A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.
Orosz Adél ebben a munkájában Esterházy Péter ismert kezdőmondatát használta fel, így írt elbeszélést. A házi feladatot magas szinten oldotta meg, megérdemli a publikációt.
Orosz Adél
Tengeri szél
– Nem találunk szavakat! – nyögi elborzadva az öreg André, miközben a titkárnőmet félretolva benyomakszik az irodámba.
– Igazítsa meg a nyakkendőjét, kopogjon és jöjjön be újra! Azután beszélhet – utasítom kimérten a feldúlt öregurat, míg a kifli-szemöldökű Marcellát egy kézlegyintéssel dolgára engedem.
Nem tudom azt mondani, hogy André maradéktalanul teljesítette a kívánságomat, de néhány kapkodó mozdulatot követően, ritkás haja már fénylő koponyájára simul, és nem lebeg glóriaszerűen a feje körül, barna köpenye is begombolva feszül köpcös alakján.
– Nos, André, mi újság a raktárban? – tessékelem a „kihallgatószékbe” a még mindig izgatott főellenőrt.
– Uram, nem találunk szavakat!
– Ej, bizonyára rosszul keresik. Vagy rossz helyen. Emlékezzen rá, hogy a múltkoriban is az „Istenemet” a teológia részen keresték miközben már rég átkerült a szexuális megnyilvánulások közé. Meglesznek azok, csak legyenek körültekintőbbek. Elmehet André, és várom a jelentését, hogy minden rendeződött.
– Uram, bocsásson meg, ezek valóban eltűntek!
Talán a remegő száj vagy a szinte szűkölve kinyögött szavak miatt, de kénytelen vagyok komolyan venni az öreg riadalmát. Igyekszem nyugalmat sugározni felé és higgadtan felmérni a problémát. A cég elnökeként, beszámolóval tartozom a részvényeseknek és az igazgatótanácsnak. Tudniuk kell minden jelentős eseményről. Én viszont jobban kedvelem, amikor az előadásom csupán a hosszútávon is jól prosperáló cég altató unalmában ringatja őket. Most azonban nem tudom elhessegetni a fenyegető rémet, hogy veszélybe kerül a hallgatóságom csendes hortyogása. Bár tudom a választ, mégis felteszem a kérdést:
– Alaposan körülnéztek?
– Igen! Még a sötét helyekre is bevilágítottunk – válaszol suttogva a főinspektor –, az összetételeket is megnéztük, elírásokat, dadogást, szóvicceket, mindent.
– Szlenget?
– Ott kerestük először!
– Értem – bólogatok, de valójában nem értem. Van a szavaknak egy természetes elhasználódása. Kopnak, megfakulnak, ha túl sokat forognak közkézen. Olyankor átkerülnek a közhelysilókba és készítünk róluk egy listát. Természetesen onnan is használhatók, de műveltebb emberek érzékenyek a silóban megizzadt szavak ragacsos fogására, meg az émelyítő szagra amely körbelengi őket, így lassan-lassan feledésbe merülnek. Akkor egyenként letisztogatjuk, és visszarakjuk a polcra, a korábbi helyükre. Nagyjából száz év alatt megvan az egész.
És ott van még az elfeledett szavak raktára, kizárólag kutatási céllal látogatható. Idős, megfáradt szavakat gondozunk ott. Letöltötték a szolgálati idejüket, joguk van a pihenéshez. Inkább az újakkal fordul elő, hogy némelyik össze-vissza tekereg, alig tudjuk nyakon csípni, de eltűnni nem szoktak, csak máshol vannak, vagy már alig hasonlítanak magukra.
A főraktár főellenőrének megváltást váró nézése egyre inkább feszélyez, úgyhogy az íróasztalom alsó fiókjából előveszek két poharat, meg azt az üveg mézbor barna brandyt amit kizárólag vészhelyzetekre tartogatok. Az ital még 1200-ban készült és azóta csupán négy évszám és mellettük a kis vonal jelzi az emlékezetes katasztrófákat. Az üveg még megvan, én is a helyemen vagyok, vagyis túléltük mindet.
Mielőtt töltenék, a lakkfilc kupakját csavargatva még felteszem a rettegett kérdést:
– Melyik szavakat nem találják?
A főellenőr előbb a kezével a homlokát, majd a szemét dörzsölgeti, végül az egész arcát úgy masszírozza, mint valami gyurmát. Elkeseredetten nyögdécsel.
– Van az a szó, tudja, amikor nem csak igazat mondunk, hanem tartjuk magunkat ahhoz, amit mondunk és büszkék vagyunk rá. Ez a büszkeség az utóbbi időben már majdnem leszakadt a dologról, mondhatnánk szinte lifegett de régebben öltek miatta! Most viszont teljesen üres a polc! Félő, hogy nem bírja sokáig a ráépülő szavak súlyát és összeomlik az egész. Pedig fontos dolgok vannak felette. Lojalitás, bajtársiasság, hűség. Gondoljon bele! Ha összeroppan az üres tároló, a zuhanásban összetörik a többi szó. Barátságok és házasságok milliói mennek tönkre majd.
– A hűség nem volt már amúgy is kissé fénytelen? Nemrég panaszkodott rá, hogy szinte csak a váza van meg.
– De még létezik!
– Jó, haladjunk tovább. Mi van még?
André, láthatóan minden erejét összeszedve igyekszik megkeresni a hiányzó szót, ami persze lehetetlenség. Ha nincs meg, akkor neki sincs meg. De sokszor még leírni is hatalmas erőfeszítés annyira meggyengülnek a szavakhoz kapcsolódó kifejezések. A szemét összehúzva erőlködik, én meg kezemben a nyitott lakfilccel, meredt szemmel figyelem, míg végre kinyögi:
– Még kettőt keresünk. Van az, amikor valamihez igazítjuk az elvárásainkat, az elképzeléseinket.
