Szépírói kurzus 2023/ősz/2 - Sayti Andrea elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Sayti Andrea azt a feladatot választotta, hogy Örkény István Ballada a költészet hatalmáról című egypercese nyomán ír egy abszurd történetet, amelyben valamiféle tárgy kel életre. A mérlegről szóló írását nagy örömmel közlöm. 

Sayti Andrea:

Súly

Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka szokása szerint, azon a kedd reggelen is, alighogy papucsba bújtatta, kissé már a nap elején is bedagadt lábát,  rögvest kibotorkált a fürdőszobába. Bizonyos cselekvések után, melyek itt nem kívánkoznak részletezésre és a történet szempontjából sem bírnak semmilyen jelentőséggel, megszokott módon a mérleg irányába lépett. A mérleg, melyet kissé már megviselt az idő és a bánásmód, - de még mindig bátran állíthatta volna magáról, ha lett volna bárki, aki megkérdezi, hogy pontosan és érzékenyen mér -, szelíden és megbízhatóan lapult az alsó szekrény alatt. Özvegy Vincze Péternének, született Balogh Arankának, sem az alkata, sem a lumbágós dereka nem engedte meg, hogy lehajoljon a szekrény alatt lapuló mérlegért, ezért ma is óvatosan megkapaszkodott a szekrény szélében, míg jobb lábát lassan felemelte és becsúsztatta a szekrény alja és a mérleg közé, majd kihasználva, hogy ez utóbbit apró kerekekkel látta el a gondos tervezője, lábával előgurította a mérleget. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a mérleg nem állítódott el tegnap óta, nyelve milliméterre pontosan fedte a 0 kg alatti vonalat. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka ekkor nagy reményekkel lépett fel a mérlegre. Reményeit az alapozta meg, hogy már három teljes napja – pontosabban hatvankét órája, mióta az új postás rámosolygott – szigorú fogyókúrát tartott: szigorúan csak három kockacukrot tett a kávéjába, szigorúan csak két szendvicset fogyasztott uzsonnára, szigorúan csak két fogásból állt az ebédje és csak minden második délután toppantott be a két szelet lúdlábtortáért a sarki cukrászdába. Még azt is megállta, hogy szigorúan csak egyszer vacsorázott minden este. De a mérleg is szigorú volt, és nem restellte a valóságot mutatni, ami pont annyi volt, mint  három nappal korábban. Özvegy Vincze Péterné, született  Balogh Aranka először nem hitt a szemének, még állt néhány másodpercig a mérlegen, talán csak még be kell állnia pontosan a mérleg nyelvének, gondolta.

– Francba ezzel az ócskasággal! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy ez nem fog megtörténni, és magát is meglepte, dühében milyen lendülettel ugrott le a mérlegről, majd akkorát rúgott bele, hogy az a küszöbön és a szobán is átgurulva az előszobai szekrény alá gurult. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Arankának azonban nem volt ideje tovább foglalkozni vele, hiszen éppen csengettek, így megigazította frizuráját, otthonkáját és mosolyát, majd ajtót nyitott.

Abban a pillanatban a mérleg olyan sebesen gurult ki az bejárati ajtón, hogy majdnem elütötte  a döbbent postást. Az utcán aztán még nagyobb lendületet vett, és a járókelők közé vetette magát. Előbb csak a túlsúlyos embereket vette célba és kapta fel a hátára, mert kicsit még sajgott az oldala és az őt ért igazságtalanság, melyet özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka okozott. De aztán vérszemet kapott és megmérte a túl soványnak tűnő gyalogosokat is. Megmérte a gyerekeket, akik iskolába készültek, a csecsemőket a kórházból való hazaengedés előtt, megmérte a várandósokat, megmérte a Bodri vacsoráját, ami megint kevesebb volt, mint ahogy azt Bodri megérdemelte volna, megmérte az egy kilónak eladott 97 deka sertéslapockát a hentesnél, a kétkilósnak mondott kenyeret a péknél,  a bécsiszeletet a vendéglőben, a dinnyét a piacon,  a korsó sört a kocsmában, a téglák súlyát az építkezésen, a hidakon áthaladni kívánó gépjárműveket, még az orvos zsebébe dugott boríték súlyát is.

De mikor senkit sem talált, aki örült volna neki, hogy pontosan és érzékenyen mér, sőt válogatott szidalmazásokat kellett elszenvednie emiatt, akkor igazi ámokfutásba kezdett, onnantól már nem lehetett megállítani. Hirtelen megsokszorozódtak képességei és már nem csak a kilókat mérte. Megmérte a szavak és a következmények súlyát, a politikusok ígéreteit, a szerelmesek fogadkozásait, megmérte a találmányok fontosságát, a gondolatok mélységét, a mosolyok őszinteségét, a barátságok kölcsönösségét, a tehetségek valódiságát, a  levegő tisztaságát, a viccek szándékát, a bűntudatot, a mindennapi rosszindulatot és a mindennapi jóindulatot is, a feladatok nehézségét, a boldogság könnyűségét és az élet váltakozó terhét.

Amikor éppen egy kórház előtt mérte, hogy milyen gyorsan adnak utat a mentőautónak a közlekedés többi résztvevői, hirtelen úgy érezte, hogy elfogyott az ereje. Rákapaszkodott egy hordágyra, amit akkor emeltek le a mentőautóról és bevitette magát az egyik kórterembe: gondolta, kicsit megpihen. Egyetlen öregember feküdt a kórteremben, ahová a mérleg került.  Sovány, sápadt arca, amely inkább volt holté, mint élőé, meglepő ellentétben volt élénk, fürkésző tekintetével, amely egyre csak az ajtót kémlelte.

–  Megmérjelek? – kérdezte tőle a mérleg, akinek hirtelen elpárolgott minden haragja és valamit tenni akart az öregemberért.

– Á – legyintett az öreg, és talán fel sem tűnt neki, hogy egy mérleggel beszél,  – nekem már csak a lelkem nehéz. És ha úgy halok meg, hogy nem ér ide a fiam, akkor az is marad örökre.

Ekkor lépett be a fiú a szobába, még éppen idejében ahhoz, hogy elmondják egymásnak, amit el akartak mondani. Aztán az öreg csendben, mosolyogva elengedte a légzést, és nemsokára a fiú is kiment a szobából.

– Megmérsz? – kérdezte a lélek a mérlegtől.

– Boldogan – mondta a mérleg.

– Köszönöm! – szólt vissza a lélek, mielőtt kirepült az ablakon.

– Én köszönöm, hogy meglett a hivatásom – motyogta már magában a mérleg.

Azóta a mérleg kórházról kórházra jár és ügyel rá, hogy csak az arra érdemes lelkek léphessenek ki az ablakokon. Azt beszélik, mostanában már nem csak a távozni készülők igénylik a szolgáltatását, mások is fel-felkeresik, hogy megmérjék, valóban olyan könnyű-e a lelkük, ahogy azt maguknak és másoknak mondogatják. De lehet, hogy ez már csak mendemonda.