Szépírói kurzus 2018/ősz/4 Várady Liliána elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója Várady Liliána néven írta meg elbeszélését, amely Boccaccio híres Dekameronja egyik fejezetének a mai változata. Remek írás. Itt közlöm. 

Várady Liliána

Körforgás

Jó kis sztori volt, amit Gyuláról fecsegett Irma, hogy kidesztillálta azt a gyöngyszemet 7 év alatt a netről, aztán meg beleszeretett, pedig csak pajzánkodni akart. Azt hitte, Erzsi lesz az ötvenegyedik, akit magáévá tesz, és majd otthagy, mióta üzemszerűen csalta a feleségét. Na de, képzeljétek, nem így lett!

Történt ugyanis – Irma elmondása szerint –, hogy a nagy Budapest városában, lakott egy család. És hát Gyulánk, akit otthon csak apusnak becéztek, azzal áltatta övéit, hogy be kell fejeznie a doktori dolgozatát, azért nem ér haza esténként időben. Minden nap csak 11 körül jelent meg, s persze közben a nőket fogyasztotta, egyiket a másik után. Nem akart ő botrányt, se komoly kapcsolatot, csak jó nagyokat szeretkezni, igazán élvezni a szexet. Ezért mindig férjes asszonyokra hajtott, nem volt nehéz becserkészni őket, letöltötte a netről a nő profilját, és ha tetszett, már vitte is kéglire. Anyus ezalatt rendesen járt dolgozni, ellátta a háztartást, a gyerekekkel foglalkozott, s egyre kevésbé vágyott a férjével ágyba bújni. Hát csoda, hogy az a szegény rákényszerült más asszonyok kegyeire?

Na, de nem is ezt akarom én elmesélni. Mert az igazi história – Irma szerint –, anyussal esett meg, akit apus fél évig kérlelt, miután beleszeretett az egyik páciensbe, hogy legyen neki is valakije. Ez meg ellenállt, nem akart ilyen modellel szolgálni a gyerekeinek. Fél évig tűrt és várt, de egyszer csak elég lett, és engedve apus unszolásának, leültek együtt a net elé. Ura és parancsolója megmutatta neki, hogyan működnek a társkeresők. Így aztán – miután azt is eldöntötte, hogy elválik –, felregisztrált egy megfelelő oldalra. Neki viszont nem tartott 7 évig a desztillálás, mindjárt elsőre letöltötte Bercit, álmai férfiját, egy kék szemű, sármos, özvegy értelmiségit. Volt is otthon sírás-rívás, mikor hazajött az első randiról, mert mintha kicserélték volna. Uracskája ezt látván, reggelig telezokogta a nagypárnát, érezte ő, hogy most elveszíti feleslegét.

Gyöngyikénk – mert így hívták az asszonyt – gyorsan belevetette magát az új kapcsolatba. Berci első randin elhívta síelni, amit némi hezitálás és többszöri találkozás után, végül el is fogadott. Első éjszaka aztán ő sírt és rítt, mert férje nagy, bozontos, göndör hajkoronája helyett, csak egy rövid hajú, drótszőrű fejet borzolgathatott.  S mikor a fej szeretkezésre kiéhezett tulajdonosa egy éjszakán át nem engedte el magától, egyszer csak elbőgte magát kisanyánk. Másnap viszont a sífelvonón a férfi – aki 10 évvel volt idősebb, már jóval 50 fölött járt – olyan romantikusan ölelte át a csodás fenyvesek között, hogy mikor még egy kis Becherovkát is benyomtak a pálya aljában lévő kiskocsmában, babánk onnan már szerelemmel megtöltve lépett ki. Maga se tudja, mitől és miért, de megtörtént. Valami olyan erős vonzást érzett Berci iránt, hogy az szinte fájt. Este már nem kellett picsognia, de nem ám. Volt ott olyan hancúrozás, mint annak a rendje. De nemcsak durr–bele módon, hanem szépen és finoman. Először a zuhany alatt Berci leszappanozta, aztán viszont, majd lemosták egymásról a szappant. Mily finom volt a bőre ennek a Bercinek – ahogy Gyöngyink Irmának előadta –, képtelenség volt betelni vele. Máskor meg egyszerűen csak leteperte a fürdőszobában a nőt, és a hideg kövön tette magáévá.

Hazajövetelük után Berci konyhapultját is felszentelték, hölgyeményünket felültette, ő épp, hogy felérte, de – tudtommal – felérte! A 20 évi házasságba belekonszolidálódott és kihűlt nő, most vérmes és szexmániás örömlénnyé változott. Nem akarlak ám titeket untatni a különféle pózokkal, meg a bútorok és helységek megszentségtelenítésének hosszú sorával, annál is inkább, mert vannak ennél izgalmasabb kalandjaik is.

Úgy fordult ugyanis, hogy mindjárt az első nyáron az Adriához mentek nyaralni. Nem kettesben, Berci huszonéves unokaöccse és annak kedvese is velük tartott. Itt aztán a tengerben minden előfordult, csak, hogy az „ifjak” meg ne lássák. Mert hát úgy van az, tudjátok, hogy mikor fiatal az ember, az öregek elől bujkál. Mikor meg megvénül, a fiatalok elől. Ilyen körforgás az élet. Berciéknek is jól jött a gumicsónak, amivel messzire beeveztek, és élvezték egymást a morajló tenger ölelésében. Máskor meg beúsztak, s egyszer csak egy cápa letépte a melltartót. Jaj, de édesen harapdált az a cápa, s mily jó volt a hátára simulva úszni! Láttátok volna – fűzte bele mondókájába Irma –, mikor Gyöngyünk ezt ecsetelte, szinte megszépült. A csúcsra viszont csak a Dinári–hegységben, hazafelé jutottak el.  Este indultak neki a több, mint 1000 km-es útnak. Berci és rokona felváltva vezettek. S amikor elöl ültek az ifjoncok, az öregek meg hátul, Zorán hangja épp a legjobbkor szólalt meg a cd lejátszóról:  „Hadd legyen!” – s nem kellett kétszer mondania.

Azt beszélik, így éltek, míg bele nem haltak…, de átadom a stafétát, most Erzsink következik.

                                                                                      

Szépírói kurzus 2018/ősz/3 Borka Mária Anna elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy Örkény nyomán "egypercest" írjon. Munkája különös hangulatú, mindannyiunknak tetszett. Itt közlöm. 

Borka Mária Anna

Találkozás

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta a lány a kis földalattin utazva. Leszállt, a lépcsőn haladt felfelé.

– Elkísérhetem? – kérdezte egy férfihang. A lány nem nézett a hang irányába, hisz’ a kérdés valószínűleg nem neki szólt.

– Elkísérhetem? – hallotta a lány újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett. Rádöbbent, neki szól.

– Nem – volt a halk, de határozott válasz.

– Én is pont arra megyek, mint Kiskegyed. Ketten szórakoztatóbb haladni az úton – mondta a férfi.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. Ismerősnek tűnt.

– Ki lehet? – elmélkedett magában. –  Majd kiderül. Szimpatikus az biztos.

– Ahogy megláttam a földalattin, nem tudtam a szememet levenni Kegyedről. A varázslat még mindig tart!  

– Varázslat? Jó a meghatározás, nálam is elkezdődött – szólt a lány és elpirult. – Mit fog szólni mindehhez az anyám, ha megtudja! – futott át az agyán.

– Nem szoktam így, ilyen módon – hallotta a magyarázkodást, de a szavaknak nem volt már jelentőségük.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Ketten indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta a lány.

*

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállunk az Operánál, kicsit sétálunk – gondolta az asszony. A kis földalattin utaztak. Leszálltak. A kislánya kezét fogva haladt a lépcsőn felfelé. Mögötte a kisfia kezét fogva a férje lépkedett.

– Elkísérhetem? – kérdezte a férfihang.

Elmosolyodott. Nem nézett a hang irányába, pedig tudta a kérdés neki szól.

– Elkísérhetem? – hallotta újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. – Négyesben szórakoztatóbb haladni az úton.

– Nálam a varázslat még mindig tart! – ölelte magához a feleségét a férfi.

– Nálam is – mosolygott az asszony.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Négyen indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen! Igen! – kiabálták a gyerekek.

– Igen – válaszolta az asszony.

*

    

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta. Leszállt.  Megigazította fekete kalapját a lépcsőn felfelé haladva. Egyedül lépkedett lassan a cukrászda felé. Zsebébe dugott kezében egy kis gesztenyét melengetett. Izgatott volt. Emlékezetes nap volt a mai. A temetőből jött. Rendbe tette a sírt, és beszélgetett a férjével. Elmesélte, mi történt, amióta utoljára nála járt. Majd szégyenlősen, halkan megszólalt: 

– Emlékszel a kis földalattira? – kérdezte a sír melletti kis padon ülve – Ma 60 éve. Elmegyek a cukrászdába. Elkísérsz?

A kérdésre, tudta, már öt éve csak a csend válaszol. Indulni készült. Koppanást hallott.  Megfordult. A síron egy gesztenye volt.