– Terv?
– Dehogy! Amikor egy embert szeretnénk követni.
– Edző?
– Olyat akinek a cselekedetei tetszenek nekünk és elismerjük.
– Celeb?
– Viccel velem? Én komoly dolgokról beszélek!
Nyilvánvalóvá vált, hogy a baj nem kicsi. Ha én sem találom a szavakat, akkor a helyzet megérett az újabb rovátkára az üvegen. A főellenőrrel egyszerre hajtjuk fel a poharanként kétujjnyi brandyt. Egyszerre kezdünk el tátogni és feltehetőleg az én fejem is pont olyan vörös, mint amilyennek az övét látom.
– Ez még mindig olyan, mint a méreg! – krákogja az öregúr.
– Ne pontatlankodjon! Még sosem ivott mérget!
– Ha nem találjuk meg őket, akkor lehet, hogy nem lesz más választásom – komorodik el André arca. – Nekem nagyon fontos… az a dolog… amit nem találunk. Én itt dolgozom már majdnem nyolcszáz éve. Abban reménykedtem, hogy majd az utánam jövőknek én olyan izé… olyan… tudja… olyan.. valami leszek. Amire emlékeznek és a nevemet… azzal a micsodával együtt mondják majd, azok akik… izéként gondolnak rám.
– Hagyja abba André, mert futkos a hátamon a hideg! – szólok rá határozottan, mert az övével ellentétben az én fejemet kitisztította a brandy.
– Reménytelen a dolog, uram – sírja el magát az öreg –, a harmadik annyira mélyen van, hogy ha lenne hozzá bátorságom, azt mondanám, hogy egy egész világ épül rá.
Sosem éreztem még olyan fokú rettegést, mint ami a főinspektor szavaira elönt. Ha mindez igaz, akkor nem csak az állásomat veszítem el, de életem értelmét is.
– Melyik az? – suttogom kiszáradt szájjal.
– Olyan, mint a megértés csak sokkal bővebb. Van benne empátia is, de annál több szinttel mélyebben van, mégis az egekbe emel. A világ közepévé tesz, miközben szolgál valamit.
Érzem, hogy a mellkasom összeszorul a félelemtől.
– Egy ilyen szó, az nem veszhet el! – csapok az asztalra.
André nem válaszol, csak lehajtott fejjel szipog.
– Mi van az írókkal meg a költőkkel? – ötlik fel bennem a reményteljes gondolat.
Az öreg lemondóan legyint, és zsebkendő után matat.
– Eh, a legtöbbjük csak a siló alján kotorászik, aztán megír belőle 300 szürke árnyékoldalt. Nem úgy, mint az öreg halász…
Ízes szavak tolulnak az agyamba. Illatos bor, érdes tenyeremben sercenő kenyér emlékét érezem a szavak nyomán. A tengeri szél madárvijjogást repít felém, aztán csend száll közénk és pár pillanat megnyugvást hoz.
– Csinálni kell! – szakad ki belőlem váratlanul, és a felismerés izgalmától felugrom. – Arra van szükség, hogy történjen az, amitől újra szükség lesz rájuk és akkor majd eszükbe jut!
Amit mondok láthatóan Andrét is magával ragadja, mert elteszi a hatalmas gombóccá gyűrt, barnakockás zsebkendőt.
– Úgy érti, hogy hozzuk őket helyzetbe?
– Pontosan! – csapok rá az öreg vállára. – Csináljunk forradalmat! Legyenek árvák, jöjjenek menekültek, tegyünk földönfutóvá akit csak lehet! Halott gyerekek kellenek, rommá bombázott városok, szétszakadt szerelmek, megcsonkult családok!
– Nem túlzás ez, uram? – riadozik az öreg a szék karfáját szorítva.
– Ha nem tesszük, összeomlik minden. Tragédia kell, dráma! Érzések és szenvedély, hogy kínjukban vinnyogjanak. Annyira kell, hogy fájjon a hiány, hogy ne legyen más választásuk, mint cselekedni. És ha fáj, nevet adnak neki, ha cselekszenek, nevet adnak neki.
– Olyan furcsák az emberek mostanában – ül ki André arcára az aggodalom. – Nem akarnak beszélni, nem akarnak fájdalmat érezni, sem gondolkodni. Csak az ismerős dolgokra vágynak, megbízható érzésekre, még ha vékonykák is. Kevesen vannak, akik kockáztatnak.
Érthetetlen módon, orromba újra bekúszik a tenger illata és egy gyerek alakja rémlik fel. Könny sós íze mar a torkomba miközben hallani vélem a víz apró loccsanásait. Úgy érzem, az a gyerek vár engem és nem hagyhatom cserben. Bizonyítanom kell. De nem tudom, hogy mit, csak reménykedem, hogy majd eszembe jut.
Nézem az öreg raktárellenőr arcát, amelyet kérges fává barázdált az elmúlt nyolcszáz év. A szemében mégis csillog valami megfoghatatlan dolog. Bizalom! Jut eszembe a megfelelő szó és ez valahogy örömmel tölt el. Bíztatóan rámosolyogok az öregre.
– Ne becsülje le az embereket André! Meglesz az a szó, mind meglesz. Valaki valamikor újra kimondja, és a világ meg lesz mentve!
1 megjegyzés:
Mikor éhezik nagy dolgok történnek a világban. Az emberek világában mindenképp. Forradalmak, háborúk, irtózatos katasztrófák... Esélyt ad nekünk ezekkel és nem is tudunk róla, pedig nélküle mi sem létezhetünk.
Megjegyzés küldése