Szépírói kurzus 2020/tavasz/7 Ferenczfi János elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczfi János "karantén" témában írt elbeszélést. Sajátos, dialógusokra épülő kiváló munkáját örömmel közlöm. Sajnálatos tény, hogy aktuális.

Ferenczfi János

Karantén

Punto Sabioniban hajóra szálltunk. Szeles idő volt. A hullámok zöld tarajokat vetettek, olyan árnyalatban, mint nagyapám régi szódásüvege. Az öreg még a hetvenes években szerkesztette rá egy szifon bakelit fejét, amelyiknek olyan alumínium nyomókája van. Nekem kellett mindig kicseréltetni a patronokat. Na, szóval, olyan zöld tarajokat vetett a tenger. Az öböl végén hosszan elnyúlt a kőből rakott hullámtörő. Felejthetetlen volt, ahogy a haragos szél párájából lassan kibontakoztak Velence épületei. Mint amikor a teljes sötétséget lassan átderengi a pirkadat gyenge fénye. Pedig palaszürke fellegek torlaszolták el a napfényt, és nem tudtam, hogy a tenger tajtékát kapja-e fel a szél, vagy apró esőcsepp-tüskék száguldanak szinte vízszintesen, csaknem felsebezve az ember arcát.

Hagyd már el, Gyuri! A francnak kellett neked ötvenévesen Velencében romantikáznod? Most miattatok itt rohadhatunk két hétig.

A WC papír! valaki megint elhasznált vagy másfél méter WC papírt! Ki fog fogyni! Még tíz nap. Nem lesz elég! Mondtam már százszor, hogy takarékosan kell vele bánni, mert a végén még papír nélkül maradunk!

Az a lényeg, Jóskám, hogy te már százszor is megmondtad, hogy semmit sem mondasz kétszer. Majd kérünk még.

A szkafanderesektől?

Hát kitől? Mást aligha látunk, csak a szkafandereseket.

Megkapargattam a festéket az ablakon. Odakinn minden olyan, mint máskor. Emberek járnak az utcán, meg autók és buszok. Csak minket tartanak fogságban.

Karantén, Gyurikám! Nem fogság ez, hanem karantén. Mert te, meg az Erzsi fertőzhettek. Tényleg! Hol van az Erzsi?

Csak nem gondolod, hogy betesznek egy nőt ennyi unatkozó kan közé? Őt máshol tartják fog… karanténban.

Azt se’ tudod, jól van-e. Nem aggódsz? Lehet, hogy mire téged kiengednek, őt elhamvasztják, a hamvait meg atomtemetőbe küldik, nehogy fertőzzön.

Nem fertőz. Mi nem olyan részen jártunk.

De tüsszögtél?

Kurva hideg volt azon a hajón. A csontom is fázott. Náthás lettem.

Szóval, mi a te taknyod miatt ülünk itt tizennégy napig.

Igen. A taknyom miatt. Ahogy ezt tegnap is, meg tegnapelőtt, meg azelőtt is megbeszéltük. Talán nem kellett volna a mentőt hívni, hogy „a kollégám olaszba’ járt, és tüsszög, meg taknyos.”

Talán nem kellett volna. De megdögleni sem kellene.

*

A Doje Palota fenséges épülete előtt galambok százai toporogtak a téren. A japán túristák kis zacskókban hoztak madáreleséget, azt szórták nekik. Mi magyarok meg csak a száraz pogácsa darabkáit.

Honnan tudod, hogy japánok? Kínaiak is lehettek, nem? Ez is ferde szemű, meg az is sárga. A szavukat se érted.

Japánok voltak. A vezetőjük olyan kis zászlócskát lengetett. Tudod, fehér mezőben egy nagy piros pötty. A felkelő nap. A japán zászló ilyen.

Aztán, nem egyre megy? Japán, Kína, vagy Korea? Tele vannak fertőzöttekkel.

Japánok voltak, és egészségesek.

Most látom, hogy az utcasarkokon katonák állnak fegyverrel. Szájmaszkot viselnek. Igazoltatják az embereket, és valami fegyvert a homlokukhoz nyomnak.

Mutasd! Na, menj odébb! Hadd lássam én is. Aha. Az hőmérő lehet. Azt vizsgálhatják, hogy valaki nem lázas-e. Autót láttál az úton?

Mentőt, meg katonai autókat. Civilt azt nem.

*

Erzsi nagyon élvezte a gondolázást. A gondolás szalmakalapot viselt, masnis szalaggal, meg csíkos matrózinget. És szerelmes dalokat énekelt, ahogy étsiklottunk a lagúnákat átívelő kőhidak alatt.

Ma is konzervet eszünk. A szkafanderesek nem hoztak friss ellátmányt. WC papír sincs elég. Mibe töröljük, ha elfogy?

Mit látsz, Jóska? Mi van az utcán?

Egy ember fekszik a járdán. A maszkos katonák messziről nézik, de nem mennek közel. Nem segít senki.

Hadd nézzem! Az az ember él. Rosszul van. Miért nem tesznek semmit?

Be vannak szarva, Jóska! Nagyon be vannak szarva. Inkább nézik távolról, ahogy kiszenved, semhogy elkapják a vírust.

*

Dagály idején a Szent Márk téren bokáig ért a víz. Kövekre fektetett pallókon járkáltunk, és a tenger ott hullámzott a lábunk alatt.

Bár ne jöttél volna taknyosan haza. Most szabadok lehetnénk.

Vagy halottak. Láttad ma az utcát? Csak néha megy el egy-egy katonai jármű. Minden kihalt. Mint ha elnéptelenedett volna a város.

Talán kijárási tilalom.

Talán nagyon sok halott van.

A szkafanderesek se jöttek. Fogy a WC papír!

*

Mikor újra Punto Sabioniba értünk, kisütött a nap. Alkonyat volt már, de az ég kitisztult, és a tenger türkíz felszíne felett királykék égbolt feszült, habos, bíborszín felhőkkel. Erzsi meg is könnyezte.

Utálom már a konzerveket. Legalább egy mikrót adtak volna!

Már csak egy napra van WC papírunk. Feltéve, hogy nem lesz hasmenésed attól a büdös halkonzervtől.

Majd zuhanyozol. Víz még van, bár hideg.

Mi van az utcán?

Nincs ott semmi. Egy teremtett lélek sem. Még csak egy árva macskát, vagy kóborkutyát sem láttam.

A szkafanderesek sem mutatkoztak már vagy három napja.

Lehet, hogy odakinn mindenki meghalt? Csak mi maradtunk életben, mert a Gyuri náthás lett?

*

Amikor a nap az Adriába bukott, szinte hallottuk, ahogy sistereg. Sirályok röpültek a komor ég alatt a tenger felől a szárazföld felé. Lassan teljesen sötét lett.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/6 Vezsenyi Ildikó költeménye

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Vezsenyi Ildikó szonettet írt, ezt a házi feladatot teljesítette. Munkáját "rémes szonett" alcímmel egészíti ki, talán a témája lehet "rémes", merthogy a szerelemről szól, de formailag, technikailag, valamint képi megoldásaiban igen kiváló.  

Vezsenyi Ildikó
Szerelem, szerelem

(rémes szonett)

Milyen a szád, Szerelem? Foghíjas

gereblye? Mint kert gányolt barázdái?

Erős karod, jó öreg grizzly vádli?

T'án vetekszik? Méltán, feszes, inas.

Tégy nekem karomra - Tetováló! -

képet. Hímzést pufajkámra. Soha ne

mossál ki, kérlek, összeroppant a te

rút, nagy keserved, pszichém odvas csákó.

Ne járj hozzám, te szép, Kedves Szerelem!

Kutyagumik, mint régen a lócitrom,

kelnek errefelé, utak porábó’.

Magas az én lándzsás, zöld kerítésem.

- Hej, csengőt hamar! – Gyorsan-gyorsan!

