfogom a jobbodat, bal kezeddel megfogod a
balomat. Meredek előre, öntudatlan mosolyra húzódik a szám, nem látjuk egymást,
mégis tudom, mit gondolsz, mit érzel, egy ütemre ver a szívünk, mintha egyetlen,
amorf élőlény lennénk. Boldog vagyok – mondom magamnak.
E hirtelen felismerés arra indít, hogy előre lépjek. Már
a levegőben a jobb lábam, majd a talpam tompán koppan a talajon, de ahogy
áthelyezném a testsúlyt, valami visszahúz. Lenézek, s látom, egy hatalmas kötél
nyomódik a bordáimba, nem bírom a szorítását, akaratlanul visszalépek.
Megpróbálok bal lábbal előre lépni, a talpam még kényelmesen landol, ám amint
átvenné a terhet a jobbról, a kötél ruhán át is a húsomba mar. Ösztönösen
visszalépek, nem bírom a fájdalmat. Most mit tegyek? – kérdezem magamtól,
de nem, nem akarok aggódni, nem akarok változtatni, nem is olyan rossz neked
dőlve. – Végül is, boldog voltam így, egyhelyben.
A nyugalmi pozíciót megszokni azonban nincs időm,
hiába nem mozdulok, a kötél ismét belém mar. Ismét lekukucskálok, s riadtan
veszem észre, a lábad eltűnt az enyém mögül, most rajtad a sor, te próbálsz
előre törni, de te sem tudsz, s közben nekem is fájdalmat okozol. Megpróbálod
mindkét lábbal, nyakadról izzadságcseppek csorognak le, átragadnak rám, érzem,
a tenyered is izzad, a bal nagyujjammal megsimogatom a jobb kézfejed, ám csak
azt érem el vele, hogy még nagyobb erővel igyekezz kilépni.
A kötél ruhán keresztül is felhorzsolja a bőrömet, a
fájdalom kezd elviselhetetlenné válni, amíg én kísérleteztem, legalább magamnak
kerestem a bajt, de most vétlen kell tűrnöm meddő próbálkozásaidat. Az egóm
dühösen felkiált: - Azt már nem! – és én is előre mozdulok.
A kötél majdnem szétszakad, annyira erőlködünk, ki-ki
előre, egymástól minél távolabb, azonban egy fél lépésnyit sem jut egyikünk sem
a kívánt irányba, visszabillenünk, már nem lehet megkülönböztetni, melyikünk
izzadságfoltja teríti be mindkettőnk hátát, lihegünk, fújtatunk, sziszegünk,
átkozódunk, egyikünk sem akar a másik után, hátra lépni – egyet
jelentene a megadással. Még mindig vadul ver a szívem, amikor te orvul előre
lendülsz, de én azonnal visszarántalak, csak azért sem fogok utánad
menni.
Most hosszú ideig állunk mozdulatlanul, ám ez már nem
a kezdeti boldog, nyugalmi állapot, ez kénytelen-kelletlen beiktatott
fegyverszünet kettőnk állóháborújában. Szabadulni akarunk a másiktól, de egymás
kezét sem bírjuk elengedni, mintha láthatatlan zsinegek ott is összekötöztek
volna minket, lepillantok, s lám, nem is oly láthatatlanok ezek a csomók, még
kis masni is van mindkettőn, egyenlő nagyságú fülecskékkel, egyforma hosszú
szalagokkal. Messziről szépen nézhetünk ki. Hiába próbálok lazítani a
szorításon, csak annyit érek el vele, hogy a csuklómat is felhorzsolom, te is
rákezdesz, hasonlóan szerény eredményekkel, lassan apró vércseppek vesznek körbe
minket, ki tudja már, melyik piros paca melyikünké…
Lázasan gondolkodom, mi lehetne a megoldás? Tán az
alapfeltevésem téves: egyáltalán van megoldás? Kimondatlanul tudom, a te
agytekervényeid is gőzerővel forognak, időközben olyannyira rád hangolódtam,
hogy szinte hallom a kattogásukat, kitt-katt, kitt-katt, merre tovább?
Ha előre nem léphetek, hátra pedig nem
fogok, egyhelyben maradni meg nem akarok, akkor nem maradt más –
okoskodok magamban –, mint oldalra. Óvatosan felemelem a jobb lábam és
oldalra lépek egyet, egészen kicsit, szinte csoszogásnak is beillő mozdulattal,
de kellő dinamikával, hogy te is megérezd az egyensúlyváltozást. Bal lábbal
kilépsz utánam, áthelyezed a testsúlyt egyik lábadról a másikra, és a jobbat is
magad után húzod. Ez engem is mozgásra indít, a hátra maradó bal lábammal
lekövetem a másik három helyváltoztatását. Tettünk egy lépést oldalra, s mintha
a kötelek szorítása kissé enyhült volna.
E felismeréstől bátrabban tesszük meg a következő
lépéseket, először csak egyik irányba, majd a másikba, mintha két hatalmas fal
közé beszorítva járnánk csárdást, kettőt jobbra, kettőt balra, szinte élvezem e
furcsa táncot. Megkönnyebbülten nekidöntöm magam a hátadnak, te is leengeded a
vállad, kiengedjük a megfeszített izmokat, s hagyjuk, hadd vigyenek a lábaink,
mintha egy hatalmas, kétarcú inga lennénk egy öreg faliórában, ami lassú és
töredezett mozdulatokkal ugyan, de még jár.
Hirtelen a bal sarkamnak nyomod a jobb sarkad,
meghökkent e békülő szándékú kezdeményezés, de nem ellenkezem, ha te hajlandó
vagy hátra lépni, akkor én kilépek előre, aztán rajtam a sor,
hogy udvariasan viszonozzam a gesztust, rükvercbe kapcsolom magam, és lám,
elmarad a világvége. Mire felocsúdok, már nem csak egy keskeny síkban mozgunk
jobbra-balra, hanem előre is, hátra is, srégen is, mind a háromszázhatvan
fokban. Mozdulataink feloldódnak valami belülről jövő ritmusban, aminek
létezéséről nem tudtunk, mégis oly természetességgel követjük, mintha velünk
született volna, csak mi ketten ismerjük, te és én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése