Szépírói kurzus 2021/tavasz/35 - Korda Zsuzsa verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Korda Zsuzsa egy ismert Joan Miró-képre, a Szeretők című alkotásra írt verset. Verse nagyon is aktuális! Gratulálok!

Korda Zsuzsa

Vakrandi
 
Fölöttébb izgalmas ez a vakrandi,
egy kicsit talán farsangi, biztos van ki ezen
mulat, érdekes egy hangulat, így a vírusoktól
sem kell félnünk, elment volna miatta egy évünk,
megengedi, hogy megérintsem a leplét?
ó, kérem, ez ne szegje a kedvét, csak a szeme
színét találgatom, láthattam már a vonaton?
Mintha nagy lenne az orra kedves,
és a fül vonala… nos, több, mint necces, adnék azért
egy csókot drága, hmm… elég fura leplen át a szája,
mondja, mikor találkozunk újra? jajj, a fejét kérem,
elő ne dugja! maradjon meg sejtelmesnek, a hűségre
most nem esketnek, de ha régen volt már húszéves,
szakítanunk szükséges! jelzem a közvetítő irodának,
kivárom mégis a végét… a pandémiának.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/34 - Páli-Herczeg Attila verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Páli-Herczeg Attila Joan Miró híres festménye,  a Kékség III. című mű hatására írt egy igen nagyszabású verset. Gratulálok, örömmel közlöm. 

Páli-Herczeg Attila
 
Kékség
 

„…itt nem vidám, szomorú, kellemes, 

kellemetlen gondolatok vannak, 

hanem gömbölyded, szögletes, sima, redős, 

egyszínű, tarka gondolatok.”

/Weöres Sándor, Az értelem fokozatai, A Teljesség felé/

 
 
 
ha elhagysz mindent és úgy lépsz bele
a semmi hullámtalan tengerébe
egyetlen szál marad csak felfele
a csöndkristály titkos szerkezetében
 
a földi kényszer kínkeservét
megöleli tiszta kékség
hagyd hogy téged megszerezzen
s az apró folt majd messze rezzen
 
ha töppedő holdra nézel hagyd hogy a
remegő permeteg hideg kéken
beterítsen
 
vékony vonallal kötődsz az izzó ideák magasához
ciánkezed ma ittas mozdulattal lengeted
s már más geometriák táncába vegyülsz
finomabb és lágyabb foltok zajlanak a résen túl tudod
s már eregetheted tüdőd alsó sötétjéből duzzadó fátylaidat
de visszahív még egy mélyfekete dobbanás
s fonalad megremeg  ahogy koszorúereid lassan
visszadöbbennek az anyag mozdíthatatlan oszlopaira
 
álnok vigyorral csábít vissza a sötét éhség míg te
kék ballonod halvány cérnával tartóztatod
 
eregesd ködös gombolyagod
 
hív a csöndek kékje mindig
s már olyan légneművé halványulsz, mint
hasonlatban az absztrakció
izzó remegő rozsdapontba vonszolod magad
hol minden dolog összeér
de a test üreges akarása visszaránt az idő ketyegésébe
s vasmacska ébensége e földi létnek mindig hajlékodban marasztal
s visszahúz az indigó geometriák síkos magasából
emléke marad csak s a cérna szál
mely a magassal már összekötött
 
feltántorogsz a törmelékből s reméled eléred még
a dolgok tömény holdudvarát
földi létünk ében babonái tagadják izzó röptetésed
s a tiszta fonál mely az égbe lépdel
titkos hullámzással tudja csak
megcsalni a tények zord homályát
 
csak úgy osonhatsz fel a vékony szálon
a fellegekbe vonagló zsinóron
a parázs kilátókba ha
nem a tintakonok muszáj okból indulsz
de kitérő egyenesként úgy tegyed
mintha soha nem is lettél volna lent
 
vékony a vonalon tekinteted futása
mint egy felívelő halk melódia
úgy indulsz az oxigéncsöndben
vonalazod magadat
örökös rímmel felel benned egymásra fent és lent
s néha már nem tudod, meddig lehet tűrni
a csillagderengés barbárgöröngy képét
kezeid között
mégis folyton sugarazod magadat az izzásba fel
ablakod sötét kontúrjában merengve magánykéken
hiszen csak tebenned
szálazódik össze éppen így a kép s a mása
s nem hívhatsz meg soha mást e kéklő ragyogásra

Szépírói kurzus 2021/tavasz/33 - Ocsenás Péter novellája

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Ocsenás Péter Hemingway stílusát utánozva készített egy párbeszédes novellát. Munkáját örömmel közlöm.  

Ocsenás Péter

 

A temetés

 

Az ajtó kinyílt, egy talpig feketébe öltözött öregember lépett be a szobába. Hosszú pillanatokig álldogált maga elé meredve, majd elindult az asztala felé. Az asztal felett egy ablak húzódott, a távolban szürke felhők sűrűsödtek. Az öreg nagyot fújtatva leült, és az asztalon heverő üvegcsére nézett. A távolban egy mennydörgés rázta meg az égboltot. Az öreg kezébe vette a kis üvegcsét, és hunyorogva nézte a benne megbújó piros bogyókat. Belenyúlt és a tenyerébe vett egy szemet. A két ujjával összefogta és a szeme elé emelte a pirulát.

− Még nem vetted be? - kérdezte háta mögül egy öreg női hang. Az öreg komoran bámult maga elé.

− Feleslegesen mondom én neked, mindig elfelejted!

− Nem felejtettem el - mondta elhalt hangon az öregember.

− Persze, mindig ezt mondod. Mit csinálsz?

− Most nem kell víz.

− Hát hogy ne kéne? És ha a torkodon akad?

− Nem fog - Az öreg lehunyta a szemét, és a szájába vette a pirulát.

− Na, ugye megmondtam! Nem tudod lenyelni? - Az öreg mély levegőt vett, és kibújt fekete öltönyéből.

− Nem jó, ha a szádban oldódik fel! - Az öreg a földre dobta az öltönyét, és elkezdte feltűrni az ingujját.  

− Na, szép! Szerinted ki fogja kimosni? Olyan rendetlen vagy! Már nem olyan a derekam, mint régen! - Az öreg ökölbe szorította a kezét, és lenyelte a pirulát.

− Na, végre! Ettél előtte? Tudod, hogy kárt tehet a gyomrodban! - Az öreg ismét az üvegcse felé nyúlt, és kivett még egy bogyót. Ezt is a szeme elé tartotta, majd az asztalra nézett. Az asztal üres volt, keresett valamit a szemével, de már nem emlékezett, hogy mit.

− Ugye emlékszel, még mennyit kell bevenni?

− Kettőt.

− Nem sokára el kéne menned újat feliratni!

− Nem, nem kell - suttogta az öreg és bevette az újabb bogyót. Lába vadul dobogott az asztal alatt.

− Ennek a fránya esőnek is ezen a napon kellett elerednie! Miért nem vittél esernyőt?

− Nem volt rá szükségem.

− Már hogy ne lett volna! És ha megfázol? Ápolhatlak megint… - Az öreg remegő kézzel szorongatta az üvegcsét.

− Hajj, nem is értem minek vittél annyi rózsát! Úgyis elhervadnak, elég lett volna egy csokrot vinni!- Az öreg felsóhajtott, arca vörösödni kezdett.

− Ne idegeskedj, tudod, hogy nem jó a szívednek!

− Nem lesz semmi bajom - suttogta az öreg és újabb bogyót vett a kezébe.

− Jut eszmbe! Tegnap mikor letöröltem az asztalt, egy régi emléket találtam. Elfelejtettem visszatenni, ott van a fiókban - a távolban ismét eldördült az ég.

− Jó régi kép! Nem is emlékszem mikor készült - Az öreg, a szájához emelte a bogyót.

− Szerintem a nászutunkon készülhetett. Hajj, mennyi éve már annak! - Az öreg ismét lehunyta a szemét, és remegő arccal nyelt egyet.

− Negyvenhét - suttogta, majd ismét az üvegcséhez nyúlt.

− Emlékszem, mennyi rózsát vettél nekem akkoriban! Hajj, engem irigyelt az összes nő! - Az öreg megrázta az üvegcsét, csak úgy hullott a tenyerébe a sok bogyó.

− Nem is emlékszem hol voltunk már, csak arra, hogy egész nap zuhogott! - Az öreg meredten bámulta a tenyerében sokasodó pirulákat. Ismét szájához emelte a kezét.

− Emlékszel mit mondtál nekem esténként, mikor együtt néztük az esőt?- Az öreg szeme felcsillant. Fejében egy rég nem hallott mondat visszhangzott. Keze megdermedt, majd a combjára hullott. A földön szanaszét estek a piros bogyók. Kihúzta a fiókot, és egy régi fényképet vett elő. Nézte a képen mosolygó, boldog párt, majd az ablak üvegére pillantott. Szemébe könny vegyült, hirtelen megfordult és felkiáltott:

− Hol vagy? - hangosan lihegett, a szíve zakatolt. − Szólj rám… - suttogta, de már nem érkezett válasz.

Az öreg hosszú percekig meredt maga elé, majd lehajolt, és összeszedte a gyógyszereit. Felsóhajtott, és a távoli szürke felhőkre pillantott.

− Már most hiányzol - Magában minduntalan egy mondatot ismételgetett, és szemével a szürke felhők mögé hatolt, valahová, ahol derűsen sütött a Nap.

 

Szépírói kurzus 2021/tavasz/32 - Leitert Vivien verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Leitert Vivien René Magritte ismert festményéről írt egy különleges verset. Öröm számomra, hogy ilyen érdekes munkát közölhetek. 

Leitert Vivien

 
Kétféle magyarázat
René Magritte Szeretők II. című képére
 
Fejünket lezserül lepedőbe csavarva váltani csókot,
hogy ne láthassuk a másikat; magunkat végképp ne -
egyszerű képlete lehetne egy szürreális szerelemnek,
ami egyedül Magritte műtermének falai közt létezhet.
 
De ezerkilencszáztizenkettő március tizenkettedikén
egy öngyilkosságban megfulladt anya finom arcát is
hasonlóképp burkolta a folyó ruhájának drapériájába -
ne láthassák a kilátástalanság vízben puffadt tekintetét.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/31 - Hajnal Éva verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a házi feladatot oldotta meg, hogy József Attilához hasonlóan a saját nevét adta versének címéül. József Attila "József Attila" című verse nagyon inspiratív, Hajnal Éva munkája is kiváló. Örömmel közlöm. 

Hajnal Éva
hajnal éva
 
hajnal éva kérem
mai nemecsek
néhány kisbetűben csaknem elesett
 
hajnal éva látom
kerti primula
erős szélben szálló barna frizura
 
hajnal éva nézd csak
töltőállomás
éjszakába érő hő imádkozás
 
hajnal éva érzem
néha cunami
bárhol bármit képes felborítani
 
hajnal éva hűha
mondat végi pont
nem is vettem észre csöndben átosont

 

Szépírói kurzus 2021/tavasz/30 - Bereczk Imola elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola Albert Camus ismert kezdőmondatát felhasználva írt egy kiváló novellát. Elbeszélése nyelvezete Emile Ajar: Előttem az élet című nagyszerű regényét is megidézi. Örömmel közlöm. 

Bereczk Imola:

A mélybordó kendő

Ma halt meg anyám. Vagy talán már tegnap este. Nem tudom pontosan, mert kivételesen nem hívott sírva, kiabálva, vagy fenyegetőzve. Most az egyszer biztosra ment. Végre, azt a jó büdös kurva életbe!

Reggel korán benéztem hozzá munka előtt, de nem reagált a csengetésre. Nem lepett meg, szó nélkül kinyitottam az ajtót. A kulcscsomója nem volt a zárban, a tükör előtti kis asztalra, a régi színes kendők és az évek óta nem használt napszemüvegek közé dobta. Körbementem a házon, sosem látott rend volt, attól féltem, hogy kidobom a taccsot, olyan erős fertőtlenítő és dohány szag keveredett a levegőben. A csend azonban a szokásos volt. Mindenhova benéztem, óvatosan kopogtam előtte, pedig tudtam, hogy felesleges, mert biztosan önkívületben fekszik valahol. Sehol nem volt. A teraszon néhány üres és egy megkezdett boros üveg maradt. A csorba, vastagfalú vizespoháron egy pink rúzsnyom. Utáltam, hogy vizespohárból itta a bort! Egy doboz cigit is elől hagyott. Befagyott a seggem, olyan hideg volt, mégis leültem kint, és elszívtam egy szálat. Mélyet szippantottam, bent tartottam, és csak kurva lassan fújtam ki a füstöt. Nem köhögtem, inkább kellemesen fejbebaszott.

Aztán egyszer csak eszembe jutott, hol lehet. Felmentem az emeletre, ahová már rég nem járt fel, mert nem bírta szusszal. És valóban. Ott lógott a tetőtérben, a gerendán. Alatta egy szék, aminek kifordult az egyik lába. Csak álltam ott bénán, és nem anyámat néztem, hanem a törött széket, anyám utolsó, szétesett, apró színpadát.

Bámultam idiótán ki a fejemből, és bár lett volna időm felkészülni, mégis azon gondolkodtam, mi a szart kell ilyenkor csinálni? Aztán sarkon fordultam. Ott kellett volna hagyjam a picsába! De hiába, még mindig nem voltam olyan érzéketlen, hogy engedjem, hogy így találjanak rá. Már ha egyáltalán bárki rátalálna. Jó negyedóra volt, amire meglett a rozoga létra. Kiszabadítottam a kamrába gyömöszölt rengeteg ócska szar, a két zsáknyi piás üveg mögül, felvittem és felállítottam mellette. Aztán eszembe jutott, hogy felcipelem a matracot az ágyáról, hogy ne a földre essen, ha levágom. Kurva nehéz volt a szivacs, és gyomorforgatóan vizeletszagú.

Felléptem a létrára, és egy pillanatra egy magasságba került az arcunk. Anyám nem sajnálta a pirosítót és a lehetetlen pink rúzst. Undorítónak találtam, de ő most sem foglalkozott velem. Még halálában is magasról leszart, és szép komótosan elforgott.

Vágni kezdtem a kötelet, de közben levegőt se bírtam venni. Anyám most az egyszer biztosra ment, és egy egész kibaszott üveg, lejárt Armanit döntött magára, nehogy szaga legyen, mire megtalálják. Pedig volt itt minden, de rendesen. Mégis, mi a szart képzelt, meddig nem jövök? Most bezzeg nem működött az a kibaszott kés, ami máskor olyan jól vágta az ütőeret, ezért visszamentem, és megkerestem a szerszámos dobozt. Azt hittem beszarok, olyan nehéz volt letörni a sniccer rozsdás végét, hogy elég éles legyen. Aztán azzal vágtam tovább. Szálanként nyiszatoltam, téptem, fűrészeltem azt a kurva kötelet, és legalább öt percig tartott, mire engedett. Kibaszott hosszú öt perc volt! Közben anyám mind a hatvan kilójával ott lengedezett előttem. Feszült rajta az ujjatlan blúz, és egy rövid nyári szoknya, amit mindig rühelltem. Hogy a picsába nem fázott? És hogy a büdös, rohadt életbe lehet, hogy nem látta, hogy nem neki való ez az ócska rongy?

Aztán egyszer csak elengedett a kötél. Próbáltam a testét megtartani, hogy a matracra essen, de nem bírtam, és a lába maga alá fordult. A rohadt cipője hangosan koppant a földön. Utáltam az ilyen hangokat! És utáltam ezeket a szagokat! Próbáltam nem öklendezni. Lejjebb húztam, megigazítottam, és párnát tettem a feje alá. Majd kisimítottam a haját az arcából. Hosszan néztem őt. Milyen kurva szép nő volt régen! Most pedig úgy nézett ki, mint egy ócska karikatúra.