Fennakadsz, Szerelem, utolér a kápó.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/5 Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla Kafka "A törvény kapujában", illetve Erdély Miklós "Gúlában" című elbeszélése nyomán írt szimbolikus jelentésű novellát. Öröm közölni nagyszerű munkáját. 

Galicz Kamilla

Jobbra-balra, előre-hátra

Nekidőlök a hátadnak, fejünk búbja összeér, pont egyforma magasak vagyunk. Bal kezemmel megfogom a jobbodat, bal kezeddel megfogod a balomat. Meredek előre, öntudatlan mosolyra húzódik a szám, nem látjuk egymást, mégis tudom, mit gondolsz, mit érzel, egy ütemre ver a szívünk, mintha egyetlen, amorf élőlény lennénk. Boldog vagyok – mondom magamnak.

E hirtelen felismerés arra indít, hogy előre lépjek. Már a levegőben a jobb lábam, majd a talpam tompán koppan a talajon, de ahogy áthelyezném a testsúlyt, valami visszahúz. Lenézek, s látom, egy hatalmas kötél nyomódik a bordáimba, nem bírom a szorítását, akaratlanul visszalépek. Megpróbálok bal lábbal előre lépni, a talpam még kényelmesen landol, ám amint átvenné a terhet a jobbról, a kötél ruhán át is a húsomba mar. Ösztönösen visszalépek, nem bírom a fájdalmat. Most mit tegyek? – kérdezem magamtól, de nem, nem akarok aggódni, nem akarok változtatni, nem is olyan rossz neked dőlve. – Végül is, boldog voltam így, egyhelyben.

A nyugalmi pozíciót megszokni azonban nincs időm, hiába nem mozdulok, a kötél ismét belém mar. Ismét lekukucskálok, s riadtan veszem észre, a lábad eltűnt az enyém mögül, most rajtad a sor, te próbálsz előre törni, de te sem tudsz, s közben nekem is fájdalmat okozol. Megpróbálod mindkét lábbal, nyakadról izzadságcseppek csorognak le, átragadnak rám, érzem, a tenyered is izzad, a bal nagyujjammal megsimogatom a jobb kézfejed, ám csak azt érem el vele, hogy még nagyobb erővel igyekezz kilépni.

A kötél ruhán keresztül is felhorzsolja a bőrömet, a fájdalom kezd elviselhetetlenné válni, amíg én kísérleteztem, legalább magamnak kerestem a bajt, de most vétlen kell tűrnöm meddő próbálkozásaidat. Az egóm dühösen felkiált: - Azt már nem! – és én is előre mozdulok.

A kötél majdnem szétszakad, annyira erőlködünk, ki-ki előre, egymástól minél távolabb, azonban egy fél lépésnyit sem jut egyikünk sem a kívánt irányba, visszabillenünk, már nem lehet megkülönböztetni, melyikünk izzadságfoltja teríti be mindkettőnk hátát, lihegünk, fújtatunk, sziszegünk, átkozódunk, egyikünk sem akar a másik után, hátra lépni – egyet jelentene a megadással. Még mindig vadul ver a szívem, amikor te orvul előre lendülsz, de én azonnal visszarántalak, csak azért sem fogok utánad menni.

Most hosszú ideig állunk mozdulatlanul, ám ez már nem a kezdeti boldog, nyugalmi állapot, ez kénytelen-kelletlen beiktatott fegyverszünet kettőnk állóháborújában. Szabadulni akarunk a másiktól, de egymás kezét sem bírjuk elengedni, mintha láthatatlan zsinegek ott is összekötöztek volna minket, lepillantok, s lám, nem is oly láthatatlanok ezek a csomók, még kis masni is van mindkettőn, egyenlő nagyságú fülecskékkel, egyforma hosszú szalagokkal. Messziről szépen nézhetünk ki. Hiába próbálok lazítani a szorításon, csak annyit érek el vele, hogy a csuklómat is felhorzsolom, te is rákezdesz, hasonlóan szerény eredményekkel, lassan apró vércseppek vesznek körbe minket, ki tudja már, melyik piros paca melyikünké…

Lázasan gondolkodom, mi lehetne a megoldás? Tán az alapfeltevésem téves: egyáltalán van megoldás? Kimondatlanul tudom, a te agytekervényeid is gőzerővel forognak, időközben olyannyira rád hangolódtam, hogy szinte hallom a kattogásukat, kitt-katt, kitt-katt, merre tovább?

Ha előre nem léphetek, hátra pedig nem fogok, egyhelyben maradni meg nem akarok, akkor nem maradt más – okoskodok magamban –, mint oldalra. Óvatosan felemelem a jobb lábam és oldalra lépek egyet, egészen kicsit, szinte csoszogásnak is beillő mozdulattal, de kellő dinamikával, hogy te is megérezd az egyensúlyváltozást. Bal lábbal kilépsz utánam, áthelyezed a testsúlyt egyik lábadról a másikra, és a jobbat is magad után húzod. Ez engem is mozgásra indít, a hátra maradó bal lábammal lekövetem a másik három helyváltoztatását. Tettünk egy lépést oldalra, s mintha a kötelek szorítása kissé enyhült volna.

E felismeréstől bátrabban tesszük meg a következő lépéseket, először csak egyik irányba, majd a másikba, mintha két hatalmas fal közé beszorítva járnánk csárdást, kettőt jobbra, kettőt balra, szinte élvezem e furcsa táncot. Megkönnyebbülten nekidöntöm magam a hátadnak, te is leengeded a vállad, kiengedjük a megfeszített izmokat, s hagyjuk, hadd vigyenek a lábaink, mintha egy hatalmas, kétarcú inga lennénk egy öreg faliórában, ami lassú és töredezett mozdulatokkal ugyan, de még jár.

Hirtelen a bal sarkamnak nyomod a jobb sarkad, meghökkent e békülő szándékú kezdeményezés, de nem ellenkezem, ha te hajlandó vagy hátra lépni, akkor én kilépek előre, aztán rajtam a sor, hogy udvariasan viszonozzam a gesztust, rükvercbe kapcsolom magam, és lám, elmarad a világvége. Mire felocsúdok, már nem csak egy keskeny síkban mozgunk jobbra-balra, hanem előre is, hátra is, srégen is, mind a háromszázhatvan fokban. Mozdulataink feloldódnak valami belülről jövő ritmusban, aminek létezéséről nem tudtunk, mégis oly természetességgel követjük, mintha velünk született volna, csak mi ketten ismerjük, te és én.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/4 Mádi Beáta szonettkoszorúja

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta József Attila nyomán szonettkoszorút írt. Jambikus lejtése, rímelése jó, munkáját örömmel közlöm.

Mádi Beáta

Szentimentalista szonettkoszorú

I.

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

mi várja már, esőben fázni újra,

a fűszál áthajol lebegve múltba,

vidáman, úszik ázva ezredév.

Kibújik árva dudva, nő, henyél,

sugár soká, most bátran jár a tánca,

eléget, hogyha rád nevet a lángja,

mosoly merésze villan szerteszét.

Aranyba fénye, árnya józanít,       

ha éled, drágakő mögött zafír,

galaxis izzik és a sár reped.

A rónaság elomlik megpihenne,

a nap ravasz és álruhában gyenge,

madárka éli életét a kertbe’,

II.

Madárka éli életét a kertbe’,

csipogva énekel, a fára száll,

ma minden ébredő elindul, száz

a csókra várna, társa álma, csendje.

Hiába hull a lágy tavaszba’ pernye,

fagyottan éli életét a táj,

szerelmek édes háza még homály,

fehérre mosva, hókupacra esne.

Mikor elolvadó a látomás, ha

kienged tolla, kába szárnycsapása,

leszáll a vízre, tükre mása ékszem.