– Rendben – mondta megkönnyebbülten.

A cukrászdában az asztalra tette a gesztenyét.

– Elkísértél, most is – simogatta meg ráncos kezével a kis gesztenyét. –  Tudom, hogy tudod: „Nálam a varázslat még mindig tart.”

 

Szépírói kurzus 2018/ősz/2 Mádi Beáta verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy József Attila nyomán a saját nevével írjon verset. Itt közlöm. 

Mádi Beáta

MÁDI BEÁTA

Mádi Beáta, tetszik, ahogy a betűk, átkarolják egymást,

   ahogy rámosolyognak az olvasóra, amikor kimondja nevedet.

Boldognak érezheted magad, s nemcsak nevednek jelentése okán,

   hanem mert szívesen éled az életet, amelyet Isten mért rád.

Terelgette utad, terelgeted utadat, amely most idekanyarodott, 

   s versednek adott ötletet, teljesítvén egy házi feladatot.

Különleges vagy, s bár régóta éled életed,

   mégsem kerestél titkos utat, hogy eldobván magadtól, másra cseréljed.

Szépnek tartod kéz által leírott vagy géppel kikopogott betűit, 

   s kimondva hallgatnád téged szólító dallamát napestig.

Érzékenyen érint, ha hozzád szólva, valódi hosszától megfosztva hallod nevedet,

   s csak állsz magadban, mint egy hétköznapi igekötő, 

melyet csak egy „a” betű követ, de elfogadod hívását e névnek röviden is,

   mondom: úgyis olyannak lát majd mindenki, amilyennek születtél.

Szépírói kurzus 2018/ősz/1 Ajkai Szigeti Mónika elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója Ajkai Szigeti Mónika, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egyes szám első személyben ír egy történetet, amelynek hőse olyan személy, aki mindenképpen különbözik a novella szerzőjétől. Itt közlöm.  

Ajkai Szigeti Mónika

A croissant, a vaj meg a lekvár

Úgy tűnik, ez megint csak a képzeletem szüleménye. Nem látom a megszokott helyén. Vajon hol lehet? Hiányzik. Pedig nem is ismerem. Ilyen ez az emberi elme, játszik a tulajdonosával, de ezt már megtanultam. Ahogy belekortyolok a kávémba, elmerengek. Keserű. De talán csak én vagyok az. Vajon hol lehet? Milyen is ő? Mármint, a barna, göndör fürtjein túl. Gondolkodom, de nem értem. Miért visel meg ennyire a hiánya? Talán a megszokás, vagy mi. Mindegy is, van elég dolgom ma, mintsem bámuljam a falat, és várjam, hogy megérkezzen. Nélküle nem is olyan otthonos ez a kávézó. Azért még várok egy kicsit.

Nem jött. De mi lehet a neve? Most már tényleg kiverem a fejemből, ennek semmi értelme. Vajon szóba állna velem? “Miről is beszélsz, Léon, térj észhez, na meg szállj le a földre. Nem vagy már tinédzser!”. Ó, pedig ha meglátom, annak érzem magam.

Már csak emlék, hogy milyen jól esett az a croissant a reggel. Kezd korogni a gyomrom, de még vennem kell néhány új eszközt, na meg palettát, hátha találok valamit, ami ismét lázba hoz. Őszintén, valamivel meg is lepném magam. Ami jár, az jár. Így, a negyvennegyedik születésnapom közeledtével. Csak tudnám, mi tenne engem boldoggá. Na meg azt, hogy merre jár. Ő.

No, már megint visszakanyarodtam. Nem értem, miért nem tudom kiverni a fejemből. A Sacre Coeur látványa se köt le. Túlzottan. Jajj, az a csodás arc. Milyen fiatal.

Elszaladt az idő, én meg nem ettem semmit. Elhívom Diane-t, egy korai vacsorára. A Costes jó lesz, ott nem csak az ételek okoznak örömöt a szemnek, hanem a látványos környezet is. Ki tudja, talán eszembe jut valami használható.

Beültünk. Miközben Diane belekortyol a kávéjába - én nem is értem, hogy tud valaki még este nyolckor kávézni - azon kapom magam, hogy ismét rá gondolok. A lányra. A gőzölgő ital juttatta eszembe. Diane megrázza előttem a kezét, egy harsány “hahó” kíséretében. Látja, hogy nem vagyok itt. Nem sértődik meg, de nem veszi jó néven. Sajnálom. Majd hosszas csevejbe kezdünk, amiben kifejti, mivel is foglalkozik most, mert ugyan nekem gőzöm sem volt. Végül is, most sincs. Közben rendelek egy château filét, legyen az bármi. Diane azt mondja, imádni fogom. Nem rossz. De nem az igazi.

Már nem gondoltam rá, több, mint három órája. Jól elbeszélgetünk Diane-nel, kivételesen nem cikáznak a gondolataim, mint az óra másodperc mutatójának kattogása. Talán a Costes vörös falai teszik. Több, mélyebb témát is érintünk. D. az, akire mindig számíthatok. Nem is kívánhatnék jobb nővért. Nemrég kapta az állását Párizsban. Nem is alakulhatna jobban. Nincs magányosabb dolog, mint egyedül lenni, a szerelem városában. Már csak mi maradtunk egymásnak. Ugyanis a család, mint a kámfor, úgy vált köddé. Még gyerek voltam. D. meg nem beszél róla. Nem tudni miért. Mint a régi telefonok, melyek zsinórra vannak kötve. Majd hirtelen elvágják. Így történt velünk is. Ha más nem, a művészet, mindig megmarad nekem.

Ez egy olyan gondolat, mellyel a szívemben hálásan alszom el. Előtte még azért megiszom egy pohár bordeaux-i Clarendelle-t, mikor hazaérek. 2015-ös évjárat. A kedvencem. Ez a mai desszert, ami talán megédesíti az álmom.

Meghívott D.. Nem szoktam hagyni, de most ragaszkodik hozzá. Bizonygatja, hogy jól fizetik. Mindegy, belemegyek. Két puszi kíséretében válunk el, ölelkezni sosem szoktunk. Sétálok haza, miközben csend ölel körül. Szokatlanul nagy némaság. Ismeretlen, ámde tudom, valami új vár rám. Közel lakom. Tizenöt perc séta. Egy régies külsejű ház felső emelete az enyém. Micsoda álca! Annál szebb belülről. Igazán az én stílusom. Halszálka padló, fehér falak, kis erkély, jó kilátás és rengeteg festmény. De nem az enyémek. Azokat nem szeretem. A bor még bontatlan. Kinyitom. A pohár és az üveg csilingelve koccan össze. Zene füleimnek ez az édes hang. Az erkélyen ülve kortyolom el, miközben az Eiffel torony szikrái csillannak fel a távolban. Én is várom azt a szikrát.

*

Hova raktam az ingem? El fogok késni. Reszketek, de izgatott is vagyok. Félek, hogy nem lesz ott. De ha mégis? Akkor is. Nem tudom. Fáradtan kutatom és találom meg az ünnepi ingem. Gyűrödt. Az is marad. Nem aludtam túl sokat, de legalább nem fáj a fejem. Ma van a születésnapom. Most már belátom, hogy elröppent az idő. Ijesztő. A jelei már megmutatkoznak az arcomon, de úgy vallom, minden kis “hiba”, egy történetet mesél el. A nevetését és a fájdalomét. A boldogságét és szomorúságét. A műveim után jöttek ezek a nyomok. Az ő története már most megmutatkozik. Pedig el sem kezdődött igazán. Érzem, hogy minden a lehető legjobban alakul ma. Talán sikerül maradandót alkotnom. Lehet elmegyek este a műhelybe. Már nem jártam arra, vagy három hete. Pont azóta, hogy megláttam őt. 

El sem hiszem. Itt van. A szokásos helyén. Próbálok higgadt maradni. Felülök a bárasztalhoz, ide soha nem ül senki. Én innen nézem. Nem tudok betelni vele. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver. De mire fel ez a nagy izgalom? Hisz rám sem hederít. Van, vagy huszonöt. A legszebb kor. Milyen gondtalan voltam annak idején. És mi maradt ebből nekem? A croissant, a vaj és a vad cseresznye lekvár. Na meg egy jó, frissen főtt fekete, két cukorral. Ja, ki is kérem.

Elfogyott a reggelim, bár nem sokra emlékszem az ízéből, mert le sem vettem róla a szemem. Tökéletes. Érzem, nem véletlenül találkoztunk. Hiába küzdök ellene, és keresek újabbnál újabb kifogásokat. Rajongok. Talán pont ezért ennyire nehéz. Mert tudom, hogy súlya van. Ő lesz az én alkotásom az utókornak. A hatodik érzékem súgja. Így hívják a spirituálisok, azt hiszem. De ez akkora lehet, mint Ingres Grand Odalisque-je.  Egy remekmű. Nem tudom, túl nagy álmok-e ezek.

Míg elmerültem a gondolataimban, arra leszek figyelmes, hogy a lány eltűnt. Elszomorodom, majd rémülten konstatálom, hogy mellettem áll és zöld tekintete rám mered. Elfelejtek levegőt venni, de hamar magamhoz térek.

– Le kell, hogy fesselek – tör ki belőlem.

– Helló, Ella vagyok.

Ella, micsoda csodás név.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/18 Kaszaky Éva elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza hallgatója Kaszaky Éva, aki Karinthy Frigyes Hazudok című novellájának mintájára írt egy sikeres házi feladatot. Itt közlöm.  

Kaszaky Éva

Hazudok

Családunkban mindig is nagy bűnnek számított a hazudozás.

Például a nagyanyám szerint, aki hazudik, az lop is. mindig nevetve tette hozzá, ezért nincs a rádiónak keze.

Anyám is úgy nevelt, hogyha megmondom az igazat kisebb büntetést kapok.

Igyekeztem ennek a szellemében élni. Mostanáig.

Most viszont hazudni fogok. Eldöntöttem. Ezt már senki nem másíthatja meg!

Mivel nem vagyok notórius hazudozó, nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Hangosan ízlelgetem a szavakat, mondatokat, de nagyon idegenül, disszonánsan hangzanak a számból. Ez így nem megy!

Bár szalad az idő, de majd holnap. Holnap megint megpróbálom, biztatgatom magam.

Másnap a tükör elé állok, úgy ismételgetem a mondókámat. Most az ő szeme helyett az enyém néz vissza a tükörből. Fáradt, de még mindig csinos és vonzó nő néz vissza rám. Azt hiszem mégis hihető lesz, ha kellő határozottsággal mondom. Összeszedem magam és hetykén odavágom tükörképemnek. Képmásom arcán most egy kövér könnycsepp gurul le. Saját hangom éle megrettent. Még mindig nem vagyok képes rá!

A következő nap gyalog jövök haza. Végiggondolom az elmúlt 12 évet, amit együtt töltöttünk. A megismerkedésünktől kezdve a mai napig. Mindig kedves volt hozzám, mindig virágot hozott a születésnapomra. Külföldi útjairól mindig meglepetéssel tért vissza közös otthonunkba.

Próbálok hibát keresni benne, hátha így könnyebb lesz, de csak most ébredek rá, hogy a világ legrendesebb pasasát sikerült kifognom.

Nem vagyok normális. Más nő összetenné a két kezét, ha ilyen férfira lelne!

Ezt nem tehetem vele – fut át rajtam.

De pontosan ezért kell megtenned – mondja egy belső hang. Még ma este meg kell mondanod – folytatja a belső hangom.

Mire hazaérek ő már otthon vár. Neki kezdett a vacsora elkészítéséhez. Számára ez ugyanolyan este, mint a többi. Még nem tudja, még nem érzi, hogy milyen vihar dúl a lelkemben.

– Menj el – mondom neki, mikor belépek a lakásba. Azt akarom, hogy most azonnal menj el! – szinte belesikoltom a levegőbe.

– De hát miért? – kérdezi riadtan. Nagy kék szemeit rám emeli. Nem érti a hirtelen változást, hiszen tegnap még kezes bárányként simultam hozzá.

– Mert én így akarom – válaszolom határozottan, s megelőzve a további kérdezősködést hozzáteszem – Mást szeretek.

Szavaim keményen kopognak a falak között. Hát most végre kimondtam!

Döbbenten áll, fel sem fogja a szavaimat.

– Holnap elutazom az új barátommal – hangom rideg és elutasító. – Lesz pár napod rá, hogy összepakold a holmidat és elvidd, amíg mi odaleszünk. De most kérlek, menj el, mert nekem is csomagolnom kell – mondom sietve.

Elindul felém, átölelne. – Hagyd már abba a tréfát – de eltolom a felém nyúló karját, s a fal felé fordulok. 

Nesztelenül átöltözik, és csak az ajtó csapódását hallom.

Mérhetetlen fájdalmat érzek.

A szekrényhez megyek, és kiveszem a táskámat. Bepakolom a törülközőt, hálóinget, papucsot, s mindent, ami ilyenkor szükséges lehet.

Holnap kezdődnek az első kezelések. Az orvos szerint nincs túl sok esélyem. Nem akarom, hogy elesettnek, csontsoványnak és magatehetetlennek lásson.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/17 Takács Péter elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma hallgatója Takács Péter, akinek elbeszélése arra a házi feladatra készült, hogy szerepet és nemet vált a szerző. Kiváló munkáját itt közlöm. 

Takács Péter

Vakrandi

Hülye vagyok, nem tudom miért csinálom ezt, miért megyek oda. Nem, nem megyek inkább. Na jó, odamegyek, megnézem mi ez.  Különben is hideg van, esik az eső és ez a kurva villamos megint nem jön.  Még fél óra van, de simán odaérek 10 perc alatt. Lehet, inkább sétálni kellene. Na jó, jön a villamos. Úristen milyen tömeg van rajta, nincs kedvem felszállni, agyonnyomnak, inkább megyek gyalog.  Úgy érzem, loholok, máskor meg mint ha csak vánszorognék. Izzadok, és ki van száradva a szám. Basszus, 35 éves vagyok, elvált, önálló és bátor csaj, imádom a munkámat na jó, ha nem is imádom, de legalábbis vállalható kompromisszumnak tartom, multis túlfizetett öncélú csacsiség, a szex terén elég kísérletező voltam és vagyok, najó, van azért ami már nem nagyon férne bele, de ezeket a határokat elég tágan húzom meg, és amióta elváltam felszabadultam, egyre jobban érzem magamat meg a flowt.  Nehogy már beszarjak egy ilyen vicces kis vakranditól!  

Persze, szeretnék végre egy kapcsolatot.  Az nagyon valószínűtlen, hogy életem szerelmét majd pont ma este és itt találom meg. Azt a fajtát, aki mindenki másnak van vagy volt már, legalábbis a facebook profilok és posztok alapján, csak nekem nem, basszameg, sok utazás izgi és nem kommersz helyekre, Bali, nyilvánvalóan, meg Bolivia hátizsákkal, nagy beszélgetések, közös főzések, orgazmus mindig egyszerre, sok nevetés, fürdőkádazások órákig, és az mászik ki a hidegbe a borért, aki veszít a kőpapírollóban, aztán közös kutya, majd gyerek és a többi. Hiába várom mindenhol hátha majd pont itt futok össze vele, nem, nem fogok, ez egy érdekes kísérlet, ne legyél már gyerekes.  Nna szóval ez nem az, nem is várom. Inkább csak kíváncsiság és esetleg szex.  Egy vakrandin, vagy utána. Meglátjuk, hogy megy és lesz e második kör.

Ez egy zseniális ötlet, kár hogy nem én találtam ki. Persze, ezer éve vannak a már mindenféle chatvonalak meg szexappok. Ugye az ember felteszi a képét, nyilván csak vicces és nevetős és sielősszörfözősmotorzoskacagós képek, esetleg sejtelmes képek, vagy lovaglós, meg napszemüveges vagy fürdőkádas vagy éppen fürdőkádban lábat borotválós képek, egyszer feltettem egy olyat, zabálták, komolyan, bár az nyilván túlzás volt, aztán valakinek megtetszik és ha kölcsönös akkor el lehet kezdeni chatelni. Eddig stimmel, ha jobbra húztál mit írsz? Vicceset, hogyhogy nem lett vizes a hajad a szörfön? Vagy tárgyilagosat, vagy bénán bókolósat, hogy te igazi vagy, esetleg ez fotosop? 

Nna, hát az az ötlet, hogy a vakrandi tényleg legyen vak, azaz fogalmad se legyen, hogy kivel találkozol de nemcsak előtte, hanem egész az utolsó pillanatig. És nem úgy értve, hogy látsz róla egy képet meg pár publikus infot, de valójában fogalmad sincs róla, hogy ki ő, nem egyáltalán nem! Az benne a vicc, hogy egyáltalán semmit nem tudsz róla! Bármelyik párkeresőt használod, a kiválasztás az eddigi profilod és tevékenységed alapján történik, egy algoritmus generálja, meghív, elmondja hogy fizikailag biztonságos, érzelmileg megrázkódtatásokat okozhat, ha bátor vagy bevállalod. Jelentéktelen összeget kell fizetned, de ennyi az egész. Aztán valakivel random összepárosítanak, akinek a profiljából törölnek minden személyes infót. Aztán chatelhettek, max két hétig, aztán a program letilt és soha nem találod meg az illetőt ami persze jó is meg rossz is lehet.  A chat alatt is tilos nemre vagy korra való utalás, beleértve a nevet is. Elég parás, hogy egy program dönti el, hogy nyitott vagyok-e egy gerontofil vagy meleg szex vagy párkapcsolatra. Többszörösen vak, ezért nem csak a párodról nincs semmilyen info de a programról sem, nem közölnek adatot sem a látogatottságukról, ráadásul üzleti info sem elérhető róluk, azaz kié, kik a fejlesztők, hol tárolják az adatokat, egyáltalán honnan jutnak a te adataidhoz. A bemutatkozó chatben, ami törli magát, annyit írnak, hogy szeretnék ha megbíznál bennük, megígérik, hogy nem élnek vele vissza és a program célja, hogy visszahozza az életünkbe a sorsszerűséget és véletlenszerűséget, mert már elegük volt a tervezettségből.

Ki jönne mégis rá, hogy ezt is kipróbáltam? Különben is sokkal többen próbálják ki, mint ahányan bevallják szerintem. Ez egész egy gerillamarketing, remélem, hogy nem valami orosz titkosszolgálati izé ez is, az durva lenne. Nóritól hallottam róla, nem mintha ő próbálta volna, csak hallott róla, de nagyon rá van izgulva, hogy egyszer csak dobja fel neki is a gép. Haha, ez itt igazán találó, mármint hogy gép dobja. Eddig nem volt szerencséje, vagy nem tudom mije, de neki nem adta meg a lehetőséget a deux ex machina, vagy  hogy a fenébe hívták a régi görög drámákban.  Én tényleg nyitott vagyok, ezt is írtam minden profilomhoz. Lehet, hogy ezért választódtam ki. Vagy a fene tudja, ezek a programok bonyolultabbak ennél. Tényleg, jöhet bárki, férfi, nő, öreg, fiatal, beteg, nyomorék – na jó beteg vagy nyomorék ne – vagy bárki. Nagyon ronda se legyen lehetőleg és pláne ne ápolatlan, de egyszer bármi jöhet. Na, ha tényleg őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azért legjobb lenne egy fiatal férfi, micsoda meglepetés. Nem, senkit nem zárok ki. Különben is bármikor abba lehet hagyni. Meg amúgy is a belvárosban van az egész, mit történhet, max kijövök.  Mondjuk olyan 25 körüli, vagy ilyesmi. Kínai, esetleg. Ez hülyeség, nem ez a lényeg, honnan a frászból keveredne egy ilyenbe egy kínai. Basszus, kiver a víz, pedig az előbb majd megfagytam. Izgulok na. Mindjárt ott vagyok.

Vicces volt, amit először írt. Vicces, érzékeny és szellemes. Valami bókolósat a profilomra, de mivel nincs fénykép, ezért nem a külsőmre, nyilván, hanem a csak az általános bemutatkozásomra. Hogy azért vagyok itt mert bármire nyitott vagyok, de persze szeretném megtalálni az én igazi Kenemet, akinek széles a válla és az arcéle ha Barbi vagyok vagy Barbimat ha Ken vagyok, meg ilyeneket. Szóval amit írt, abban  volt valami kedvesen önirónikus is. Szóval vagy egy elbűvölő és kedves önirónikus hapsi (vagy kínai nő), vagy egy gátlástalan pszichopata aki pontosan tudja, hogy hogyan kell csajozni egy szosölmédián. Nyilván nem először csinálja.  Jó, én se először csinálom. Próbáltam kitalálni, hogy férfi vagy nő de egyszerűen semmilyen támpontot nem adott. Két hete csetelünk. Nagyon szórakoztató volt eleinte, de már teljesen belezavarodtam. Bár még most is, így is szórakoztató. Naponta 80-100 üzenet. Néha egyszavasok, néha fél oldalasok. Néha unalmas, de legtöbbször pörgő, szellemes, kétélű, dévaj. A program automatikusan töröl mindent, amiből kiderülhetne a nem vagy kor, vagy foglalkozás de ugyanakkor törli hazugságokat is. Gondolom más profiljaimmal összeveti és aminek nem találja nyomát, azt korrigálja.  Pontosabban nem töröl, hanem random szavakat ír be azok helyett amiből ezek kiderülhetnének. Ezért a mondatok sokszor teljesen más értelmet nyertek a végére. Ha leírtam, hogy van egy óvodás fiam, ami ugye nincsen és lelépett a férjem egy kolléganőjével, azóta egyedül nevelem Bencét, akkor kijavította arra, hogy a párom lelépett egy kollégájával, ha lenne gyerekünk Bencének hívtuk volna és talán most lenne ovis, de jobb is hogy nem született, mert most egyikünk egyedül nevelhetné fel.  Sokszor ezen szórakoztunk, próbáltuk kicselezni a programot, de nem lehetett átverni. Nna, itt kell befordulni, Jókai utca. Rohadt eső, elázott a hajam.  Nem, nem, nem ez teljesen baromság, nem megyek be.  OK, állítólag van pánikgomb, kijöhetek bármikor, ha nagyon gáz. De akkor is. Mi van, ha ismerem? Az milyen kínos lenne!