Fogalmam nem volt, hogyan tovább. Senkinek nem akartam szólni, ez a kettőnk ügye volt. Lementem, és elszívtam még egy szál cigit. Micsoda szerencse, hogy hagyott valamit! Mélyeket lélegeztem. Kimentem a konyhába, és találtam a szekrény tetején egy talpas poharat, ami megmaradt egy régi készletből. Elmostam a centis portól, és abba töltöttem a megmaradt bort. Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyire piának. Lassan ittam meg, mert én még ezt is élvezni akartam. Majd kitöltöttem a maradékot, és cseszett módon próbáltam gondolkodni. Egy dolgot rohadtul tudtam. Nem akartam életem végéig erre a napra fájdalommal emlékezni. Untam az elcseszett rossz érzéseimet, amit miatta éreztem. Én élni akartam, a kurva életbe!

Aztán összeszedtem, ami kellett a fürdőszobából, és felmentem anyám mellé. Érthetetlen, de egy rohadt pillanatig meglepődtem azon, hogy még ott van. A szűk ruháját megpróbáltam levenni, de annyira nehéz volt, hogy végül csak alányúltam, meghúztam, majd sniccerrel vágtam el azt is, és úgy ráncigáltam ki alóla. A kibaszott pisis, fájdalmában összeszart bugyiját is elvágtam, nem akartam, hogy létezzen az a bugyi! Forró vizet hoztam lavórban, és egy törölközővel végigcsutakoltam. Majd még egyszer, és még egyszer. Már vöröslött a kezem a meleg víztől, de nem akartam még a kurva Armanit sem érezni. Közben megittam az utolsó korty piát, hogy erőt merítsek a groteszk látványhoz, amit a meztelen, kurvásra pingált anyám jelentett.

Bemártottam a vattapamacsot a sminklemosóba, és törölgetni kezdtem az arcát. Előbb óvatosan, majd egyre erősebben nyomtam, hogy lemossam a kibaszott felesleges pirosítót, a régi megavasodott kék szemhéjpúdert, és az elkent, vastagon felvitt rúzst. Kurva lassan fogtam fel, hogy nem csípi a szemét, és ahogy felbátorodtam, előjött az eredeti színe. Rohadtul nem volt szép így se, belilult az akasztástól. Egy csipesszel kihúztam az állán éktelenkedő szőrszálat, amit nem tudtam megbocsátani, hogy nem vett észre. Elővettem a saját festékeimet, és lassan kifestettem. Egy szivaccsal vastagon felvittem az alapozót az arcára, hogy ne legyen olyan az utolsó pillanatban, mint aki feladta. Majd letettem a szivacsot, egy pillanatig haboztam, végül kézzel simítottam el a festéket. Furcsán gumis, rugalmas volt a bőre. Arra sem emlékeztem, mikor volt utoljára gusztusom az arcához érni. Az egyik kezemmel fogtam a fejét, hogy el ne mozduljon, a másikkal festettem. Megrajzoltam a szemét, majd a szempilláját is feketére. A szája mélybordó lett, nem olyan ringyós. Azt akartam, hogy dögös legyen, méltó ahhoz, amilyen évekkel ezelőtt volt. Egy igazi, vonzó ötvenes nőt akartam látni, olyat, amilyen majd én leszek, bassza meg!  

Egy lepedővel terítettem le, amíg egy épkézláb ruhát kerestem. Alig találtam valamit, mert minden tönkrement az elmúlt években. Végül egy fekete ruhát választottam, hosszú ujjút, ami eltakarta a sok rosszul gyógyult heget. Talán pont azt találtam meg, amit apám temetésén viselt, már vagy ezer éve. Milyen büszke voltam rá akkor! Igazi nagyasszonyként vonult apám szajhája előtt. Az volt az élete utolsó előtti nagy fellépése, utána szétesett a primadonna. Kurvára mindenkire haragudott a szerencsétlensége miatt, csak önmagára nem. Menthetetlen volt, csak én törtem magam érte.

Huszonkettő után már nem számoltam tovább a kibaszott hívásait, amikor öngyilkosággal fenyegetőzött. Így is kéthetente razziáztam nála, mint egy felajzott, idióta drogkereső kutya. Pia és gyógyszerek után kutattam, amiből mindig volt vastagon. Egyszer még fel is pofoztam, amikor a kést csavartam ki a kezéből. Igen, azt hiszem, akkor értem hozzá utoljára.

Azután lassan feladtam, és már nem dobtam ki mindent, amit találtam. Már nem próbáltam addig szóval tartani telefonon, amíg odaértem, hogy meghánytassam. Nem kerestem újabb, méregdrága orvost, akinek aztán baszott szót fogadni. Elfáradtam, kurvára kimerültem, mert felfogtam, hogy nem tudom megmenteni saját magától. Csupán kellék voltam az önpusztításához. Még csak nem is lassítottam a véget, csupán asszisztáltam a rengeteg próbához az utolsó nagy finálé előtt. Mikor világos lett a szerepem, már csak arra vártam, hogy igya, vagy gyógyszerezze magát halálra mielőbb. És most megtette.

Tizenöt év volt. Tizenöt kibaszott év után végre újra olyan lett, amilyennek már rég kellett volna lennie. Amennyire lehetett, most kisimult, nyugodt arccal feküdt. Persze ehhez is én kellettem, hogy ne a saját bizarr, kötélen himbálózó mása legyen. Egyetlen rohadt mécsest találtam, amit meggyújtottam, és leültem mellé a földre. Pár percig bírtam csak nyugodtan, majd hívtam az orvost és a munkahelyemet.

– Ma nem tudok bemenni – jelentettem szenvtelenül a főnökömnek.

– Valami baj van? – kérdezte.  

– Meghalt az anyám – válaszoltam szenvtelenül.

– Úristen! – fakadt ki, majd elhallgatott. – Imádkozom érte. Tudod mit? Maradj otthon egy pár napot!

– Jól vagyok! – és elköszönés nélkül letettem a telefont. – Tudod mit, inkább értem imádkozz, mert én élek, bassza meg! – kiabáltam olyan erővel a semmibe, hogy utána percekig köhögtem. Mikor kicsit megnyugodtam, kimentem az előszobába, ahol találtam egy szép mélybordó kendőt a nyakára. Olyat, ami megy a feketéhez, meg a rúzshoz is.

 

 

Szépírói kurzus 2021/tavasz/29 - Szabó Fruzsina elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Szabó Fruzsina azt a házi feladatot választotta, hogy Camus kezdőmondata nyomán ír elbeszélést. Gratulálok a munkájához. 

Szabó Fruzsina

Ma halt meg anyám

 

Ma halt meg anyám. Három nappal ezelőtt, amikor nála voltam, még teljesen magánál volt. Arról beszélgettünk, hogy mit csinálunk majd szerdán, amikor kiengedik a kórházból. – Feltétlenül el kell vigyél fodrászhoz, tarhatatlan ez az állapot – simított végig a még akkor is kifogástalan frizuráján. Az ágya mellett álltam, nem ültem le, mert siettem. – Persze, megbeszéltük -, mondtam, és helyet csináltam az éjjeli szekrény tetején a tucatnyi hidratáló, ránctalanító és feszesítő krém, táplálék kiegészítő és természetgyógyász magazin között az éthordónak, amiben a diétás parajos kuszkuszt hoztam neki. Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a kórházi ételt is nyugodtan megehetitek, ha nem aggódtok túlzottan az egészségetekért, de ha egy kicsit is egészségtudatosak vagytok, előbb esztek tartósítószerekkel és mesterséges adalékokkal előállított és rákkeltő hullámokkal agyonmikrózott instant tésztalevest és rágcsáltok uránium rudat utána desszertnek. Majdnem levertem anyám rózsakvarc Buddháját, de még időben utánakaptam, és jobb hely híján a tupperes doboz tetejére tettem.

Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a rózsakvarc magába szívja a káros kozmikus sugárzást, ezért mindig tartsatok az éjjeliszekrényeteken vagy a dolgozóasztalotokon egy darabot. Soha nem lehet tudni.

Már az ajtóban voltam, amikor anyám utánam szólt.

– El ne felejtsem, felírtam neked a Jani telefonszámát.

Megtorpantam; a gyomrom összeugrott. Valóban megígértem anyámnak, hogy felhívom Janit. Azt hittem, azóta elfelejtette. Legalábbis reméltem. Utáltam anyámnak csalódást okozni.

– Köszönöm – vettem el a halvány orgonaszín cetlit bosszúsan, még egy puszit dobtam a levegőbe, és a cetlit a kabátzsebembe gyűrtem.

Jani anyám csontkovácsa volt, és megígértem, hogy elmegyek vele egy randira. – Ki tudja, talán ő az igazi – mondta anyám. Soha nem lehet tudni.

Egészen biztosan tudtam, hogy Jani nem az igazi. Nem tudom, tudtátok-e, de Jani meg én egy osztályba jártunk általános iskolában. Az én padtársam Sebők Lilla volt. Janinak nem volt padtársa. A ruhái fura szagúak voltak és mindig a száján keresztül vette a levegőt.

Talán megváltozott. Talán olyan vonzó pasi lett, mint Brad Pitt. Soha nem lehet tudni.

Nem tudom, tudtátok-e, de az asztma és a tüdőembólia tünetei néha megtévesztően hasonlóak. Másnap anyám légszomjtól zihálva, lázasan feküdt az ágyban, kérdéseimre nem reagált. Letettem az éjjeliszekrényére az avokádós chiamagot. Kimentem a nővérszobába, ott azt mondták, sajnos úgy néz ki anyámnak tüdőembóliája van. Feltehetően mikroembolizációval kezdődött – magyarázták -, majd sajnos alapos a gyanú, hogy egy közepes méretű trombus elzárt egy főtörzsi artériát. Bármit is jelentsen ez. Visszamentem hozzá, és felpolcoltam háta mögött a párnákat, hátha úgy több levegőhöz jut. Bőre sárgás volt és erősen verejtékezett. Elővettem egy zsebkendőt, hogy letörölgessem a homlokát, és akkor… a szentségit! Anyám jókora adag váladékos vérrel terítette be a szemüvegem, arcom és a blúzom. Kimentem a kórteremhez tartozó fürdőfülkébe, és megmosakodtam. Mire visszamentem, a paplant, a mellkasát és az állát is véres köpet borította. Elővettem a tiszta törölközőt, amit neki hoztam, és azzal folytattam. Sziszifuszi munkának tűnt, így inkább csak a nyakába kötöttem, mint a partedlit, és miután a nővér megnyugtatott, hogy rendben lesz így, kicsit közelebb toltam hozzá a rózsakvarc buddhát, és azzal ott hagytam.

Harmadnap áttolták anyám az intenzív osztályra. Éjjel agyvérzést kapott. A nővér, aki átkísért hozzá, elmagyarázta, hogy ezt is, ahogy az embóliát is, vérrögök okozzák. Mivel sokáig volt vér nélkül az agya egy része, ezért bénulás lépett fel. A nővért Cicusnak hívták. Gondolom a többi nővér nevezte el. Esetleg az orvosok. Általánosban is mindenkinek volt beceneve. Engem úgy hívtak, Tüske. Janit úgy, hogy Szipu.

Beengedtek anyámhoz. Kézfejébe, karjába branülök voltak szúrva, az egyikből egy nővér épp vért vett, a másikba infúzió csöpögött. Arca szokatlan grimaszba torzult, a szája egyik oldalától az arcán végigcsorgó friss és rászáradt váladékos nyál. Le akartam törölni, de nem vihettem be magammal semmit, így csak álltam ott esetlenül. Aztán kellemetlen szag csapta meg az orrom. – A kettes megint összeszarta magát – kiabált ki az ügyeletes orvos a nővérnek.

Nem tudom, tudtátok-e, de ha minden nap esztek egy evőkanál útifűmaghéjat, szép, rostdús székletetek lesz. Ha ki akartok szúrni valakivel, tegyetek négy-öt kanállal a zabkásájukba vagy a búzacsírás salátájukba. Garantált a hatás.

A negyedik napon, vagyis ma, telefonáltak, hogy meghalt anyám. Sajnálják, biztosan sokkoló ez nekem, de hát a vérrög ilyen gyorsan végez a beteggel. Letettem a telefont, majd az asztalon heverő halvány orgonaszínű cetlire tévedt a tekintetem. Egy telefonszám volt rajta. Összegyűrtem, és az asztal melletti szemeteskosárba dobtam. Szerencsére ezt megúsztam.