Narancsos színe, árnya sárga lézer,

kiröppen kismadár, családja éber,

határtalan a szél, talán ha lebben.

III.

Határtalan a szél, talán ha lebben,

kopáran fest, és hirtelen zajos,

idilli képet látsz, ne vedd zokon,

a kék, a szürke színe kellemetlen.

Kifújja bánatát, ma nem pihenne,

a fák derékba törve zajdoboz,

cikáz az ég,- egész varázslatos,

a könnye édes záporát terelte.

Mi végre kell a jó idő tavaszra,

ha szétzilálja, esztelen robaj ma,

és jő a sárral rémes rettegés?

Ki menti meg a házat és tetőt?

Levélen ázik mind a sárga föld,

elalszik este, bokron szerteszét.

IV.

Elalszik este, bokron szerteszét,

madár dalolja énekében reggel,

simítja lágyan, szárnya tolla rebben,

imádja, zöldbe-bújva tarka rét.

Suhan, s talán ma zápor csepp remél,

virágra szórva, lépte járta éke

csodálatos ruhája, tarka kelme,

felöltözik gyanútlanul ma még.

Lenéz a lenge, könnyű öltözékre,

finom, örök tavasz, szatén a selyme,

pipacs piros kabát divatja dúl.              

Kitűnik néhány búzaszál a földből,

leszálló, légfuvallat tépi rögtön,

vihar mi zúg, az ég is elborul.

V.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

kereng a vég, a lábnyomokba lépve,

mi égi háború, sokára vége,

a gyilkos éji méreg nem csitul.

Haraggal ébred, hajnalig simul,

kehely letörve. Hogy pihen fakérge?

Sajátos, oly puhán zuhan levélke,

letépi énekes madár, virul.

Vidám gyereksereg csevegne reggel,

lefutna játszva, bátran énekel.

Ruhájuk szép, hajukba’ pántlika.

Ki várna meztelen csigát, szegény,

meszes a háza, csíkos volt, kemény,

esőkabát nem éri testedet ma.

VI.

Esőkabát nem éri testedet ma,

hiába húzod gyenge vállaid,

kilógna most alóla, tested ring,

kapucni mélye copffonat legenda.                                           

Maholnap véget ér a fergeteg, a

lezúduló ezernyi víz kering,

dobogva áradat-patak meging,

talán homok repül, a kút dilemma.

Kiásva vékony medreket letérhet,

sodorva házat, fecskefészkeket,

azért a víz az úr, mi nem vigyázza.

Erővel rombol, féktelen, makacs,

ki élesen rikolt, a vén kakas,

szaladj a házba késő éjszakára.

VII.

Szaladj a házba késő éjszakára,

ruhátlan nézem fényed, élvezem,

kigyúl a vérem, tested lágy selyem,

kerengek élveteg, leszáll a pára.

A paplan rám omol, a reggel kába,

hajad finom takarja vén kezem,

feléd hajol borosta élveteg,

a szám ma ajkaidra lel, imádja.

Határtalan világnak, fénye, gyöngye,

feléd a vágyam izzad révületben,

mazurka illan és miénk a múlt.

De félek, holnap mit tegyek, ha múlik,

elámulok és más vigasztalódik,

maradj,– ne ázz! – velem ma józanul.

VIII.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul,

vörös az ajkad, nézem szótalan, ha

szemedbe’ látom, él a szív hatalma,

szalad a nap, kimondhatatlanul.

A régi rejtek, erdő mélye zúg,

feküdni ott kabáton vágy zuhanna,

az éj sötét ma áthatolhatatlan,

nehéz teher, a vállon ólomsúly.

Feküdj velem, az égen csillag ős,

tej-úton száll, repül ezer utas,

inog ki részeg, imbolyogva méla.

Fa ága nyúlik árnyat ad fölénk,

a lomb hatalmas félve rezdül, él,

magamba fordulok, egy pillanatra.

IX.

Magamba fordulok egy pillanatra,

a tested még aranyban tündököl,

a láz apad, sután felöltözöl,

kalász kirobbant, rég tiéd a címlap.

Rovar világba’ sarjad élet, csapat

madár eszi a mára zümmögőt,

kivételes a nyári rekkenő,

talán az ébredő tavasz, ma préda.

Akármilyen meleg sugár megébred,

boholyka illanó, ma átölelheted,

Bizonytalan a nyár, kié az évszak?

Sudár fenyő magasba nyúlik át,

szobába ér, kiűz a napsugár,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma.

X.

Ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

kibuggyan könnyem óceánba fut,

magamba zárom, fáj, kemény lesújt,

lazulni indulok, segít a séta.

A vadvirág mezőn elalszik léha,

az égen fél a hold, ezüsthajú,

akusztikus az est, egy randevú,

a föld meleg pihenni vár a céda.

Elillan innen minden zord halál,

keresve jobbat úgysem is talál,

kaszával álldogált a réten, termetes.

Ha majd az élet visszaintene,

pokolra jutna, szól örömzene,

a nap sütött, ez volt különleges.

XI.

A nap sütött, ez volt különleges

ki ártana ma bárkinek ezegyszer,

pikáns, a mandragóra álma fegyver.

Ne hagyd! – elámít, énekel neked.

A férfi csábít, nem henyél, remeg,

idővel változik és mind elismer,

akarj, ha védtelen nem oly gazember,

ki él, azt párja válla tartja meg.

Furán sötétül könnye nyári égnek,

ha fényelem cikázik összeérnek,

suhan a szél, levél, a föld szelence.

Ne várd a téli hűvös szél szavát,

ha víz lecseppen, véd a kiskabát,

elém a nyár bekúszik hízelegve.                                                                      

XII.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

ezernyi sárga kankalin virág,

kehelyben, hangod álom asztalán,

mezőkön táncra kél a naplemente.

Fehéren száll a köd, a fátyol fénye,

madárka lágy szavában változás,

bogárka lába fürge surrogás,

titáti ritmuskódolása ének.

A szél eol, a dallam messze száll,

az esti fény estében ülni fáj,

sötétben izzik láng ezer sebe,

és néha félni kell, talán kialszik,

a bolygó zúzmarává szertefoszlik,

a föld zenél, az éjszakába rejtve.

XIII.

A föld zenél, az éjszakába rejtve,

zenére, rezdül rét, virág, levél,

ha szenderül takarja zsenge szél,

a nap nyugatról álmodik, pihenne.

A légben illatár cikáz, kegyetlen,

Sötétnek titka éhes szenvedély

vad éhező harap, ez végveszély,

az áldozat sikoly, szuszog remegve.

Tavasszal újra nő a fű, faféleség,

a Föld megújul, kell a veszteség,

a szűz leányok méhe, oly nemes.

Reményre, csókok mindig kellenek,

tapasztalat sző biztos terveket,

A vágy örök, bealkonyult - szeress!.

XIV.

A vágy örök, bealkonyult - szeress!

Lebegve léptem át csodákat, titkot,

jövőre szépül fészek alja, látod?

Fióka haddal küszködő sereg

kiált, a tátott száj csipog, keres,

virágok tánca lenge szélben légyott,

leszáll a kéken zümmögő a légy, ott,

tojás a láb nyomán gurul, üres.

Ezer madárhang készít dallamot,

megírja énekét mit aztán eldalol,

vidáman, fújja, búgja slágerét.

Virágzik mind, a fűcsomó saláta,

madárka zeng, remek dalárda,

tavasszal újra zöld a táj, a rét.

XV. Mesterszonett

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

madárka éli életét a kertbe’,

határtalan a szél, talán ha lebben,

elalszik este, bokron szerteszét.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

esőkabát nem éri testedet ma,

szaladj a házba, késő éjszakára.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul.

Magamba fordulok egy pillanatra,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

a nap sütött, ez volt különleges.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

a föld zenél, az éjszakába rejtve,

a vágy örök, bealkonyult - szeress!

2020. 02. 16.