A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szabó Kyra házi feladatként mesét írt. Örömmel közlöm a munkáját.
Szabó Kyra
Elégtétel
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer
egy virágzó uradalom, szorgos jobbágyokkal, és egy gonosz földesúrral.
A családok minden tagja bőszen
dolgozott, a nap minden percében, nehogy magukra haragítsák a gazdát, ugyanis
az messze földön híres volt kegyetlenségéről, kapzsiságáról. Előfordult, hogy
csak azért megkorbácsoltatta egy munkását, mert az képtelen volt tovább
dolgozni aznap, annyira gyenge volt már a láztól. Rettegtek hát hirtelen
haragjától.
Egy szép, napos délelőtt aztán, mikor a
Rettegett kilovagolt, hogy ellenőrizze az aznapi betakarításokat, az egyik
kicsi lánygyermek, - aki éppen aznap töltötte be kilencedik életévét -, vidáman
dalolászva ugrándozott a réten egy pillangót kergetve, amikor is a földesúr kis
híján átvágtatott rajta hatalmas lovával.
A ló megriadt, majdnem le is vetette
magáról lovasát, aki éktelen dühbe gurulva kiabált a lánykára:
- Ostoba, mihaszna kölyök! Mi az Istent
művelsz te itt? Miért nem dolgozol, mint mindenki más? Menten megkorbácsollak.
A kislány ránézni sem mert a gazdára,
nemhogy válaszoljon neki, csak remegett akár a nyárfalevél. Sajnálatos módon a
földesurat nem hatotta meg a látvány, mert lenyúlt érte, és felrántotta a karjánál
fogva a nyerge elé, hasmánt.
Rövid vágta után elérte a lakónegyedet,
ahol is földre taszajtotta a síró gyereket a porba.
- Azt ajánlom, mihamarabb tanítsátok
rendre ezt a lustaságot, különben véresre veretem. Többet ne lássak nem dolgozó
embert!
Miközben dölyfösen elvágtatott, a zokogó
kislány szíve igazságért kiáltott. Nem járja, hogy ez a gonosz így sanyargassa
őket, miközben ők éheznek minden áldott nap, az pedig csak hízik.
Valahol, valaki meghallotta a rettegő
lélek szavát, és úgy döntött, ideje elégtételt kapniuk ezeknek az embereknek.
A gazda aznap éjjel jóllakottan feküdt
le vastag, és kényelmes ágyába, mit sem sejtve a sors fintoráról.
Így történt, hogy a következő verőfényes
reggelen a földesúr hízott sertésként ébredt egyik szolgájának velőtrázó
sikítására. Nem értette, mi a bánat ütött az ostobába, minek csap ekkora lármát.
Számon is kérte, de csupán röfögő hangok hagyták el száját.
A némber csak visított, ő meg csak
röfögött tovább értetlenül, míg végül feltűnt neki, valami nem stimmel a
testével. Leginkább semmi sem. Irtózva meredt saját „kezére”, amely helyett egy
húsos rózsaszín csülök nézett vissza rá, ujjai helyén gusztustalan körmökkel.
Felvisított a látványra, és kiugratott
az ágyból, de közben szolgái is szobájába sereglettek addigra. Sajnos,
ahelyett, hogy segíteni jöttek volna, ketten mindjárt rávetették magukat,
egyikük kezében lasszó volt, a másikéban pedig vasvilla, így a gazdának
menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy felnyársalják nemesebbik felét.
Nyüszítve rontott ki négy lábon,
hangosan kopogva a padlón, de hiába, nem tudta lerázni magáról üldözőit, mert
egy harmadik végül csak elkapta. Kötélből csomózott hurok került a nyakába,
mely kis híján megfojtotta, miközben kegyetlenül kirángatták a saját házából.
A hízott sertésre, hosszú és keserves
huzavona után, végül rázárult a disznóól ajtaja.
A szolgák elégedetten fújták ki magukat,
miközben arról beszéltek, hogyan fordulhatott elő ez a helyzet, illetve nehogy
kiderüljön uruk előtt.
A gazda említésére, a disznó ismét
felvisított, és az ól falának rontott dühödten. Nem akarta elhinni, hogy ez az
egész vele történik, és ez a sok ostoba nem veszi észre, hogy őt, az urukat
zárták be, mélyen megalázva. Na, de ha egyszer kikerül innen!
Telt-múlt az idő, de a sertés helyzete
nem lett jobb. Az emberek ugyan nem értették, hová lett kegyetlen uruk, de úgy
tűnt, cseppet sem bánták. Sokan biztosak voltak benne, elutazott, így mindenki
igyekezett kihasználni a kellemessé szelídült napjaikat.
Csupán a hiányolt fél nem nyugodott.
Undorodott a mosléktól, minden embernek nekiment, aki csak betette a lábát az
ólba, illetve még a többi lábas jószágot sem kímélte, nem egyet megsebesített. Biztos
volt benne, egyszer majd ráismer végre valamelyik tökfilkó.
Pechjére, az emberek türelme végül
elfogyott engedetlen és otromba természetével szemben, így egy szürke hajnalon
aztán, mikor nyílt a börtöne ajtaja, s ő még aludt, ismét a nyakában landolt a
hurok.
Akkor azt hitte, végre jóra fordul a
szerencséje, de tévedett. Ugyanis nem azért vitték ki végre a trágyából, hogy
segítsenek neki, de mire erre ő maga is rájött, már esélye sem volt a
menekülésre.
Dúlt-fúlt, támadott, viaskodott, a végén
már szinte könyörögni is megpróbált, de csupán annyit ért el vele, hogy inkább
kegyetlenül fejbe verték. Jóval később tért csupán magához, ismét az ólban.
Első gondolattal konstatálta, nem
változott semmi, ha nem számítja a fejében, és az altestében érzett fájdalmas
sajgást. Mire kábasága elmúlt, s felfogta, mit követtek el valójában ellene,
többé végérvényesen nem volt kedve sem küzdeni, sem egyáltalán élni.
Elmondhatatlan bánat és szégyen
borította el váratlanul. Elsírta magát, már amennyire helyzetét tekintve ezt
annak lehetett nevezni.
Ugyan a férfiassága nélkül miféle ember
lehetne? Emberként, bezzeg soha, senki nem mert volna kezet emelni rá, nemhogy
még így meggyalázzák…
Egyre csak siratta magát, de mind hiába,
mert sem az állatokat, sem pedig az embereket nem érdekelte a bánata, vagy vele
kapcsolatban egyáltalán bármi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése