A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Birovits Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Oscar Wilde elbeszélése alapján ír egy novellát. Az eredeti műben található "törpe" szólal meg itt, nagyon hitelesen. Nagyszerű írás, örömmel közlöm.
Birovits Zsuzsanna:
Áttetsző vízfal
Oscar Wilde: Az infánsnő születésnapja című múve nyomán
Úgy érzem, nem vagyok egyedül a teremben. Valaki figyel. Lehet, hogy az infánsnő? Kilépek az árnyékból. Ki ez? Ez nem ő. Az ismeretlennek púpos a háta, és görbe a lába. A feje előre lóg, és fekete, hosszú, bozontos a haja. Összeráncolom a szemöldökömet. A másik ugyanezt teszi. Különös. Eddig még soha, senki nem utánzott.
Szamárfület mutatok. Ő is. Átölelem magam. Ő szintén. Miért csinálja? Gúnyolódik rajtam? Toporgok. Kezemet ökölbe szorítom, majd kiengedem. Sóhajtok egyet. Olyan nehéz és fojtó a levegő. Az erdőben fúj a szél, csiripelnek a madarak, és gyíkok sütkéreznek a köveken. Itt bronzvörös bársonyfüggöny van az ablakon, és díszes festmények lógnak a falakon.
Lassan előre lépek egyet. Közelítek az idegen alak felé. Majdnem odaérek hozzá, de hirtelen megtorpanok. Mit teszek, ha ez az ismeretlen bántani akar? Mi lesz, ha nem olyan, mint én? Lehet, hogy ő nem tud nádból sípot faragni, se sásból kis kalitkát fonni. Mi van akkor, ha ő nem ismeri fel az állatnyomokat, és utálja a madarakat vagy az erdei ibolyát? És mi lesz, ha az infánsnőnek ő is csipkerózsabogyóból akar nyakláncot fonni?
Hirtelen a zsebemhez kapok. Eszembe jut a fehér rózsa. Az, amelyiket a királykisasszony nekem adta szerelme jeléül. Ugye, a másik nem kapott rózsát? Összeszedem a bátorságomat, és felé fordulok. Nem, nem és nem! Ugyanolyan virág van nála, mint nálam.
Most eltátja a száját. A rózsájára néz, majd rám. Nem mozdulok. Ő sem. Nagyot nyelek. Sós ízt érzek a számban. Egy apró könnycsepp gördül le a szememből.
Hogyan tehette ezt a királykisasszony? Azt hittem, csak én létezek a számára. Nevetett, amikor táncoltam előtte. Csilingelő hangon kacagott, és adott egy fehér rózsát. Nekem. Csak nekem.
Meg kell kérdeznem a csúf alakot, ő kitől kapta a virágot. Elindulok.
Majdnem odaérek hozzá. Kinyújtom a kezemet, benne a fehér rózsával. A tenyerében ugyanolyan virág. Jéghideg a keze, amikor megérintem. Rémültnek tűnik. Felemelem a lábamat, és rúgok. Valami keményhez csapódik a lábam. Megijedek. Hátra ugrok. A kis torzszülött ugyanezt teszi.
Fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap. Leülök. Épp úgy, mint amikor a réten ücsörögtem a vadvirágok között egy fárasztó nap után.
Hirtelen eszembe jut a hófehér rózsa. Az orromhoz emelem. Illata elbódít. elképzelem, ahogy a királykisasszonnyal táncolunk a réten. Körbe-körbe forgunk, amíg csak bírjuk, majd leheveredünk a pipacsok közé.
Szédülni kezdek. Idegesít, hogy a torz alak velem szemben egyfolytában engem figyel, és az, hogy nála is van virág. Letépek egy darabot a hófehér rózsámról. A szörny is az övéről. A virág akkora, mint az enyém. A szirmok szív alakúak. Éppen olyanok, mint az én hófehér rózsámé.
Ordítok. Artikulálatlan hangok törnek fel belőlem. Felugrok, és hátat fordítok neki. Nem akarom látni a kis, púpos emberkét, akinek ugyanolyan szív alakú rózsája van, mint nekem. Megbotlok egy faragott szék lábában, és a kőre esek. Az oldalamra fordulok, jobb kezemre támaszkodok, de elszállt az erő belőlem. Talán a délelőtti előadás miatt. Felhúzom a térdemet a hasamhoz, és átölelem a karjaimmal. Olyan vagyok, mint egy magzat az anyaméhben, aki még nem akar világra jönni. Csak lebegni szeretne a langyos vízben. Egyedül.
Miért nem én haltam meg, amikor megszülettem?
A szívemhez kapok. Úgy érzem, mintha nem a sajátom lenne az eddigi helyén, hanem egy idegené. Máshogy dobog. Miért?
A gerincemnél melegséget érzek. Megértem, hogy mi történik.
Ma rajtam nevettek a gyerekek. Az infánsnő nem szerelmes belém. Sosem jönne el velem az erdőbe, és sosem engedné, hogy megfogjam a kezét. Annak sem örülne, ha együtt táncolnánk a réten.
Apám miért nem ölt meg, amikor először meglátott? Miért kellett ide hozniuk a palotába?
Felülök. A hófehér rózsa összes szirmát letépkedem. Egyesével. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Miért is szeretne? Egy apró gnóm vagyok. Púpos a hátam. Görbe a lábam. A fejem előre lóg. A hajam zsíros, és kócos. Nem vagyok ember. Állat sem, mert azok szépek. Színesek. És szeretik őket. Engem senki sem szeret. Egy torzszülöttet nem lehet szeretni.
Ki vagyok valójában? Mi vagyok?
Megfordulok. Én vagyok egyedül a teremben, és egy halom, letépett rózsaszirom. Egy áttetsző vízfal előtt.
Üvöltök. Hajamat két kézzel tépkedem. Hasra fordulok, és arrébb csúszok. Ököllel ütöm a padlót. Lábamat a fényes márványpadlóhoz csapkodom. Folyik a taknyom. Szakadt, barna kabátom ujjával letörlöm. Zokogok. Nem tudom abbahagyni. Hirtelen zsibbadást érzek a bal karomban. Nyomó, szorító érzést a mellkasom közepén. Izzadni kezdek. A szívem szaporán ver. Kapkodva veszem a levegőt. Kinyílik a terem ajtaja. Belép az infánsnő. Felém jön. Ezüst selyemcipőjével rátipor a szív alakú, hófehér rózsaszirmokra. Rám néz, és gúnyosan kacag. Ez az utolsó hang, amit hallok életemben.
