A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Krisztina házi feladatként Ovidius ismert művét, a Pygmaliont fogalmazta újra. Ezzel a közléssel gratulálok munkájához.
Bartha Krisztina
Pygmalion
(Ovidius:
Átváltozások című műve nyomán)
Csaknem elkészült már a mű: a legszebb
lány a földön, égen és az univerzumban. Botticelli sem rajzolt mívesebb arcot,
Leonardo sem festett angyalibb tekintetet, de legfőképp, Rodin sem faragott
csodásabban ívelő csípőt, lábakat. Fejéről hosszú, fényes gesztenyebarna haj
omlik alá − egy parókakészítő remeke − amelytől egészen olyan a nő, mintha
élne. Pygmalion, a negyven éves művész minden nap hozzátesz valamit
viaszszobrához. Mikor a melleket és annak csúcsait formázza, érzéki vágyat érez.
Azt kívánja, bárcsak ezek a keblek hirtelen megemelkednének a friss levegőtől, mely
beáramlik tüdejébe. Ó, ha beleborzongana ez a szépséges test az ő érintésébe!
Csak egyvalami hiányzik, mely rontja a
képet: a nőnek még nincs szája. Ez maradt a legvégére, mert Pygmalion sosem elégedett.
Próbált íveset, cakkosat, vastagot és vékonyat, de sem ez, sem az nem elég jó.
Most újra nekiveselkedik, melegíti a viaszt a műhelybeli kályhán, s szinte
vadul, puszta kézzel teszi helyére a felhevült anyagot. Kezét hólyagosra égeti
közben, de mit sem törődik ezzel. Érzi, megvan végre a remekbe szabott száj.
Pygmalion felemelkedik székéről és úgy mered teremtménye arcába. Nem téved: ez
Júlia szája! Épp az a dacos, az a mindig ellentmondó, de nevetésre álló száj,
amellyel nem bírt el sosem. Mert az a nő nem volt képes elfogadni, amit Pygmalion
annyiszor elmagyarázott neki, szinte minden szeretkezés után: hogy ők nem
lehetnek egy pár soha. Hogy természetük végletekig különbözik, egyetlen közös
év alatt széjjelmarnák egymást. Júlia ilyenkor olyan fehér és élettelen lett,
mint a polcon sorakozó viaszbabák. A nők képtelenek megérteni engem – gondolja
a művész. – És Júlia… ki tudja, merre jár már.
De most itt van a legszebb lány, akit
alkotni a természet sem volna képes: művészet múlja fölül az isteni teremtés
művészetét. Nem gondolkodik, nem érez, nem bántja férfi szó. Tökéletes.
Törzse finoman meghajlik most, mintha
csak élne. Pygmalion utánakap, olvadt viaszt ken kezére a szoba melege. A
meztelen csípőt formázza vissza vele rémülten, hogy dacoljon a fricskát mutató
természet enyészetet ígérő leheletével. A művész kínjával a férfi kínja
vetekszik. Félti most kincsét, mely oly sérülékeny, mint egy valódi asszonyi
test, melyet rövid virágzás után könnyen megkezd az idő, értéke semmivé válik,
a hozzá tapadó mohó vágyak a múltban rekednek. Mégis azt kéri, éljen a lány.
Legyen asszonya, valódi kedvese, éppúgy, mint most: alázattal, önfeladón.
Éjjel lázasan fekszik ágyában. A nőt
vágyja, kinek Júlia szája van, de arca és rövid haja is Júliáé most már. Szeme
kipattan, felugrik és ágyába vonja a műlányt. Kéri az égtől, legyen ő élő, mert
nincs más, ki megszabadíthatná démonaitól. Megfontolja kérését az angyali sereg:
legyen hát, szól a döntés, de tudd, súgja az álom: nem mindig arra vágysz, mi
boldogulásod szolgálja.
Reggel megébred, s mit lát: a lány
keblei maguktól emelkednek a párnán, mély, egyenletes légzése meglebegteti vöröses
hajtincsét, baba simaságú arca előtt. Szemei nyílnak most, idegen világok álma
még bennük.
– Ki
vagy te? – kérdi a férfi. Szavai alig préselődnek ki nehéz mellkasán.
– Az
vagyok, kit szeretnél, hogy legyek – mondja a lány.
– Talán
egy démon vagy?
– Ha
erre vágysz, igen, Uram.
Megérinti
ujjbegyével a lány mellét. Semmit sem érez: nem éled férfivágya. Ujja felsiklik
a mellkason át az ajkakig. Ott elidőz.
– Öltözz,
Vénusz! – mondja a férfi. – Szépséged főművem, s mintha gyermekem volnál. Egy
megfelelő ifjú boldog lesz veled, de csak miután eleget tanultál. Most pedig
meg kell keresnem Júliát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése