Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/4.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 

Tóth Eszter ebben a munkájában azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, amikor a szerző mintegy elképzeli egy másik személy belső gondolkodását, jelen esetben egy "mindenáron" házasodni akaró férfi viszontagságait. 

Tóth Eszter

Lánykérés

Persze én sem úgy terveztem, hogy akkor hebegem el – hozzám jössz? -, mikor éppen kéjesen lökök rajta még egyet, de valamilyen különös oknál fogva egyszerűen kicsúszott a számon. Emelkedő hangsúllyal visszhangzott az igen. A negyedik kijelentés után kifújta a maradék levegőt és másnap reggelig rám se nézett.

Hét óra tíz perckor kezdtem magamra venni az összes, önként ledobott göncömet, halk voltam és gyors, hatékony azonban kevésbé, a liftben álldogálva fedeztem fel, hogy a farmer roppant kényelmetlen alsónadrág nélkül. Nem kockáztattam, hogy visszamegyek, s ébren találom, gondoltam, ha gyűrű nincs is, legalább lesz hátrahagyott tárgyi nyoma égetően fontos kérdésemnek. Hiszen én akkorra már réges-rég tudtam, csakis akkor leszek boldog, ha az a lány lesz az első és utolsó feleségem, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök.

Tulajdonképpen, azóta várok a házasságra, mióta az eszemet tudom. Első osztályban már megkérdőjelezhetetlenül biztos voltam benne, hogy, ha asztalos vagy programozó nem is, de nős mindenképpen leszek. Minél előbb – feleltem, ha megkérdezték, a nősülést mikorra is tervezem. Azért azt tudtam, felelőtlen nem lehetek, hiszen a házasság komoly dolog, ahhoz először férfivá kell érni, biztos érzelmi és anyagi háttérrel rendelkezni. Anyám mindig mondta, csakis akkor engedhetem meg magamnak, ha minden szükséges erénnyel fel vagyok vértezve. Azon az éjszakán viszont még nem voltam.

Nem tudtam visszavonni a már szó szerint kinyögött kérdést, de úgy kerültem a lányt, mintha állandóan bomba mellett osonnék, egészen addig, míg ki nem derült, ő valójában az eszméletlen orgazmuson kívül semmire sem emlékszik. Megnyugvásomat a megfelelő, személyiségéhez illő gyűrű felkutatása követte, valamint a bölcsészkar leváltása a mérnökire, anyám intésére, természetesen. Mert a feleséget bizony el kell tartani, s jó, ha van miből, márpedig Heideggert olvasva akkor sem ugrándoznak be a papírpénzek az ablakon, ha a vonalzó meg sem áll a kezemben.

Én meg az építészet két külön bolygóról származunk, ez azonban cseppet se érdekelte szigorú anyámat. Kénytelen volt egyedül nevelni engem, s két lánytestvéremet, így aztán szó sem lehetett róla, hogy az ő fiából nem lesz tökéletes férj. Pedig én szívesen fejlődtem és értem volna még e címkével is, hiszen megvolt a lány, AZ a lány. Időközben persze, ahogy az a romantikus filmekben is lenni szokott, kicsúszott a kezemből, de én ugyanolyan lelkesedéssel halasztottam még néhány félévet, hogy csak azért is meglegyen az a mérnöki diploma. Azt sem tudtam, pontosan mit csinálok, mikor végül ott álltam a záróvizsgán, de az épületből a kemény fedeles okmánnyal sétáltam ki, szóval valamit irtó jól csináltam. Vagy csak pont úgy nem figyeltek, mint a lány, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök. Mindenesetre egy lépéssel ismét közelebb voltam ahhoz, hogy jogom legyen feltenni, csak épp nem volt kinek, s anyám ismét figyelmeztetett, mi hiányzik még ahhoz a bizonyos, elengedhetetlenül szükséges tökéletességhez.

Négy év múlva már sikeres, úgymond szakmabeli voltam, elismert az elismertek közt, és annyi pénzt kerestem, hogy a szigorú anya is elérkezettnek látta az időt, hogy egy saját lakásban, saját életem legyen. Az évek izgalmasak voltak, új dolgokat tanultam, már a vonalzó is jól érezte magát a kezemben, kedvemre szórtam a pénzt és cseréltem nőt, amikor csak tehettem. Ez tarthatatlan életforma, szörnyű viselkedés, ha nem változol, kiverheted a fejedből a nősülést – terelt a jó útra anyám, aki mindig, mindig tudta merre is van az. Én példás magatartású, örök gyerekként természetesen hallgattam rá, mért is ne tettem volna? Házasodni akartam, s nem ismertem nála tapasztaltabbat a témában, vagy ha mégis, hát kinek higgyen az ember, ha nem a saját anyjának?

Egy ideig hanyagoltam mindenféle társasági életet és a szextől is olyan távol tartottam magam, hogy esküszöm, díjat érdemelnék. Aztán egy skandinávszürke szerdai napon megismertem egy nőt. Egy Esküvő magazint szorongatott a buszra várva, gyűrűtlen ujjal, gondoltam, az ég is nekem szánta. Ebben később anyám is egyetértett. Eltelt egy év, négy, majd hét, házat vettem, berendeztem, a gyerekszoba terveit saját kezűleg készítettem, a kutya is nődögélt, a fizetésem pedig olyan magasságokba szökött, ahova a képzelet se ér el. A szigorú anya őszülni kezdett, a testvéreimet rég férjhez adta már, s most, hogy egynéhány helyen érkeznek az unokák, úgy látja, elértük, amit muszáj volt, rám ragasztható a cím, ami a boldogságomhoz kellett.

Elő is vettem hát az oly régóta őrzött gyűrűt, az ékszert, amivel eljegyezni kell, szépen hangzó beszédet mondtam, letérdeltem, sírtam, ahogy a leendő menyasszony is, majd feltuszkoltam az ujjára az aprócska karikát. Boldog nem voltam még, azzal egészen máig vártam, hiszen a házasság csak most kezdődik. Ám a padsorokat kémlelve a szemem megragad egy fehér ruhás lányon, aki egyszer kicsúszott a kezemből. Nem tudom, ki hívta, kinek jó ismerőse, s nem vagyok elég bátor, hogy Istent, szerelmet és jó modort nem ismerve vágtassak elé, feltenni másodszor is kérdést, pedig már réges-rég tudom, csakis akkor lennék boldog, ha az a lány lenne az első és utolsó feleségem, aki meg sem hallotta a kérdést, amire gyerekkorom óta készülök.