Szépírói kurzus 2018/tavasz/11 Erényi Gábor elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzuson vissza-visszatérő feladat, hogy különböző személyeket, különböző alkatú, nemű hősöket állítsunk középpontba. Erényi Gábor itt közölt elbeszélésében olyan történetet ismerhetünk meg, ahol előbb egy fiatal lány, később pedig egy látszólag nagyon férfias férfi gondolkodását ismerhetjük meg.

Erényi Gábor

Rózsák, bikák, liliomok

         A nap szikrázóan sütött, a levegő vibrált a nehéz forróságtól. Az ég színtiszta kék volt, sehol egy felhő. Lili széttárta karjait, hogy minél nagyobb felületen érezze a fehérre meszelt házfalakról visszaverődő napsugarak hevét. Vadonatúj, a legfrissebb divat szerinti, törtfehér, drapírozott blúza a bőrét simogatta, a színben harmonizáló rövid, csipkés szoknya feszesen simult combjaira. Fülbevalói ragyogtak a napfényben. Beszippantotta a sűrű, virágillatú levegőt. Ma ellenállhatatlan lesz!

         Kilépett az ajtón, végigsietett a poros utcán, előre a főtér irányába. Cipője kopogott a kövezeten. Sok utcácska le volt zárva, de nem tévedhetett el: az egyre sűrűsödő tömeg egyetlen irányba hömpölygött. Együtt haladt a sokasággal, a nyalka, peckes férfiakkal, a bő szoknyás, a vörös és fekete mindenféle árnyalataiba öltözött, nagy hangon karattyoló asszonyokkal és a mindenhol jelenlévő utcagyerekekkel.

         Befordult az egyik sarkon és már látta is a fából épített kordont. Továbbmenni nem nagyon lehetett a tömegben, de a korlát széléhez mégis sikerült odafurakodnia. Ekkorra már fülsüketítő volt a hangzavar, fojtogatóan sűrű az embertömeg, a könyökök és a vállak egymást érték. Az utca lezárt része azonban üres volt. Nem tudta mennyit kell várnia még, míg a futók ideérnek. Soha nem látott még ilyesmit és csak remélni tudta, hogy legalább olyan izgalmas lesz, mint előző este az arénában.

         Még mindig a tegnapi műsor hatása alatt állt: a kendőket lobogtató, üdvrivalgó tömeg, a színpompás kavalkád, a bőrét még a kora esti órákban is égető nap, a homok illata keveredve az emberi izzadsággal és, nos, a matador. Csak nemrég tudta meg, hogy nem is torréádor, hanem matador a szakszerű kifejezés. „Matador” – egzotikusan, romantikusan és kalandot ígérően hangzott. Még most is látta maga előtt a koromfekete hajú, napbarnította férfit, magas, vékony, mégis izmos alakját, ahogy balett-táncosként kering a bika körül, sárga mintákkal hímzett császárkék bolerójában, izmos lábaira feszülő nadrágban. Lehetetlenül jóképű arcán állandó meleg mosoly a fekete bajusz alatt, égszínkék szemének tekintete perzsel.

Az emlék mosolyt csalt arcára. A lezárt terület továbbra is üres volt. A szemközti tömeget kezdte szemrevételezni. Leginkább férfiak, vörösbe vagy fehérbe öltözötten, de azért nők is akadtak a sokaságban.

A tegnapi viadalt nem sikerült kiverni a fejéből. A matador és az állat, ahogy tökéletes harmóniában mozognak együtt. A bika fejéből meredező hatalmas szarvak, melyek mintha mindig csak egy hajszállal kerülnék el a nyurga férfit. A végső beteljesedés, amikor a bestia végső beletörődéssel, izmos, vastag nyakát leszegve hódol be legyőzője előtt. Sajnálta a bikát, de valahol irigyelte is egy kicsit. Ilyen férfi karjaitól édes lehet a halál. Neki is volt állata, nagy darab cirmos, Herkulesnek hívták, sose engedte volna bárkinek, hogy bántsa. Még akkor sem, amikor Herkules kitúrta a paradicsompalántáit. De ez más volt. Itt férfias küzdelem zajlott, valódi párviadal.

Szíve egyszerre kihagyott egy ütemet, egy pillanat alatt kiszakadt az ábrándozásból. Pont vele szemben, a túloldalon, egy magas, lehetetlenül jóképű, koromfekete hajú, vakítóan kék szemű, bajszos férfi ült a kordon tetején, fehér vászonnadrágban, cseresznyepiros pólóban. A matador a tegnap esti viadalról! Alaposan szemügyre vette. Semmi kétség. Ő az!

         Titokban figyelte a férfit. Elképzelte, hogy egy viadal után hozzálép, térdre ereszkedik és egy csokor lángvörös rózsát nyújt át neki. Ő pedig rámosolyog, idegesen hessegeti legyezőjét, nagylelkűen, enyhén fitymáló tekintettel fogadja el a rózsákat. Karját hanyagul előrenyújtja, a matador megcsókolja a kezét, majd lágyan, mégis erősen megfogja és felsegíti ültéből.

         Karon fogva indulnak el. Együtt vacsoráznak, édes vörösbort isznak, sétálni indulnak a tengerpartra, majd az egyik sarkon, a fáklyák lobogó fényében a férfi magához húzza. Érzi a férfi arcszeszét, erős karjainak szorítását. A borosta fájdalmas gyönyörűséggel karistolja arcbőrét. Ajkaik egymáshoz érnek. Majd érzi, ahogy a férfi nyelve ellentmondást nem tűrően kutakodik befelé, erősen, határozottan, ahogy a kard hatol a bika testébe. Finom remegés járja át, egyszerre önti el a forróság és fázik, elernyed, elalél az izmos karok között. „Ilyen lehet a halál. A te karjaidban édes meghalni.” – gondolja.

         Lili idáig jutott álmodozásában, amikor kereplők és csengők szólaltak meg a távolban. A tömeg üdvrivalgásba kezdett, a hangzavar tovább fokozódott. Egy csapat fehérbe öltözött férfi jelent meg futva az elkerített területen. Őket öt hatalmas fehér és egy fekete bika követte. A férfiak őrült módjára szaladtak az állatok előtt, néha-néha az utolsó pillanatban térve ki előlük. Egyikük felbukott, de a hatalmas bestiák elrohantak mellette. Az utolsó bika lemaradt. Egyszer csak megtorpant, busa fekete fejét leszegte, vérben forgó szemekkel nézett körbe-körbe. Lábait szétvetette, farka vadul csapkodott. A téren futó férfiak fel-alá szaladgáltak körülötte, ingerelték, ahogy tudták, néha a farkát is meghúzták.

         Lili még mindig a matadort figyelte. Ő miért nem vesz részt a műsorban? Hogyan vetesse magát észre? Mindenki a bikát nézte, a férfi is. A lányra rá sem hederített. Lilinek egy ötlet villant a fejében. Őrült, eszement ötlet. De megéri a kockázatot. Az áldozat méltó a matador szerelméért. Döntött.

Átvetette magát a kordonon.

***

Emilio tekintete még egyszer, utoljára jár körbe a gyarmati stílusú villán – haciendán, ahogy ő hívja –, ahol élete utóbbi kilenc és fél évét leélte. A fehérre meszelt falakról visszaverődő fény bántja a szemét. Mennyi emlék! Mennyi büszkeség!  És mennyi szégyen.

         A városi luxusterepjáró már ott áll a kocsifelhajtón, roskadásig megpakolva csomagjaikkal. A két teherautó már elindult, a kilométereket róják a falu felé, ahol új életük várja őket. Egy szerényebb és nehezebb élet.

         – Rohadék állatvédők! – szűri Emilio a fogai között. Ilyen-olyan jogokra hivatkoznak, de a becsületes dolgozókkal persze nem törődnek. Azt bezzeg nem gondolták végig, amikor kierőszakolták a viadalok betiltását, hogy hány ember veszíti el az állását. Hogy hány karriert törnek derékba. Köztük olyan emberekét is, kiknek népszerűsége eddig is csupán egy hajszálon függött.

         Ismerős nyikorgásra figyel fel. A fiúk már a kocsiban ülnek, de felesége még utoljára végigkerekezik a villa termein, elmondása szerint azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem felejtettek itt semmit. Nem ilyennek ismerte meg. Nem volt mindig ilyen alapos és megfontolt. Ilyen szürke. Első találkozásukkor még nem.

Tisztán emlékezett a napra, amikor a fájdalmai ellenére is mosolygó, ismeretlen lány fejét tartotta, míg a mentősök ellátták. A kis fruska kissé habókosnak tűnt. Valamilyen eszement ötlettől fogva beugrott a rohanó bikák közé. A legnagyobb persze egyből felöklelte és miután a rendezők – meglehetősen szakszerűen – kiterelték az állatot, Emilio kötelességének érezte, hogy segédkezzen a sebesült ellátásában. Amúgy sem hiányzott, hogy a másnapi lapok azzal legyenek tele, hogy ott volt a sztármatador is a balesetnél, mégsem tett semmit.

         Akkor, a sebesült lányt ápolva fogant meg a fejében az ötlet. Hamar kiderült, hogy a leányzó turista. Valamilyen egzotikus kelet-európai országból érkezett, a nyelvet nem beszéli, de még angolul sem tud igazán. Senkije sincs az országban. Magányos. Ideális választásnak tűnt. Nem fog pletykálkodni. Emilionak elege volt már a homályos célozgatásokból, a kétértelmű megjegyzésekből. Úgy tűnt, kollegái, sőt, ami még rosszabb, az újságírók is gyanítanak már valamit. Túl sokszor, túl hirtelen kellett elkapnia a tekintetét, mialatt a zuhanyzóban a többieket figyelte. Sokszor tűnődött azon, hogy talán matadornak is csak azért állt, mert abban reménykedett, hogy a férfias munka segít a kínzó ösztönök elnyomásában. Nem segített. Ideje volt tenni valamit, hogy a sok kis maricon végre elhallgasson.

         Sokszor kárhoztatta magát miatta, hogy valahol mélyen még örömet is érzett, amikor kiderült, hogy a lány már soha nem fog tudni járni. Ha deréktól lefelé béna asszonyt vesz magához, a hálószobában is kínos jelenetektől kíméli meg mindkettőjüket. Szomorúság – és szégyen – fogta el, amikor Dr. Ortega, azzal a hülye bárgyú vigyorral a képén bejelentette az örömhírt, hogy a lány mozgáskorlátozottsága nem jelent akadályt a szex terén, sőt, bizonyos körülmények között még a gyermekvállalás is elképzelhető.

         Azok a bizonyos kínos jelenetek így hát be is következtek. Lilian persze magát okolta, azt hitte, hogy lebénult lába miatt van mindez, ugyanakkor tört spanyoljával sokszor vágta a férfi fejéhez, hogy tudja, hogy csak szánalomból vette el. De ezt még mindig jobb volt hallani, mint az igazságot.

         Végül nagy ritkán mégis sikerült megoldania a problémát. Igaz, ehhez az kellett, hogy egy meztelen férfitestet képzeljen el maga alatt, nem ritkán úgy, hogy gondolataiban mindez az aréna homokján történik, a lelátó tele izmos, pucér, egymással játszadozó férfiakkal. Ha elég élesen koncentrált a képre, akkor sikerült. Fáradozásainak bizonyítékai, Juan Pedro és Mario meg is érkeztek hamarosan. A szülés komplikációmentesen zajlott.

         Pár évig úgy tűnt, házasságuk rendeződik. Aztán egy szépnek induló reggelen Lilian megtalálta a magazinokat. Emilio átkozta saját hülyeségét. Elvégre az internet korában már nem volt szükség erre, de sajnálta kidobni a gyűjteményt, meg aztán a rohadt paparazzik lehet, hogy a szemetét is feltúrják. Ha a magazinok nincsenek, Lilian soha nem jön rá. Emilio csak állt és nézte a kerekesszék karfáját elfehéredő kezekkel markoló, idegen nyelven szitkozódó, könnyekben ázó arcú lányt. Ő maga belülről zokogott csak. Saját szégyene még jobban feldühítette. Akkor csattant el az első pofon házasságuk során. Elmagyarázta a kis hisztérikának, hogy ha botrányt csinál, ha bármit is elkotyog a firkászoknak, mehet vissza tolószékestül abba a koszos porfészekbe, a barbárok közé, ahonnan jött. Ez hatott, de attól a pillanattól fogva a ház jégbarlanggá vált. A nyilvánosság előtt persze a látszatot fenn kellett tartani, de a vacsorák dermesztő csendben folytak. A legrosszabb az volt, hogy a hálátlan puta innentől még saját fiait is igyekezett távol tartani apjuktól.

         Ott volt viszont Miguel. A kertészfiú, aki rajongott a bikaviadalokért, sztárolta Emiliot, és képes volt a férfi érzelmeit tudomásul sem véve, naphosszat félmeztelenül dolgozni a rózsák és liliomok között. Emilio naphosszat nézte, ahogy a fiú formás izmai táncolnak napbarnított bőre alatt, göndör mellszőrei között izzadtságcseppek csillognak. És a szemei! Kristálykék tavak az ártatlan babaarcon.

         Hónapok teltek el gyötrő önmarcangolással. Végül egyik nap, egy kiadós családi veszekedés és jópár pohár méregerős Orujo után Emilio nem bírta türtőztetni magát. Hátulról ragadta meg Miguelt, egyik kezével felsőtestét szorítva magához, másik kezével keményen a fiú ágyékába markolt. „Bikám! Te még itt vagy nekem.” – suttogta részeg kábulatában, fogait a chico fülébe mélyesztve.

         Soha nem felejti el a fiú tekintetét, ahogy a fiatal kertész kitépte magát a bizonytalan szorításból. A döbbenetet, a dühöt, az undort. Egy végtelenül hosszú pillanat után Miguel ellökte magától támadóját és kirohant a kapun. A matador forró nedvességet érzett csorogni a nadrágja belső oldalán. Két másodperc alatt történt meg, ami Lilian mellett sokszor többórás kínlódás után sem. Az egyik ablakban függöny libbent. Az alkoholmámor ködén keresztül mintha Juan Pedro arcocskáját pillantotta volna meg.

         Zavaros idők következtek. A józanodás sokkja után Emilio napokig nem kelt fel az ágyból. Belázasodott, a nap jó részét alvással töltötte, néha izzadtságtól, máskor más testnedvektől ébredt csatakosan. Nap, mint nap a kapucsengő hangjától rettegve várta a rendőrök, vagy, ami még rosszabb, az újságírók érkezését.

         Múltak a napok, de sem a rendőrség, sem a sajtó nem jött. Miguel sem. Ellenben viszonyuk Liliannel varázslatos módon rendeződésnek indult. A szex, melyben az asszonynak előtte hónapokig nem volt része, egyre gyakoribbá vált kettőjük között. Felesége nem értette, de eszébe sem jutott panaszkodni. Akkor sem, amikor a kéj robbanásának pillanatában Emilio a Miguel nevet nyögte fogai között.

         Aztán egy verőfényes nyári reggelen, úgy két hónappal a részeg kaland után, a kertészfiú megjelent. Kerülte a matador tekintetét, ellenben szó nélkül nekilátott a rózsakert gyomlálásának. Úgy tűnt, kell neki a pénz. Emilio többé nem mert a szemébe nézni, nem bírta volna elviselni a megvető tekintetet és a fiú is vigyázott rá, hogy soha többé ne maradjanak kettesben.

        De ma mindennek vége szakad. Lilian kerekesszéke kigurul a kocsifelhajtóra. Az új lakók (szimpatikus család, egy helyes, sármos Martin nevű férfi, édes gödrökkel az arcán, Clara nevű felesége és Susan nevű kislányuk) hamarosan érkeznek.  Már csak egyetlen kínos epizód maradt hátra: a papírok rendezése Miguellel. A fiú már itt van, itt toporog előtte, szemeiből süt a megvetés, amikor átadja az aláírt papírokat. Nincs búcsúkézfogás, nincs istenhozzád. Miguel megfordul és kiballag az ex-matador életéből.

         Emilio besegíti feleségét a kocsiba, a kerekesszéket elhelyezi a speciálisan e célből készült tetőcsomagtartón. Miguel papírjait a táskájába gyömöszöli.

         A papírlapok közül rózsaszirmok hullanak a földre.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/10 Angeli Noémi verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy a saját nevünkkel írjunk verset, ahogy azt József Attila nagyon fiatalom megtette. Angeli Noémi munkája kiváló lett.

Angeli Noémi

Angeli Noémi

hiába mondanám, hogy szeretem magam

én nem tudok mértékletes lenni

órákon át nézek egy fura mintát a tapétán

mégse találnék soha vissza a szobába

ahol pedig a bútorok ismerősnek tűntek

mindenkit csak azokból a gesztusokból

ismerek fel, ahogy akkor mozdulnak

mikor éppen megint elképzelem őket

én sose alakulok valamerre

nem tudok egyről a kettőre jutni

minden emlékem mozdulatlanul sodródik

csak fénymozgás és illatáramlás

nem tudom, hogy szólítsam magam

nekem nincs mértékegységem,

nem vagyok sehol vagy éppen ott

a fülemben is csak egy hang bong

egy egész számot nem tudok eldúdolni

folyton hömpölygök magamból befelé

a hajam is a mai napon vágattam

mégis képtelen vagyok emlékezni

meddig ért magamon, súrolta-e a vállam

csak hogy most dobálom a fejem

jobbról-balra meg a váltott irányba

és elképesztően jó az illata

szinte frissnek tűnök önmagamnak

mégse tudom, mihez képest vagyok más

Szépírói kurzus 2018/tavasz/9 Vezsenyi Ildikó verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy szabálytalan szonettet írjunk, "kvázi" szabad verset, nagyjából egyenlően hosszú sorokkal. Vezsenyi Ildikó házi feladata nagyszerű munka.

Vezsenyi Ildikó

Változás

Olyan mélyre kell süllyednem
legalább, mint amilyen magasan
voltam. Hogy kijöjjön az átlag.
Nincs tűzhely, nincs kávé, csak a

rémület. Változnak a körülmények.
Olyan a hiányod, mint fekete-fehér

filmen a napfogyatkozás. Halálhír
előtt éreztem ezt a szürkeséget.

Három napja nem ittam kávét. Ma,
gondoltam, elindulok a Nirvána felé.

Először, csak a légzésemet figyeltem.

Milyen egyenetlen. Milyen szaggatott.

Figyelmem hánykolódott az éberség

határán. Többször elmerült, míg elaludt.

Utóhang

Olyan a hiányod,
mint a napfogyatkozás,
fekete-fehérben.

Három napja nem ittam kávét sem.
Gondolhatod!

Szépírói kurzus 2018/tavasz/8 Baráth Adél verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Füst Milán Öregség című versét is hasznosítva írjunk egy nem szabályos szonettet. Baráth Adél kiválóan oldotta meg a feladatot, érzékenyen, jó humorral. 

 

Baráth Adél:

Egy öregember kívánságai

Eljött a hetvenedik évem is.

Ó, istenem, csak adj még tíz évet!

Hát ki fog így unokákat okítani?

Ki fogja a nagy kertet gondozni?

Eljött a nyolcvanadik évem is.

Ó, istenem, csak adj még öt évet!

Oly’ jó reggel a pálinka íze.

S ebédre mennyei a pörkölt.

Eljött a nyolcvanötödik évem is.

Ó, istenem, csak adj még pár évet!

Hadd szálljon a füst pipám kéményén.

Eljött a nyolcvanakárhányadik.

Ó, istenem, csak adj még pár napot.

Már kiváltottam a gyógyszereimet.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/7 HayKováts István elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Dosztojevszkij regénye alapján írjuk újra Raszkolnyikov történetét. HayKováts Istvánnak ez kiválóan sikerült.  

A küszöb

Írta: HayKováts

Nem hallottam ajtónyikorgást, mégis ott állt előttem. Ötvenes évei végét taposta. Tokás, piszeorrú, ritkás, szőkéből őszülő hajjal. Csak a gumis nadrágtartón múlt, hogy potroháról nem csúszott le a farmer. Fekete pólóján „Rocker” felirat, sörpocakja ráhajlott az övrészre. Vastag, sokdioptriás szemüveggel meredt rám a ház tulajdonosa.

– Talán szerencsém lesz, és nem vette észre, mit bányásztam ki a nappali küszöbje alól.

– Maga mit keres itt este tízkor? Nyolckor vonult le a brigádja, vagy nem jól informált a főnöke? – szegezte nekem a kérdést.

– Igen, a többiek nyolckor végeztek. De én még kaptam feladatot. Ki kell szednem az ajtótokot, mert holnap jönnek a kőművesek – válaszoltam magabiztosan. Közben fél lépést előre léptem, hogy takarjam a családi ékszereket.

– No és, mi van abban a koszos törlőkendőbe tekerve a sarka mögött? Csak nem a küszöb alatt találta? Öreg ház, tele van meglepetésekkel. Az előző tulajdonostól tudom, a háború előtt, ebben a villában zsidók laktak.

A nagyszüleimé volt az épület, mielőtt bevagonírozták őket az apámmal együtt. Pedig csak a nagyapám volt zsidó származású – futott át az agyamon. – Csak az apám élte túl Mauthausent. Hat éves voltam, amikor elvitte a tüdőrák. Anyám öt éve halt meg. Tőle tudom, a nagyszüleim ékszert és pénzt rejtettek el a lakásukban. Anyám nem emlékezett, milyen titkos helyről beszélt neki az apám. Kapóra jött a felújítás, jelentkeztem segédmunkásnak. Egyébként író vagyok, és szemközt lakom albérletben. Erre a pillanatra vártam évek óta.

Közben a tulaj felkattintotta zseblámpáját, és a mögöttem fekvő csomagra vetítette fényét. A kockás konyhai kendőben súlyos arany ékszerek lapultak. Mégsem volt szerencsém. A vaksi jobban látott vaskos szemüvegével, mint gondoltam. Én is magam mögé pillantottam. Egy arany karkötő vége kicsúszott a kis batyuból, megcsillant a lámpafényben.

– Ez az én örökségem. A háború előtt a nagyszüleimé volt a ház – válaszoltam.

– Ugye csak viccel? Ez a ház, az én tulajdonom! A pincétől a padlásig. Az utolsó tetőcserépig. Úgyhogy álljon félre, hadd nézzem, mit hagytak rám a zsidók!

Felemeltem tenyerem, hogy megállítsam, és dühösen rászóltam:

– Lassabban a testtel! Bizonyítani tudom, hogy én vagyok az örökös.

A tulaj megtorpant. Meredten rám nézett, és elvigyorogta magát. Feltűnő erőfölényben volt. Fél fejjel magasabb volt nálam, és ötven kilóval többet nyomhatott a mázsán.

– Kispajtás! Tudod, kivel beszélsz? Harminc éve vagyok ügyvéd. Ha idejöttél volna két tanúval, és azt állítod, hogy a házban elrejtett érték a tied, mert bizonyítani tudod, akkor talán esélyed lehetett volna. De te az éjszaka sötétjében akarod kilopni, amit napközben találtál. Az állítólagos bizonyítékot idetehetted utólag is. Hát ennyire hülyének látszom? Takarodj az utamból, mert rendőrt hívok! – és a farzsebéből elővette mobiltelefonját.

– Nem is nézel ki zsidónak. – vetette még felém, és megnyomta a gyorshívót.

– Csak a nagyapám volt az – mondtam halkan, aztán felemeltem a hangom, mert felidegesített a dagadt stílusa – De ne tegezzen, nem őriztünk együtt birkát!

– Még neked áll feljebb kis köcsög! Talán valami királyfi vagy inkognitóban? – mondta mérgesen és felém lépett.

Leguggoltam a kalapácsért. A hátam mögött tartva álltam fel. Észrevette és egy méterre tőlem megtorpant. Közben a telefonból hallatszott a segélyhívó menüje.

– Mi a fasz! Kalapáccsal akarsz fenyegetni? Mindjárt itt lesznek a rendőrök. Tudod hány évet kaphatsz lopásért és életveszélyes fenyegetésért? – üvöltött a baromarcú. Ahogy befejezte, már hallatszott a diszpécser ideges hangja.

Abban a pillanatban vörös köd szállt az agyamra. Nem voltam ura önmagamnak. Nem vártam meg, hogy válaszoljon a diszpécser kérdésére. Kívülállóként hallottam saját hangom, vagy csak magamban mondtam:

– „Ez nem fenyegetés, te disznó!” – és előre lendültem. Az ügyvéd mobilt tartó keze védekezőn indult az arca elé, de lassúnak bizonyult. A telefon a padlóra esett.

A halántékcsontját ütöttem át a kalapács szöghúzójával. Mire földet ért, már nem volt benne élet. A következő ütéssel a telefont törtem darabokra.

A diszpécser hallhatta a reccsenést, biztosan visszakeresik a számot, és megállapítják a hívás helyét. Hamarosan a ház előtt fékez egy szirénázó rendőrautó.

Ezt nem várhattam meg.

Soha nem készültem gyilkosságra, de láttam filmeket, és elég sok krimit olvastam. A halott ügyvéd, a maga 130 kilójával ott maradt a „tetthelyen”. Meg sem kíséreltem elmozdítani. Kesztyűt húztam, és bevittem a „gyilkos fegyvert” a fürdőszobába. Erős mosószerrel lesikáltam róla minden nyomot. A hátsó ajtónál volt a sittes konténer.  

Jó mélyre dugtam a kalapácsot, és rászórtam vakolat törmeléket. Egyből biztosan nem találják meg. „Ki időt nyer, életet nyer.” Nagybátyám mondása volt. Anyai nagybátyámé.

Aztán visszasiettem a hagyatékért. Sürgetett az idő. Az ékszerek mellett találtam egy fémlemezből készült cukros dobozt. Jól záródó tetejét körbetekerték leukoplaszttal, ami teljesen elöregedett. Egy mozdulattal letéptem a fedelet. Az elmúlt évtizedek alatt, a felmosó lé becsoroghatott a küszöb résein, a nedvességtől lehámlott a festés, korrodálódott a vékony vaslemez. Viszont a belseje fénylett, és teljesen száraz volt. Húszezer USA dollár volt benne százas címletekben és a nagyszüleim lejárt útlevelei.

Ezek igazoltak volna, de az ügyvéd jól fogalmazta meg a „tényállást”. Elvileg utólag is odatehettem. De a becsületes utat járva sem lett volna sok esélyem. Nem tudtam előre, a ház melyik zugában keressem a kincset. Ha úgy járok el, ahogyan a halott szerint jogszerű lett volna, a tulajdonosnak csak ötletet adok, és elhajt a francba, hogy ne kutakodjak az ő házában.

Az órámra néztem, hat perc telt el a vészhívástól.

– Mindjárt nyakamon lesznek a rendőrök! – gondoltam, és bedobáltam a cuccot a sporttáskámba. Kilestem a bejárati ajtón, az utca csendes volt. Az ügyvéd 600-as BMW-je ott parkolt a ház előtt. Kisurrantam a házból, a kilincset papír zsebkendővel fogtam meg. Az utolsó ujjlenyomatot az ügyvéd keze hagyta. Rápillantottam a BMW-re, és ledermedtem.

Csinos kamaszlány ült a hátsó ülésen, arcát oldalról láttam, megvilágította az okos-telefon fénye. Elmélyülten pötyögött vékony ujjaival.

Harmincnyolc éves vagyok. Az ügyvéd közel hússzal több nálam. Pontosabban több lehetett nálam. Lehet az unokája? De én is kései gyerek voltam. Akkor ébredtem rá, mit is tettem. Egy kislány apját, vagy nagyapját öltem meg. Nem mélázhattam sokáig, a távolból sziréna hangja figyelmeztetett, húzzam el a belem. A gyomrom görcsbe rándult. Megszaporáztam lépteim.

Nem mentem be a szemközti házba, ahol egy mini garzont béreltem. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és rendezni gondolataim.

Anyám katolikus volt, apám félig zsidó, de ő nem volt vallásos. Sőt, istentagadó volt. Ennek ellenére, nem gátolta anyámat, hogy rendszeresen eljárjon a Városmajori templomba, ahová a vasárnapi misékre engem is magával vitt. Hozzám közelebb állt apám ateizmusa, de mégis ragadt rám valami a katolikus vallásból.

Anyám halála óta nem jártam egyetlen templomban sem, de valakinek meg kellene gyónjam, amit elkövettem. Nincs sok barátom, és egyiket sem terhelhettem azzal, hogy hallgatását kérem, amikor gyilkosságot követtem el.

Az írószakma perifériáján vegetáltam. Mindössze két novellás kötetem jelent meg magánkiadásban. Éppen ez nyomasztott. Uzsorakölcsönből adtam ki a második novella füzérem. A vakhitem vezetett, hogy végre, felfigyelnek rám, és sikerem lesz. Otthon áll dobozokban 400 példány. A maradék száz darab fele elment ajándékba, vagy tisztelet-példányként, a többi bizományban porosodik néhány könyvesbolt polcán.

Az uzsorás, behajtót küldött a nyakamra. Az izomagyú két hét haladékot adott. Ha addig nem fizetek eltöri az egyik lábam vascsővel. Azért a lábam, hogy írni még tudjak. De sorra veszi a többi végtagom is.

Amikor rátaláltam a küszöb alatti rejtekhelyre, a szívem majd kiugrott a helyéről. És most átléptem egy olyan küszöböt, amit eddig csak írásaimban léptem át. Addig még egészen jól viseltem tettem súlyát, amíg nem láttam meg a kislányt az ügyvéd autójában.

– Reggel felkeresem a papot. Meggyónom bűnöm, és tanácsát kérem – határoztam el magamban. Aztán a kislányra gondoltam, és úgy döntöttem, feladom magam a rendőrségen.

Éjjel fél kettő volt, amikor visszataláltam az albérletemhez. Két villogó járőrkocsi, és két jelzés nélküli autó fogta közre az ügyvéd BMW-jét.

Már majdnem odaléptem a kapu előtt álló egyenruháshoz, hogy megkérjem, szóljon a nyomozás vezetőjének, mert vallomást akarok tenni, amikor szembe találtam magam a házam gondnokával. Éppen kifelé jött a „tetthelyről”. Megkérdeztem tőle, mi ez a nagy felhajtás. A gondnok már mindent tudott.

– Lecsapták a dagadt újgazdagot a házában. Tiszta ügy. Leszámolás történt. Rengeteg haragosa volt. És egy kiskorú prostit találtak az autójában. Nem fogják sokan megsiratni ezt az agglegényt. Ő volt a környék uzsorása, csak más intézte a piszkos ügyeit. 

Szépírói kurzus 2018/tavasz/6 Kiss Attila monodrámája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Dráma kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Csáth Géza ismert novelláját értelmezzük át, írjuk színpadra. Kiss Attila a maga szokásosan egyéni módján készített egy nagyszerű monodrámát. 

Kiss Attila

A varázsló halála

Monodráma

Csáth Gézának

Szín: üres bálterem. Asztalok, székek, fotelek állnak félretolva, mindenütt a színpad szélén, mintegy a tánc számára sietősen átrendezett terem képét mutatva. A bútorok közt van egy dohányzóasztal és egy heverő is, az egyik sarokban vízzel teli mosdótál. A színpad közepe üres.

A színpad bal oldalán, az egyik fotelben ül a varázsló. Ernyedt tagjait lelógatja, látható erőlködéssel egyenesedik fel egy kissé, hogy a nézőtér irányába forduljon. Az arcán álarcot visel. Az álarc egy férfit ábrázol.

VARÁZSLÓ

Hogy is mondta az öreg? „Ha magadon akarsz varázslatot végrehajtani, le kell venni az álarcot.” De az álarc levétele túl veszélyes! Csak akkor próbálhatjuk meg, ha már semmi más nem segít. Ha már túl vagyunk mindenen, gyógyszeren, szerelmen, fegyveren. Csak akkor próbálhatjuk meg, ha már a halál torkában állunk, és nem látszik semmi más kiút.

Megfogja az álarc szélét, hogy levegye, de aztán elkapja a kezét.

Nem lehet! Nem szabad! Túl veszélyes! Ki tudja, mi van az álarc alatt? Ki tudja, nem jobb-e az embernek akár az életét is kockáztatni, csak meg ne tudja, mi van az álarc alatt?

Hirtelen kiegyenesedik ültében, mint akinek semmi baja.

Inkább megpróbálom még egyszer varázserővel megtölteni az álarcot. Ami eddig éltetett, talán még egyszer, utoljára segíteni fog.

Talpra ugrik, körbeszalad a színpad üres közepén, majd úgy tesz, mintha egy nővel táncolna.

(szuggesztíven, erőltetett lelkesedéssel) Élni! Élni! Minden áron élni! Fenntartani a látszatot, amíg lehet. Fenn akarom tartani a férfiasság látszatát, a gondtalan élet látszatát. Viselni akarom az álarcot, amíg lehet, hogy elbűvöljek mindenkit a férfiasság látszatával, hogy meghódítsak minden nőt. Élni akarok, amíg csak tart a varázserő, a legcsodálatosabb életet akarom magam köré varázsolni. A nők közelségét akarom magam köré varázsolni, a nőkét, akik rajongva imádják férfiálarcomat.

Megáll, elengedi a képzeletbeli nőt, akivel eddig táncolt. Erőtlenül leereszti a karját, és szembefordul a nézőkkel.

Amíg tart a varászerő, az ember nem gondol magára, csak az álarcára.

A földre roskad a színpad közepén.

De az álarc nem akar többé segíteni. Már csak kiüresedett maszk. Nem engedelmeskedik a varázslatnak. Magamra hagyott, és varázsával együtt elmentek azok is, akik imádtak. Csak az emlékük maradt, és az álarc törékeny anyaga.

Nehézkesen felkel, és járkálni kezd a színpad közepén. Néha a szélére jön, és odébb rúg egy-két bútort.

Csak az maradt, ami az álarc alatt van. Ha van ott egyáltalán valami.

Csend. Megáll.

Tudom, mi rejtőzik az álarc alatt.

Tovább megy.

A kedvesem van alatta.

Újra megáll.

Akit megöltem. Pontosabban, aki öngyilkos lett miattam. A kettő majdnem ugyanaz. Amióta ő meghalt, a varázslatos, hódító férfi, akiért rajongtak a nők, eltűnt.

Megfogja az álarc szélét.

Azóta csak a kedvesem létezik, én nyomtalanul eltűntem.

Leveszi az álarcot. Valódi arca erősen nőiesre sminkelt.

Kedvesem, miért féltél tőlem, ha tudtad, hogy én vagyok az álarcod alatt? Miért nem akartál látni? Én olyan régen várok már erre a pillanatra, hogy végre találkozz velem! A halálom óta erre a pillanatra várok. De te mindig csak menekültél előlem, nem akartál tudomást venni rólam. Nem a halálodat vártam, nem azt akartam, hogy haldokolj, dehogyis! Már sokkal előbb levehetted volna az álarcot. Miért nem tetted meg? Mindig olyan bátor voltál, ha értem kellett tenned valamit. Szembeszálltál miattam apáddal, a családoddal, mindent vállaltál értem, amíg életben voltam. Miért nem akartál találkozni velem a halálom után, amikor tudtad, milyen könnyen elérhetsz?

Kezével csitító mozdulatot tesz.

Ne beszélj most! Nagyon kimerült vagy. Feküdj le ide, a fotelbe!

Félig ülő, félig fekvő testtartásban visszaül a fotelbe, ahogyan a darab elején is volt.

Erőt kell gyűjtened. Biztosan nagy fájdalmaid vannak. Nekem csak a kés fáj, amit a szívembe szúrtam. De azt már megszoktam. Mindenhez hozzá lehet szokni. Hozzá lehet szokni a halálhoz is. Az ember jobban teszi, ha megbarátkozik vele. Először megszokja, azután meghal. Jobb ez így, jobb, mint hátat fordítani annak, ami elkerülhetetlen.

Visszaveszi az álarcot.

Én még nem akarok meghalni.

Újra leveszi az álarcot.

Nincs abban semmi rendkívüli, ha valaki meghal. A világ eseményei ugyanúgy zajlanak tovább. Ha valaki gyászolja is az illetőt, előbb-utóbb napirendre tér a halála fölött. Megszokja. Úgy, ahogy az elhunyt megszokta a saját halálát. Nincs miért aggódnod! Az élet eseményei jól kitervelt rendben zajlanak le. Neked lehetőséged volt, hogy egy kicsit megbontsd ezt a rendet, hogy ellene dolgozzál, hogy azt hidd, rád ezek a szabályok nem érvényesek. Ennek a lehetőségnek most vége. Lejárt. Csak erről van szó. Talán valamennyire rosszul érint ez téged, de kit nem értek már kellemetlen élmények az életben?

Visszaveszi az álarcot.

Én élni akarok. Azt akarom, hogy hatalmam legyen a halál fölött, hogy elbűvölhessem a halált, ahogy a nőket elbűvöltem.

Leveszi az álarcot.

Miért gondolsz arra az időre, amikor elbűvölted a nőket? Azt hittem, miattam az összes nőről lemondtál. Azt hittem, mikor meghaltam a hűtlenséged miatt, legalább akkor lemondtál az összes nőről.

Visszaveszi az álarcot.

A nők már nem hódolnak meg férfiálarcom előtt.

Leveszi az álarcot.

A halált még el tudod csábítani. A halál még behódol neked. Mindenkinél szebb vagy, kedvesem! Neked sikerülhet, egyedül neked, hogy levedd a lábáról a halált, hogy beléd szeressen, és ne vegye el az életed.

Visszaveszi az álarcot.

Hogyan csináljam?

Leveszi az álarcot.

Udvarolj neki! Mutogasd az álarcod! Kérkedj a férfiszépségeddel! A halál el lesz ragadtatva! Megkegyelmez majd neked, és meghagyja az életedet, hogy még sokáig láthasson téged a földön!

Visszaveszi az álarcot.

Nem látom őt magam előtt.

Leveszi az álarcot.

Különböző képekben fog megjelenni előtted. A családtagjaid képében, a nők képében, akiket szerettél. Ne feledd, hogy csak álarcok lesznek, amiket látni fogsz! Mindegyik mögött a halál lesz, és arra vár, hogy elcsábítsd, hogy szerelmet ébressz benne magad iránt. Ne tévesszen meg az, amit látsz!

Visszaveszi az álarcot.

Talán sikerülni fog.

Leveszi az álarcot.

Már jön is az első látogató. Az apád az. Húzz gyorsan két fotelt a terem közepére, hogy hellyel kínálhasd! De ne úgy beszélj vele, mint férfi a férfival, hanem mint hódító férfi az udvarlást váró halállal.

Visszaveszi az álarcot, és két fotelt húz a színpad közepére.

(erőltetett bensőségességgel) Isten hozta, apám! Milyen régen nem láttuk egymást! Üljön le itt, nálam!

Leül az egyik fotelbe.

Miért hallgat? Nincs semmi mondanivalója számomra? Csak a néma szemrehányásait szórja rám? Tudom, mit gondol. Sportolnom kellett volna, egészségesebben kellett volna élnem, akkor nem lennék a halálomon már harminc alatt. Hogy miért hallgattam az anyai nagyapámra? Hogy miért tanultam el tőle a varázslást? (Széttárja a kezeit) Minden örömömet, ami ért az életben, a varázslásnak köszönhetem. Ha magára hallgatok, és a maga édesanyjára, az én nagyanyámra, akkor hosszú, elégedett és végtelenül sivár életnek nézhetnék elébe.

Feláll, középre húzza a dohányzóasztalt, rááll, és a fotelek felé fordulva szónokolni kezd:

Egy napirend, egy jól átgondolt napirend elengedhetetlen az ember életében. Először is korai kelés, testmozgás, kevés szellemi munka, semmi éjszakázás. És mindenek előtt sport, sport, sport, mert az megedzi a testet és a lelket is.

Ugrálni kezd a dohányzóasztalon, de egy ügyetlen mozdulatnál megcsúszik, és hanyatt esik a földre.

Felkel, visszaül a fotelbe.

Sajnálom, hogy kigúnyoltam, apám! Talán megfogadhattam volna a tanácsait, talán megpróbálhattam volna úgy élni, mint maga. De tudtam előre, hogy nem fog sikerülni. Van köztünk egy hatalmas különbség. A maga édesanyja ott áll maga mellett mind a mai napig. Én egész életemben édesanyámat hiányoltam. Csoda, hogy annyira ragaszkodtam az anyai nagyapámhoz? Csoda, hogy tőle tanultam meg mindent, és csak rá hallgattam? Egyedül ő beszélt nekem édesanyámról, egyedül tőle tudtam meg valamit a szülőanyámról. Mellettem nem állt anya, akinek a közelségéből erőt meríthettem volna. Fölösleges emberként éltem a világban. Akinek nincs anyja, arra nincsen szüksége senkinek. Akinek nem volt kire támaszkodnia, arra nem támaszkodhatnak mások. Az ellöki magától azt is, aki megpróbál kötődni hozzá. (Szemrehányóan) Ugye, erre számított, amikor el akarta távolítani tőlem a kedvesemet? Csakhogy ő nem egyszerűen kötődött hozzám, hanem a részemmé vált. Nem tudtam eltaszítani magamtól, mert ahhoz magamat kellett volna eltaszítanom. De végül ezt is megteszi az ember, saját magát is ellöki magától, és azzá lesz, akit a legjobban gyászol. Édesanyámat nem ismertem, nem tudtam őt meggyászolni, ezért lettem a kedvesemmé, aki az öngyilkosságba menekült a hűtlenségem miatt. (Hirtelen, csodálkozva) Hová megy, apám? Azt gondolja, hogy nincsen többé fia? Lehet fiú az, akinek soha nem volt édesanyja?

Felugrik a fotelből.

Magának pusztán utód vagyok, férfi csak a szeretőim szemében voltam!

Visszaroskad a fotelbe.

Menjen csak! Nincs több mondanivalónk egymás számára.

Lehajtja a fejét, és óvatosan, lassan leveszi az álarcot.

Nem volt jó, ahogy a halállal szemben viselkedtél, kedvesem, nem tudtad őt elcsábítani édesapád képében. Most jön a nagyanyád. Ne felejtsd el, hogy amit látsz, az álarc, és a halállal beszélsz valójában!

Visszaveszi az álarcot, félretolja az egyik fotelt, és egy kis sámlit hoz a helyére. Leül rá, majd felpattan, mintha érkezett volna valaki.

Nagymama! Örülök, hogy meglátogat!

A fotel elé húzza a dohányzóasztalt.

Tegye csak ide a kézimunkáját! Üljön le, nagymama!

Leül a sámlira.

Hihetetlen, hogy még mindig ilyen sokat dolgozik. Á, persze, tudom, a munka tartja életben az embert. Akinek nincs semmi dolga, az elgyengül, elsatnyul, és idejekorán meghal. Mint édesanyám. Tudom, nagymama, tudom, hogy édesanyámnak nem kellett volna annyit olvasnia, fűtött szobában üldögélnie. Tudom, hogy ha kiment volna a kertbe meg a mezőre dolgozni minden nap, akkor nem lett volna ennyire beteges. Tudom, hogy az el nem végzett házimunka gondjai emésztették föl. A ki nem söpört szobák, a meg nem főzött ebédek, a ki nem mosott szennyesek, az el nem kezdett kézimunkák emésztették őt fel. A kötelességek farkasokká válnak, ha nem teljesítjük őket, és felfalnak bennünket. Hogy ez lett az én sorsom is? Hogy anyámra ütöttem, nagymama? Nem szép dolog tőlem, tudom jól, a fiúknak az apjukra kellene ütniük. Vagy legalábbis az apjukról kellene példát venniük. A maga fiáról igazán példát lehet venni. A legteljesebb életet élte, miközben édesanyám elsorvadt mellette. Majd látva, hogy a fia boldogulni akar az életben, és társat talált magának, apám mindent megtett, hogy ezt a kapcsolatot szétrombolja, mert nem találta alkalmasnak az egészséges polgári házasságra. Nem gúnyolódom, nagymama, nagyon is megfontoltan beszélek. Hogy az én fiam milyen példát venne rólam? Igaz is, ezt már meg tudom mondani, mióta az álarcom alatt nem én élek, hanem a kedvesem. Azóta tökéletesen ismerem őt is, és magamat is. Ha a fiam rám ütne, érzékeny lenne, nőies, egyetlen nőbe szeretne bele egész életében, és másra soha rá sem nézne. Hogy én nem voltam ilyen hűséges? De mindig is ilyen akartam lenni. A gyerekek nem a tetteinket utánozzák, hanem a vágyainkat.

Feláll.

