2024. november 17., vasárnap

Szépírói kurzus 2024/ősz/9 - Czapp Enikő novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő bibliai témára írt novellát. Kiváló munka, különleges hangulattal így, Karácsony előtt. Köszönöm, és gratulálok!

Czapp Enikő

A tizenkettedik

– Dicsértessék a Jézus Krisztust! – mondta fel sem nézve, színtelen hangon az idősödő pap, egy hideg adventi reggelen, a plébánia ajtaját kinyitva. Rosszul ébredt. Nem volt jó kedve. Úgy érezte, valami betegség bujkál benne, de nem mondhatta le a napot. Délelőtt hivatal, délután két temetés, este mise.

– Mindörökké ámen! – érkezett meg a köszöntésre a jól ismert válasz. A pap felemelte a fejét. Egy hajléktalan állt előtte.

– Ne ijedjen meg, nem kéregetni jöttem – tette hozzá a férfi gyorsan, ahogy a kövérkés arcon átfutó csalódottságot meglátta.

– Nohát! Akkor mi járatban vagy?

– Beszélni szeretnék önnel.

– Nincs időm, testvér. Sok dolgom van. Menj be a templomba, gyónj meg. Úgy majd könnyebb lesz a lelked.

– Önhöz jöttem, atyám.

– Miért pont hozzám?

– Ide küldtek.

– Hát nem magadtól jöttél?

– Nem.

– Ki küldött?

– A Mester.

– Miféle mester?  

– Az egyetlen. Krisztus. 

 Mit mondasz? Krisztus? Szűz Anyám, bocsásd meg ennek az embernek, aki káromolja az Istent! – az ég felé tekintve keresztet vetett.  

– Itt van.

– Mármint Krisztus?

– Igen.

– Persze. Lélekben. Az első pünkösd óta.

– Nem, nem lélekben. Testben. Találkoztam vele.

– Még, hogy testben! Neked elment az eszed!

– Itt van az aluljáróban.

  Be kellett volna zárnom az ajtót, mikor megláttalak. Menj, és aludd ki magad.

– A Blaha aluljárójában voltunk a többiekkel, amikor a Kossuth út felőli lépcsőn nagy fény jelent meg. Felkaptam a fejem, odanéztem. Azt hittem, megvakulok. Egyből tudtam, mennyei fény ez. Csak én láttam. A társaim nem. Sőt, mások sem. Onnan tudom, hogy mindenki úgy jött-ment, mintha mi sem történt volna. Lépcsőn le, lépcsőn föl, fásult, unott arccal, mint minden nap. Én térdre rogytam.

– És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg[1]

– Igen-igen! Honnan tudja?

– Nem hallgatom ezt tovább. Elég volt – mondta ingerülten a pap, és kísérletet tett az ajtó bezárására, de a férfi megakadályozta a lábával.   

– Dicsőség a magasságos mennyben az Istennek és a Földön békesség a jóakaratú embereknek![2] Ezt mondták – folytatta leállíthatatlanul a hajléktalan.

– Hazudsz.

– Istenemre, nem.

– Akkor részeg voltál.

– Sosem ittam.

– Nincs olyan hajléktalan.

  Itt áll ön előtt. Beengedne esetleg, hogy tovább mondjam?

 Menj el. Ne kényszeríts erőszakra.

– Kérem, hallgasson meg. Azt sem bánom, ha itt, az ajtóban.

– Rendben. Folytasd, de siess. Hideg van. És, fontosabb dolgom is van, mint, hogy a te mesédet hallgassam.

– Mikor felemeltem a fejem, ott állt előttem. Nem olyan volt, mint a szent képeken. Olyan volt, mint mi közülünk egy.

– Egy hajléktalan állt előtted? Nem túl fantáziadús. Többet vártam tőled.

– Nem. Egy ember. Azt mondta, békesség neked. Majd úgy folytatta, vedd a Szentlelket. Ahogy engem küldött az Atya, én is úgy küldelek téged. Menj, és hirdesd, hogy itt vagyok. Térjenek meg, mert elközelített az Isten országa.

– Ezt kétezer évvel ezelőtt mondta.

– Tegnap. Nekem.

– Miért mondta volna pont neked?

– Én is ezt kérdeztem. „Mert az igaz szívűeket keresem” – ezt válaszolta.

– Az igaz szívűeket? Az aluljárókban? A templomokban jobb eséllyel találna. Hozzám is bekopoghatott volna, ide, a plébániára.

– Három éve járja az országot. Végigjárt minden templomot. Bekopogtatott minden plébániára, parókiára.

– És? 

– A házakba és lakásokba is.

– És?

– Összesen tíz ember talált. Én vagyok a tizenegyedik.

– Badarság! Ez itt Mária országa. Hívők millióival van tele.

– Túlterheltekkel, boldogságot és biztonságot keresőkkel, üres zsebű művészekkel, kiábrándultakkal, megfáradtakkal, bizonytalanságban levőkkel, az utcára szorultakkal, éhezőkkel és dúsgazdagokkal, szélhámosokkal, ügyeskedőkkel, csalókkal, hazugokkal, képmutatókkal, álszentekkel, kiknek jó része bele se néz a tükörbe, nehogy meglássa az igazságot.

– Mi az igazság?

– Pilátus is ezt kérdezte. Szemben vele Jézus állt.

– Velem te állsz szemben. Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a Krisztus?

– Én a tizenegyedik vagyok, mondtam. Aki megtérést hirdet. Önnek.

– Egy hajléktalan egy papnak?

– Látja, semmit nem változott a világ! A jó módban élőket nem érinti az ige. Túl sok a veszítenivalójuk. Akkor halászok, ma hajléktalanok. Egyre megy. Nincstelenek. Készüljön a misére! Nem tudom, miért, de magát szemelte ki tizenkettediknek. 

– Bolond vagy. És én is, hogy meghallgattalak – mondta a pap, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, becsapta az ajtót.

Átfázott. A termosztáthoz lépett, feljebb emelte a hőfokot, és beült az asztala melletti kényelmes karosszékbe. A fiókból üres lapokat vett elő, maga elé tette, tollat vett a kezébe, hogy megírja a délutáni és az esti beszédeket, de nem boldogult. Ahogy leírt egy sort, át is húzta. Délutánra félig lett a kuka a kidobott papírszeméttel. Visszajöttek a fiatalkori emlékei. Napokon át készült egy-egy beszédre. Százszor is átgondolt minden szót, csak azt írta le, amit igaznak érzett. Aztán a vidéki magányából felkerült egy fővárosi plébániára. Nem volt ideje tovább a töprenkedéseire. A mindennél fontosabb kérdéseit is elfelejtette. – Uram, bocsásd meg – mondta halkan, magába roskadva, és a háta mögötti feszület felé fordulva imádkozni kezdett. Hosszú idő óta először fájt, hogy imájának nincs ereje. Szavai a plafonig sem szálltak, nemhogy Istenhez. Egytől egyik visszahullottak rá.

Este hatkor miseruhába öltözve belépett a templomba. A bal oldali utolsó pad mellett elhaladva fényt érzékelt. Zavarta. Elfordította a fejét, tovább ment. Megállt az oltárnál, szóra nyitotta a száját, de nem jött hang ki belőle. Arcát a fény felé fordította, lehunyt szeme megtelt könnyel. A szétszórtan ülő hívők semmit nem értettek. Nyugtalanul fészkelődtek, majd szétszéledtek. A pap kinyitotta a szemét. A templom üres volt. Csak a bal oldali utolsó sor volt tele. Középtájon egy harminc év körüli férfi ült. Jobbján a délelőtti hajléktalan és még tíz másik ismeretlen ember. A férfiből jövő fény egyre növekedett. Aztán a férfi lassan felállt, és a még mindig az oltárnál álló paphoz lépett.

– Kövess engem – mondta.

  

 

   



[1] Lukács evangéliuma 2. fejezet 13. vers

[2] Lukács evangéliuma2. fejezet 14. vers

 

2024. november 16., szombat

Szépírói kurzus 2024/ősz/8 - Lazarev Oleg epigrammája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus orosz származású, de magyarul verset író hallgatója, Lazarev Oleg,  epigrammát írt. Igazi mai, modern vers, közlése a számomra is öröm.

Lazarev Oleg

Megunt játékok

 

Tegnap magamra találtam

A sarokban eldobva

Boldogtalan

Míg nem támadtam

Fel múlt november

Magamra szórt

Hamvaiból

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/7 - Szegedi Csilla verse

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szegedi Csilla az "idegenség" témájára írt verset. Nagyszerű munka, örömmel gratulálok!

Szegedi Csilla

Voivozi[1]

 

Egy szót sem értek abból, amit mond.

Köpködi egymás után a szavakat,

nem mutat irányt.

A visszapillantóban utána nézek.

Magabiztossága hirtelen eltűnt.

Biciklije hátsó kerekében hatalmas nyolcas.

 

A Seléndi utca kétszázkilencvenes szám alatt

nincs ház.

Csak csenevész gyümölcsfák,

köztük sűrű lucerna.

Egy elhúzó autó hirtelen

lefékez mellettünk.

Talán az idegen rendszámunk.

 

Most az ablak túlsó oldaláról

néz ránk ugyanaz a gyanakvó

tekintet.

Angolul próbálkozom.

No, no house.

 

A Szlávyak udvarházának

málló falai között

a vadakác

mintha foglyul ejtette volna az időt.

A temetőben egyetlen fa, rajta

két nyelven hirdeti szolgáltatásait

egy sírkőfaragó.

 

A dédapám fejfáját nem találjuk meg.

Talán a bokrok közé hajították.

Vagy begyújtottak vele.

Helyére egy Ericat temettek.

Fiatalon halt meg, negyven éves

sem volt.

 

Bármerre nézek, fű sehol,

csak ez a kíméletlen, epesárga

homok.

Lassan, de biztosan tömít el

minden rést.

 



[1] Érkenéz – falu Bihar megyében, Romániában

 

2024. november 1., péntek

Szépírói kurzus 2024/ősz/6 - TruY novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, TruY azt a házi feladatot oldotta meg, hogy "egyperces" novellát ír, Örkény ismert sorozatát mintegy továbbgondolva. Kiváló munka, benne van az állandóság, a reménytelenség, benne van a múlt is. Örömmel közlöm.

TruY:

Most múlik

Az öreg, lopóját bal kezével erősen magához szorítva, lebotorkált a pincébe.

A csorba élű, csámpás lépcső alján feltekerte a sercegve pislákoló világítást, amire a fixre bekötött, alaposan leharcolt Sokol rádió összeszedte minden maradék erejét, és bágyadtan felhörgött: „Kossuth Rádió, Budapest. A pontos idő..." Az alig érthető sistergés kiszorította a pince rideg ürességét. A koszlott falvédő előtt álló asztalkáról felvett egy átabotában ellögybölt boros flaskát, és papuccsá szabdalt gumicsizmájában odacsoszogott a hatalmas üvegballonhoz. Felállt a billegő sámlira, kihúzta az edény tetején a dugót és a lukba illesztette a lopó hosszúkás csövét. Szippantott egy mélyet a szívóvégbe, majd annak tetejét hüvelykjével befogva, kiemelte a zavaros, barna lével teli átlátszó készséget, és az üvegbe csurgatta a napi porcióját. Belekortyolt. A rettenetesen savanyú lőrétől grimaszba torzult a képe, de elégedetten csettintett, lecsavarta a fényt, és elindult visszafelé az ütött-kopott lépcsőn.

Minden kora tavasszal nagy nekibuzdulással látott munkához a kertjében. Metszett, kötözött, kapált, sarabolt, ritkított, közben pedig naphosszat bámulta a fejlődő gyümölcsöket. Várta a nyár végét. Őszönként azután előkotorta rozsdásodó metszőollóját, hogy megfenje. Akkurátusan diszperzites vödrökbe gyűjtögette szőlejét, és musttá gyűrte a szüretet. Azután egész hóbelevancot az erjesztőtartályba döntötte, hozzáadott egynémely élesztőket, cukrokat és figyelte a bugyborékoló folyadék színeváltozását. Időnként lehabozta és átszűrte, de az évek múltával egyre kevésbé ügyelt erre. Végül pedig rigorózusan beosztva magába csurgatta az egészet.

Pedig nem szerette az italt. Azelőtt soha nem ivott. Csak miután a felesége magára hagyta. Haragudott rá, amiért elment, és persze magára is, amiért nem tudta megakadályozni. A folytonos szöszmötölés segített alakot adni az egyedüllétnek. Már régóta nem vett részt az idő múlásában. A bor nem cél volt, csak eszköz. Átmelegítette, letompította, megkönnyítette, hogy széjjelkergesse a napokat. Vágyott, hogy végre ő is a felesége után mehessen. És ebben csak ez a rettenetes, zavaros lőre segített.

Az öreg, lopóját bal kezével erősen magához szorítva, lebotorkált a pincébe.