Jó napot kívánok, a meghirdetetett gyűlésre jöttem. Ezt a hülye jelmondatot kell mondani. Gyűlés. Na jó, valahol tényleg az. Unott kidobóember a félhomályban résnyire ajtót nyit, beenged. Doh és dohányszag. Van vagy két méter, de dagi. Remélem, nem ő megy be a másik fülkébe.  Emotikon. Üdvözlöm, fel a lépcsőn, első emelet, jobbra a folyosón és a nyitva lévő bármelyik ajtón be, foglaljon helyet, jönnek majd. HA megijed, a pulton nagy piros gomb, megnyomja. Jó, felmegyek, mögöttem ajtó becsap, rács utána, elektromos zár zümmögve rázár. Bassszuus, hol vagyok!

Emeleti ajtók közül kettő is nyitva van. Összesen talán 6 vagy 7 ajtó van. A kettő közül melyikben van az én párom? Bemehetek bármelyikbe? De hát akivel a vicces chatelést tolom 2 hét hete az melyikben van? Honnan tudom meg? Najó, bemegyek a második ajtón. Kis helység, csempézettnek tűnő fal a félhomályban. Zongoraszék szerű kis zsámoly az üvegablak előtt. Vörös fény. Régi hamutartók szaga, elég kiábrándító. Idáig az egész teljesen virtualis volt, nem voltak szagok, fények, semmi, kizárólag izgalom és függés és villámgyors váltások. Igy a valósággal szembesülve minden lelassult. Egy óra alatt értem ide. Ennyi idő alatt tegnap még 52 üzenetet váltottunk, megnéztem. Néha azt gondolom, a valóság nem is érdekes és el kellene merülni teljesen a virtualitásban. Leülök a zongoraszékre.  Szemben áttetsző ablak, a túloldalon a padlón fénycsík, mást nem látok. Hirtelen a túloldalon is kinyílik az addig résre nyitott ajtó, a fény hátulról világít meg egy alakot. Középmagas lehet. Árnyékban van, az alakja alapján bárki lehet. Gombóc a torkomban, pulzus 170, mindjárt elájulok. Leül velem szemben, a saját székére. Olyan mint a börtönfilmekben a beszélő. Közelebb hajol. A kézfejét látom meg előszőr. Idősebb nőé, egyértelmű. Sok gyűrű. Egy-egy májfolt, karkötő, gondosan ápol és lakkozott körmök. Felsőtest továbbra is árnyékban. Előbb érzékelem, hogy elkezd közelebb hajolni, mint ahogy megtörténik.  Meglátom az arcát. 50-es nő. Csinos, jól ápolt, kedves arc. Előszőr nem ismerem fel, de tör fel bennem a rosszullét, szédülök. A felismerés fokozatosan árasztja el az agyamat. Illetve valahogy a teljes felsőtestemet, az emlékek előszőr csak pontszerűen jelennek meg, aztán hirtelen mindenre emlékszem. Az egész undorító nyárra hirtelen visszaemlékszem. Évek óta nem jutott eszembe. A hegedűtanárnőm volt gimnazista koromban. Végtagjaim kihűlnek. Remegni kezdek. Hirtelen elhányom magam. Éppen elkezd valamit mondani, látom az arcán hogy ő is felismer, de hirtelen megnyomom a pánikgombot. A szobát elönti a fény. Kirohanok. Az utcán már lassabban megyek. A világ újra meglassult.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/16 Vezsenyi Ildikó verse

 A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója Vezsenyi Ildikó, aki sorozatban írja szabad szonettjeit. A hét minden napjára tervez egy ilyen művet, a második napra írt valóban zseniális, túlzás nélkül mondhatjuk. 

Vezsenyi Ildikó
A második napon

Második nap, most, hogy nem ettem nem ittam,
pedig dél is elmúlt, elárulom nektek. Tegnap nem
írtam második napi verset, csak hajnali - és nappali
részegest. De ma, megint, elővettem az első napit,

s csodáltam milyen könnyedén írom át a felolvasva
nem tetsző részeket. Fellazulva látom az erős, régi
rögzültségemet. Sajnálat és minden ragaszkodás nélkül
bátran, szabom, varrom a verseket s nem érdekel

mennyi hulladék lesz. Külön jó, hogy se közben, se
a végén nem kell összesöpörnöm. Ó, mennyire élvezem
az új képességemet! Hála, magamnak, s tudod kinek!

S most, e versnek, vége is lehetne tartalma szerint,
de akkor nem lenne szabad szonett formája, ezért

az aljára, még kellett írnom egy kvázi kibaszott sort.

Utóirat

Hali, már csak a mai, amivel le vagyok maradva.