Mennie kell, nagymama? Megértem, hogy fáradt. Ilyen szép korban már könnyen kimerül az ember. Én is halálosan fáradt vagyok. Tudom, hogy még erőtől duzzadónak kellene lennem, de már késő, hogy bárkiről is példát vegyek. A meghalásban senki nem nyújt példát.

Lehajtja a fejét. Félretolja a dohányzóasztalt, majd leveszi az álarcot.

Nem jól csináltad kedvesem, nem tudod elcsábítani a halált! Már nagyon dühös rád, alig bírom visszatartani, hogy magával ne vigyen! Most az anyai nagyapád képében akart eléd jönni, hogy megdicsérjen, amiért olyan jól kihasználtad a varázslótehetséged, és ezzel végképp becsapjon téged, és végre magával vihessen. De sikerült rábeszélnem, hogy inkább édesanyád képében jöjjön be, így talán könnyebben leszel előtte megnyerő és alázatos, és mégis megkegyelmez neked.

Visszaveszi az álarcot. A fotel mögé áll, zavartan markolássza a háttámlát.

Édesanya, biztos, hogy nem akar inkább a fotelbe ülni? Az a sámli kényelmetlen magának, nem tud hátradőlni. Milyen furcsa, hogy még sosem találkoztunk! Az ember egészen meg van illetődve, ha a halálakor látja először azt, aki megszülte. Bár, nem is igaz, hiszen a születésemkor is láttam. Felemeltek, és megmutatták nekem magát. Ott voltam a halálakor, ahogy most maga is itt van a halálom alkalmából. Az előbb még azt gondoltam, talán elcsábítom a halált, talán ráveszem, hogy adjon egy kis időt, amíg élhetek. De miért bontanánk meg ezt a harmóniát? Jelen vagyunk egymás holttestté válása fölött, életet és halált adunk egymásnak. Ahogy a kedvesemnek is a halált adtam, amikor megtettem az egyetlen dolgot, amitől eltiltott. Miért bontanánk meg ezt a harmóniát?

Elengedi a fotel háttámláját.

Köszönöm, nem ülök le! Hogy is ülhetnék kényelmesebben, mint maga? Ez sértés a hölgyekkel szemben! Hogy is lehetne a halál kegyesebb velem, mint magával? Nem akarom, hogy megkönyörüljön rajtam, ha magán sem könyörült. Legyen csak egyforma a sorsunk!

Leül a fotel karfájára, oldalt fordul a sámlinak.

Bocsánat, hogy nem nézek a szemébe! Az ember, helyesebben a férfi gátlástalanul megbámulja a nőt, aki megtetszik neki. De ha valaki iránt igazi vonzalom ébred benne, akkor zavarba jön. Ezért tudtam annyi nőt meghódítani, mert nem vonzódtam hozzájuk. Bátor lehettem velük, és gátlástalan. Csak egyszer jöttem zavarba úgy, mint most, maga előtt. Egyszer éreztem azt, hogy akarok valamit egy nőtől. A férfiak soha semmit nem akarnak, ők függetlenek az egész világtól. De ha egyszer megfertőzi őket egy nő jelenléte, amikor hozzá akarják kötni magukat, többé nem tudnak annak a nőnek a szemébe nézni. Csak lopva pillantanak rá, elkapják a tekintetüket, álmodoznak, zavarban vannak, teljesen férfiatlan lesz a viselkedésük, elvesztik minden magabiztosságukat, maguk is szinte nővé válnak, szinte egyek lesznek a másikkal, akire vágynak.

Feláll, megkerüli a fotelt, és ráül a másik karfájára, háttal a közönségnek.

Én is beleestem ebbe a hibába. Anyám helyett anyát választottam magamnak, a halott helyett, akit nem ismertem, élőt, akit ismerek. Vágytam rá, elvesztettem a magabiztosságom, nőiessé lettem, egészen eggyé váltam vele. Egészen a kedvesemmé váltam. Én már nem is létezem, csak az álarc okán vagyok még a világon. Jobb meghalnom. Miért is érdemelnék más sorsot, mint maga, édesanya, és mint a kedvesem?

Felugrik, a sámli felé fordul.

Sajnálom, hogy ezt tettem, édesanya! Sajnálom, hogy lecseréltem magát! Nem tudok szembenézni sem magával, sem az életem eseményeivel. Nem tudok szembenézni a kedvesemmel sem. Lesütöm a szemem mindenki előtt, nem vallom be magamnak sem, ami velem történt. Csak magának mondom el, édesanya, de közben nem merek a maga szemébe se nézni. Megöltem két nőt, magát és a kedvesemet. Hogy a szülési fájdalmakról nem tehettem? A kedvesem is meg akart szülni engem, a férfilétből az emberlétre akart szülni, de ő is belehalt a szülési fájdalmakba. Talán túlságosan ragaszkodtam az anyaméhhez és a férfiléthez. Talán mindent jobban csinálnék, ha elölről kezdhetném az életet. Jobban csinálnám a születést és az emberlétet, és jobban szeretne a halál is.

Középre húz egy heverőt.

Kérem, feküdjön le, édesanya! Úgy látom, nagyon rosszul van. Csak a szokásos gyengeség? Inkább hazamegy? Remélem, ezután többet találkozunk.

Leül a heverő szélére, és leveszi az álarcot.

Kedvesem, a halál mélységesen csalódott benned. Dühös, nagyon dühös rád. Sikerült megkérnem, hogy még egyszer megpróbálhasd őt elcsábítani, de ha most sem sikerül, akkor már nem lesz több lehetőséged. Ezúttal talán még könnyebb dolgod lesz, mert a szeretőid képében fog meglátogatni. Egyszerre jön az összes szeretőd képében, és köztük lesz az a nő is, akitől úgy óvtalak.

Visszaveszi az álarcot, és az összes ülőalkalmatosságot egyetlen körbe rendezi a színpadon, a heverőt is odatolja a többi közé, a dohányzóasztalt pedig középre teszi.

Azután kihúzza magát, középre áll, és körbe-körbe gesztikulál, miközben beszél.

Tessék csak, hölgyeim, üljenek le mind, parancsoljanak! Remélem, mindenki kényelmesen el tud helyezkedni. Ó, csak neked nem jutott szék?

Úgy tesz, mintha kézen fogna valakit, és bekísérné a kör közepére.

Ülj le, kérlek, a dohányzóasztalra! Én is ide ülök melléd.

Leül a dohányzóasztalra.

Sajnálom, hogy csak ilyen kényelmetlen hellyel kínálhatlak! De kárpótolni foglak érte. Csak veled fogok foglalkozni. A többiek úgysem érdekelnek. Egyszer megtetszettek, egy-egy estén, a bálterem homályos világításában, de másnapra mindegyikükből kiábrándultam. Csak téged nem tudtalak soha elfelejteni, pedig a kedvesem megtiltotta, hogy találkozzam veled. Sötét boszorkánynak nevezett a fekete hajad és a fekete szemed miatt, és azt mondta, öngyilkos lesz, ha még egyszer lefekszem veled. Azt mondta, nem osztozik rajtam egy sötét boszorkánnyal. De én nem tudtalak elfelejteni. Nem tudtam ellenállni neked, nem szabadulhattam a bűvkörödből. És a kedvesem valóban öngyilkos lett. De amíg rajtam van a férfiálarc, nem tudok lemondani rólad, vonzódom hozzád, vonz a sötétséged, ellenállhatatlan a bűn, amire csábítasz.

Ráfekszik az asztalra.

Az álarc hamarosan lehull. Akkor már nem lesz, amit a hollófekete csábításod magával rántson a pusztulásba. Elpusztítottad a kedvesemet, és engem is felemésztesz. Talán te voltál a szülésem is, az a sötét átjáró, amin keresztül a világra jöttem, anyám pedig távozott a világból. Mindenről lemondtam érted, hogy megölhess. Látod, hogy beteljesedett az akaratod?

Feláll az asztalról.

Tudom, hogy elhagysz, mert már nem vagyok neked érdekes. Összetörik a férfiálarc, és csak a halott kedvesem marad itt, aki elől te menekülsz. Örülök, hogy utoljára találkoztunk!

Újra körbeforogva, széles karmozdulatokkal gesztikulálva beszél.

Hölgyeim, remélem, jól érezték magukat. A bál, sajnos, véget ért. Igazán kellemes estét töltöttem mindannyiukkal. Hogy nem volt alkalmunk személyesen beszélgetni? Nagyon sajnálom. Annál többet és értékesebbet úgysem mondhattam volna, mint amit azon az egyetlen estén mondtam, amit magukkal töltöttem. Minek látni egy férfi hanyatlását? Az nem maguknak való. Önök élvezzék az életet tovább, új lovagjaik oldalán!

Megbicsaklik a lába, majdnem összeesik, de még ki tud egyenesedni. A heverőhöz vánszorog, és lefekszik rá.

Leveszi az álarcot.

Kedvesem, nem volt jó, nagyon rossz volt, ahogy a halállal beszéltél. Már majdnem elvitt téged, de még egy esélyt, egy legeslegutolsót sikerült kiesdenem nála. Most az én képemben fog megjelenni, hogy elcsábíthasd. Ha nem sikerül, mindennek vége.

Visszateszi az álarcot, és megfeszíti minden izmát, hogy fel bírjon kelni a heverőről, de nem sikerül.

Erőtlenül visszaroskad, kezét, lábát lelógatja.

Visszajöttél, kedvesem? Nem érdemlem meg, hogy hűséges legyél hozzám! A sötét boszorkány elcsábított, nem voltam elég erős, hogy ellenálljak neki.

Újra megfeszíti a tagjait, és ezúttal sikerül felülnie a heverőn.

Miért gyűlölöd annyira pont azt az éjfekete nőt? Annyi nővel volt dolgom a sötét boszorkány előtt, és utána is, egészen addig, amíg veled nem találkoztam. Te vagy az egyetlen, aki meg akart változtatni, az éjfekete csak mind mélyebbre akart süllyeszteni saját férfiálarcom imádatában. Egyedül te vagy rám hatással, mindenki mást elfelejtettem.

A heverő szélére ül, és lóbálni kezdi a lábait.

Az éjfeketét is el fogom felejteni. Ha eleget leszek a közeledben, nem marad bennem semmi, ami vonzalomra ébredne a sötét nő iránt. Egészen kivész belőlem a sötétség, nem lesz, ami érdekelje bennem azt a boszorkányt. Teljesen olyan leszek, mint te. Eldobom a férfiálarcot, amiért rajongtak a nők, hogy azt szerethesd bennem, ami te vagy.

Talpra akar ugrani, de lábai összecsuklanak alatta, és a varázsló a földre esik.

Hogy te engem akarsz szeretni, és nem magadat bennem? Mi vagyok én, kedvesem? Mit adhatok neked? Egész életemben ez a férfiálarc voltam, amit most is viselek, és ha valaha rejtőzött is mögötte valami, már régen kikopott onnan. Ha te többnek is láttál egy pillanatra, ha úgy vélted, más is megbújik bennem, mint ez az álarc, az azért lehetett, mert te voltál az egyetlen, akinek többet akartam mutatni magamból, mint ami valójában vagyok. Előtted többnek akartam látszani, de ezt a látszatot csak egy pillanatig tarthattam fenn.

Kinyújtózik a padlón, arccal a plafon felé.

Te hittél a látszatnak, a szemfényvesztésnek, amit bemutattam előtted. Senki más előtt nem kellett ezt bemutatnom, mert mindenkit csak a férfiálarcom érdekelt. Egyszer próbáltam meg az életben többnek látszani annál, amim van, és sikerült. Meggyőztelek róla, hogy nem igaz az, hogy a férfi mögött semmi nincs. Hívő lettél, hittél nekem, hittél bennem, hittél abban, ami az álarc mögött van.

Hirtelen talpra ugrik, mint akinek semmi baja.

Az álarc mögött valóban rejtőzik valami. Egy kés az, amit most megmarkolsz, és a melled alatt a szívedbe szúrod. Most megtudtuk, mi az, ami egész végig ott volt az álarc mögött. Meg akartál szabadítani a sötét boszorkánytól, de nem sikerült, ezért most elvetted tőlem a kést, nehogy mást szúrjak le vele, aki még esetleg be akarna nézni az álarc mögé. Te akartad felfedni a titkot, amiről én sem tudtam semmit, te akartad elvenni, amit ott találtál, egyedül te akartál meghalni a kés által. Most már igazán nem maradt semmim. Nincs miért hordanom az álarcot.

Leveszi az álarcot, és a földre dobja. Az összetörik.

Kedvesem, egész életemben arra vártam, hogy eldobd az álarcod! Most már nincs semmi különbség köztünk. Nincs, ami elválasszon bennünket! Elvettem a kést, összetört az álarc, minden különbség megszűnt. Egyetlen akadály áll még közöttünk, a halál. Én a halálon túl vagyok, te a halálon innen. De már nem tudod felvenni az álarcot, nem tudod többé elcsábítani a halált. Minden esélyt megadtam neked, hogy ne legyél az enyém, hogy ne legyünk egészen egyek, hogy a saját utadat járhasd. De te engem választottál. Kipróbáltad a hűtlenséget, az öngyilkosságba kergetést, a halál megvesztegetését, de nem tudtál egyik alkalommal sem elszakadni tőlem. Mindig csak közelebb kerültünk egymáshoz. Most még a te testedben élek, de ez a test hamarosan összeesik, és akkor egyetlen, örök életű lényként fogunk létezni.

Középre hozza a mosdótálat, és részlegesen lemossa magáról a női sminket.

(behunyt szemmel, a levegőben tapogatózva) Hol vagy most, kedvesem? Hol vannak a családtagjaim, a szeretőim, akik eddig körülvettek? Hol van a varázsló?

Lefekszik a heverőre, olyan testhelyzetben, amilyenben egy halottat fektetnek a ravatalra.

A férfi összetört. A varázsló, aki a férfit varázsolta, eltűnt. A halál, aki a családtagjaimat és a szeretőimet varázsolta, eltűnt. Vagy lehet, hogy mindannyian itt vannak valahol? Nem látok, nem érzek semmit.

Hirtelen talpra ugrik, és szembefordul a közönséggel.

És a kedvesem? Látták őt? Nem különösebben figyelemre méltó jelenség, csak az életét áldozta értem. De tudják, minden embernek más nő az esete. Én nagyon szépnek találom őt, de önök talán nem értenének egyet velem. Lehet, hogy már ki is ment az előadásról? Biztosan azt hitte, hogy a darabnak vége, amikor felfeküdtem a ravatalozáshoz.

Elindul a nézőtér sorai között a kijárat felé.

Gondolják, hogy utolérem? Még nem juthatott nagyon messzire, igaz? Hol van itt a legközelebbi buszmegálló? De talán még ki sem nyitott a ruhatár. Hiszen nincs vége az előadásnak. Talán csak ott áll, a sorszámmal a kezében, és vár, hogy kikérhesse a kabátját. Kérem, mondják be a hangosbemondóba, hogy a volt varázsló keresi a kedvesét!

A színész kimegy a kijáraton. Miközben az utolsó mondatokat mondja, már lehull a színpadon a függöny.