A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szívós Zoltán házi feladatként különös, abszurd történetet írt, tele szürreális elemmel. A történet Gustav Klimt: Danaé című festménye ihletésére íródott. A novella az órán sikert aratott. Örömmel közlöm.
Szívós Zoltán
Távolság
(Gustav Klimt: Danaé című festménye nyomán)
Fehér ajtó
várakoztatta őket a szűk folyosón. „Kopogással ne zavarják a rendelést!”,
olvasták percenként, mivel a hideg csempéken kívül nem volt más látnivaló.
Feszengve tartózkodtak egymás beteg tekintetétől.
Egy undorodott, kicsi
és unott szavacska igyekezett kimászni a zárból. Benne volt a kulcs, ezért
nehezen passzírozta át magát a résen. Ahogy meglátták kapálózó kis lábait, az
emberek mozgolódni kezdtek. Sietve próbáltak emlékezni arra, hogy kik voltak itt,
amikor ők megjöttek, és hogy kiket előztek meg? Felidézték, hogy ki türelmetlenkedett
a legtöbbet, ki gondolta betegebbnek magát mindenkinél, ki az, aki megpróbálhat
jogtalanul bevágni eléjük? Hogy ki a Következő, azt csak két ember tudta
biztosan. Ő, és aki közvetlenül utána érkezett. A többiek csak találgathattak.
- Tessék! –
csusszant ki a női hang a kulcslyukból, és szétcsattant a kőlapon. Egy kicsi ráfröccsent
a legközelebb ülő néni cipőjére, nem ő volt a szerencsés. Két vékonytalpú
topánka indult el az ajtó felé. Átlépték a kis tócsát és ezzel a lendülettel a
küszöböt is, az ajtó befelé kísérte lendületüket.
- Kérem,
foglaljon helyet! – maradt el a bemutatkozás és az üdvözlő tekintet. Dr.
Gustavson az ablakon át a távolban kalandozott. Egy parton veszteglő hajónak
tűnt. Életerős, fiatal bárka, ki a világ meghódítására lett hivatott,
vitorláját megannyi álom szele dagasztotta. Nem tudni milyen kötelek tartották
a kikötőben, talán csak a megfelelő kapitányra várt. A szokásos csupafehér
doktormaskarát viselte, erős, fekete karját erős és fekete szőrszálak
simogatták, csuklóján mutatós, drága óra lázadt fel helyette. Rézsútosan
hátrafésült, ében szín haja előre vetítette sármját, amit a következő
pillanatban felcsillanó, cigánybarna szemei igazoltak is.
Ereje azonban váratlanul
cserbenhagyta, amikor a lányra pillantott. Soha nem látott még szép, vörös hajú
nőt, meggyőződése volt, hogy ilyen nem is létezik. És még göndör is! Nem tudta,
mi történt vele, úgy érezte, örökké el tudna veszni tengerkék szemei
mélységében.
- Neve? –
nyögött fel az unalomtól az eleddig láthatatlan asszisztens.
- Igazából
Emilie. – rebegte a nő félénken.
- Nagy g-vel?
- Nem, a Z a
nagy.
- Panasza?
- Hogy is mondjam,
meglehetősen kínos ez nekem. Kérem, ne gondoljanak gyengeelméjűnek. Voltam már
pszichológusnál, és ő kizárta ezt a lehetőséget.
- Higgye el, sok
furcsaságot láttam már. Csak nyugodtan – takarta be meleg szavaival a reszkető
lányt a doktor. Visszatért szemeibe a fény, tudván, hogy fontos lehet
páciensének. Emilie szíve hálásan dobbant és meghatódott. Életében oly ritkán
kapott törődést.
-
Aranybuborékokat élvezek – sütötte lesz szemét szégyenében.
Az asszisztens
lassú közönnyel gépelte az információt, mint egy elavult robot, aminek
hamarosan lemerül az akkumulátora. A doktor pedig betette kezeit a
kézmelegítőbe, és megkérte Emilie-t, hogy feküdjön az asztalra, majd készüljön
fel a vizsgálatra. A lány óvatosan félresöpörte az iratokat és kiitta a doktor
úr poharából a vizet, mert akkor vette észre, hogy egészen kiszáradt a
várakozás közben. Ajkai nedvesen csillogtak, lábai apró remegéssel vágyakoztak
a doktor közelségére. Három perc elteltével már aranybuborékok töltötték be a
szobát. Emilie gyönyörtől lüktető sóhaján szálltak mindenfelé. Néhány belerepült
az orvos szemeibe és ettől megváltoztak azok. Valamiképpen mások lettek, csökkenni
látszott ragyogásuk.
- Köszönöm!
Kérem, öltözzön fel! – szólt. A hangja is két fokkal hűvösebb lett, mintha az
ember hátrébb lépett volna a doktorban. Az asztalához ült és új időpontot kért
a titkártól a következő vizsgálathoz.
- Pontosan egy
hét múlva megfelel? – jelentette ki a segéd, mert nem vette észre a kérdőjelet
a mondat végén.
- Rendben.
Köszönöm! És mondja doktor úr, meggyógyulok? – próbált törődést koldulni a
beteg, de a doktor mérges lett, mert telhetetlennek gondolta.
- Persze, de
addig is egyen kevesebbet – zárta rövidre. – Hívja be a következőt! – búcsúzott
Emilie-től az asszisztenshez szólva.
Az egy hét múlva
esedékes kezelés után két hétre rá kapott újabb időpontot, majd az utolsó
alkalomra még három hetet kellett várnia. A ritkuló alkalmakkal arányosan nőtt
a két szív közötti távolság is, de csak Emilie-é integetett egy darabig. A lány
lassan tünetmentes lett, hálából megharagudott az orvosra, aki visszatért
réveteg tekintetű álmodozásaihoz. Dr. Gustavson képtelen volt rábízni magát
másra. Pár évvel később megfagyott. A munkások kipakolták a rendelőt az asszisztenssel
együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése