Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus
hallgatója, Guzmics Petra különleges hangulatú elbeszélést írt. Egyéni látásmódja, szövegépítkezése miatt is nagyszerű munkának tartom. Gratulálok!
Guzmics Petra
Vonatállomás
B. mindössze
huszonhárom éves. A peron szélén áll, a bajusza rendezetlen. Egy szorosra
tekert cigarettát helyez a szájába, a nyelvével megforgatja, meg is gyújtja, de
nem szív bele. A cigarettavég egyre csak vékonyodik, hamuvá esik, a papír ég. A
széteső hamut az arcába fújja a szél. Az állomás órájára pillant. L. késik. Addig
megkeresi G.-t, ő is biztosan unatkozik.
A vonatállomás egy
diófától hangos. A széllökések felbolygatják a lombkoronát, zörgése állandó
nyugtalanságot szül a tétlenségben. Meleg tavasz van. A szél észak felől fúj,
felkavarja a port és B. lelkét. Egyébként értelmetlenül szórja szét a messziről
hozott északi szagokat, itt senki sincs, aki szívesen fogadná őket.
G. a megszokott
helyen hátát a falnak támasztja. Szájában elrágcsált szivarvég. B. oda ül a
lábához a porba, szemei feketén csillognak. Emlékszem arra a nyárra. Szólal
meg. Ugyanilyen szél fújt és nem lehetett a tóban fürdeni, mert akkora hullámok
verték a partot. Te és az öcsi persze vihogtatok, mint az idióták. Egy nőről,
aki át szeretett volna öltözni, éppen lekapta a szél a törölközőt, és ott állt
anyaszült meztelen a homokban. Majd hazaszaladtunk. Otthon várt a mama és a
megterített asztal. Még egy pohár bort is kaptunk a tavalyi termésből, csak az
öcsi nem, ő még nem ihatott.
B. felnézett
G.-re. Bátyja magas, jóvágású fiú, olyan színésznek való. Szájából kiköpi a szivarvéget
és elássa. Mikor ér ide L.?
Késik.
Mindketten maguk
elé néznek, szemük feketén csillog.
*
A reggeli gyorsvonat
tíz perc múlva szokott érkezni. A fiúk a vonat érkezésénél mindig ott gubbasztanak
a vörös téglás fal előtt, a megtelt kocsik ablakain álmos fejek bámulnak kifelé.
A tekintetek átsiklanak a három testvéren. Három szép, fekete szemű gyermeken. Mindhármuknál
a száj görbületén már meglátszik a folytonos vágyakozás zűrje, de szemeik még
úgy tudnak csillogni, még frissek a szépre való érzékenységtől. Az utasok között
titokban a legszebb arcot keresik. Nem szólnak egymáshoz, de mindhárman
ugyanarra az arcra gondolnak.
*
Megjön L. A fején
kalauz sapkája, kezében fényképezője. Miközben a jegyeket ellenőrzi,
fényképezni is szokott. Fogja a kamerát, beélesít, és ellő egy-két képet.
Szalmabálákról, marhákról, repülő kócsagról. G. közben nem mozdul el az
állomásról, ő a jegypénztárban dolgozik. Három óránként elszív egy szivart, a
kinti mosdó előtt néha elolvassa a híreket. B.-nek nincsen állása. Őt a diófa
vonzza, a nyughatatlan rázkódás.
*
L. virgonc,
bolondos gyerek, leül ő is B. mellé a porba, és keresztbe húzza a lábait. A
szél! Hogy fújt azon a nyáron is! Egyszer, mielőtt még kizavartak volna a
partra, egyenesen beleúsztam egy nagy hullámba, és mikor a felszínre jöttem,
már borított is be a következő. A víz alatt lenni a legjobb! A mama jól megrótt
érte. Beárultatok. Aznap nekem kellett mosogatnom. De nem bántam. A tó vize
kárpótolt mindenért. Emlékeztek, amikor Eszter elúszott előttünk? Sosem
fodrozódott szebben a víz, mint akkor.
Mi vagy te? Már
nem csak fényképész, de hősszerelmes is? G. a port gyűri lábaival, miközben
beszél, arcán furcsa fintor jelenik meg. Minek emlegetni azt a nyarat? Már
semmi sem hozhatja vissza...
Attól még jobb
emlékezni rá, mint elhitetni magaddal, hogy jelentéktelen volt. Szól közbe B.
*
A sínekre
homokot fúj a szél, ha a gyors beérkezik hatalmas porfelhőt fog kavarni. G. meg
is jegyzi. A munkások igazán elhordhatták volna a homokot. Így ez is a mi
feladatunk lesz.
L. mozgolódik,
rá se hederít a bátyjára. Eszter olyan karcsú és hajlékony volt. Elválaszthatatlanul
simult egybe a vízzel. Egy borús napon megérintette a kezemet, és előre úszott.
Azonnal utána vetettem magamat. A fekete forrás, ahová vezetett, a nád között
kis folyosót nyitva csordogált. A nyílt vízről sötétedés után csak a jártas,
ösztönösen kóválygó és boldogtalan találhatta meg beömlésének a helyét, az, aki
kint felejtette magát a rágódásban. Felúsztunk rajta.
Lábamat barna hínárok nyalogatták, a víz tiszta és hideg lett.
Én inkább
megyek. Áll fel hirtelen G.
De hiszen a
gyors mindjárt itt lesz. Csodálkozik B.
Többé már nem
vagyok kíváncsi rá. G. kihúzza magát és otthagyja a két kisebbiket.
L. és B.
hallgatnak. Fülüket megüti a sínek kattogó hangja, ami előre jelzi a vonat
közeledését.
*
A vonat nagy
port kavar. A homok felcsapódik az ablakokra és bemocskolja az üvegeket. Sercegő
hang vegyül a diófa zúgásába. L. és B. rezzenéstelen arccal bámulnak bele az
átláthatatlan porfelhőbe. Sárgává válik a levegő. Megsárgulnak az ablakok, és
velük együtt az utasok is. Elkenődött, arctalan alakok néznek vissza a két
testvérre.
Tudod, én nem
haragszom rád Eszter miatt. Szólal meg B., miközben próbál az ablakokon
belesni. Hozzád vonzódott, ez ellen nincs mit tenni. G.-nek nehezebb, ne vedd
magadra. Ő nagy dolgokra lett hivatva. Sem elviselni, sem megérteni nem tudja a
természet akaratát. Mindenáron túl akar nőni rajta.
És te? Pillant fiatalabb
bátyjára L. Te hogyan tudtál kibékülni azzal, hogy hármunk közül Eszter nem
téged választott? Szemét ő sem veszi le a vonat ablakairól.
Egy idő után világossá
vált számomra, hogy nem adhatok önkényesen jelentést Eszter személyének. Kezdi
el B. Arcvonásai kisimulnak, szeme már nem csillog úgy. Nem befolyásolhatom azt,
hogy milyen szerepet töltsön be az életemben. A jelentésadás lebutítása a
dolgoknak, egy önző és ártó szándék. Igaz, kényelmesebb és biztonságosabb is
úgy élni, hogy a jelentések keresésével megteremtjük magunk körül a világot, de
a szavakkal csupán fátyolszerű igazságot lengetünk meg ahhoz képest, amilyen
ismeretlen és teljes az ember személye. Felszabadító érzés lett rájönni arra,
hogy hol a helyem. Eljutottam arra a pontra, ahonnan már nem ámítottam többé magamat.
Nem lehet senkit sem elcsomagolni és zsebre vágni, mint ahogyan azt G. tette.
Izgalmasabb lett érezni, tapasztalni, de úgy igazán tapasztalni, fázni és ázni,
magányosnak lenni. Esztert még egy kevés időre messziről szemlélhettem, és az
jó volt, úgysem került volna közelebb. Vállamon megéreztem a nyár utolsó
erejét, kellemes melegét. Azután a mama meghalt, és vele együtt a nyár is. B.
elhallgat, szája megfeszül. Gondolataival elkalandozik oda, ahol a víz terel, a
nád a part közelében zúg, a levegő fáraszt, a víz csillogása pedig feslett,
elnyúló délutánban szóródik szét. Itt kopik az égbolt. Suttogja maga elé,
azonban L. már nem hallja a csikorgástól. Egy ablak húzódik le. A reggeli vonat,
mintha erre a hangra várt volna, megugrik, de a lehúzott ablak mögött még
mindketten meglátják a legszebb női arcot. Az arc elmosódik. L. és B. egy rövid
ideig a vonat utolsó kocsijának jelzőlámpáját nézik, azután felállnak a
helyükről és nekilátnak a napi teendőknek: L. a fején megigazítja kalauz sapkáját,
fényképezőjével felszáll a következő személyvonatra, B. pedig a diófa alá áll.
Az ágak tovább zörögnek, az üresen maradt sínpárra kimeríthetetlen zavarosság
rakódik.
