Szépírói kurzus 2021/ősz/6 - Borka Mária Anna elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly drámája alapján elbeszélést írt. Kiváló munka. Gratulálok! 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

SZERETŐ CSALÁD

Novella

 Ajánlom novellámat, Szakonyi Károlynak, az „Adáshiba” szerzőjének

  Meleg augusztusi délután. A nyitott ablakon keresztül gyerekricsaj hallatszik be a szobába. Nevetés, kiabálás, veszekedés. – Micsoda vircsaft! – mondja az idős asszony az ablakot becsukva.

     – Még ebben a kánikulában is bezárt ablakkal kell lennem! Felháborító! Ugye, Petike? – az asztalon lévő tányérról almaszeletet vesz a kezébe és a kalitkához hajolva a rácsok közé dugja. A papagáj azonnal csipegetni kezdi a gyümölcsöt. – Ne olyan hevesen, nem eszi el előled senki, puszi, puszi, Petike – becézgeti a madarat.

     – Csók, Anyuka. Megjöttem – lép a szobába egy harminc év körüli lány.

     – Jaj de megijesztettél! Hogy tudtál bejönni ilyen hangtalanul? – rezdül össze az asszony. – Tüncikém, ezerszer kértelek, hogy…

     – Én is kértelek, hogy ne szólíts Tüncikémnek! Tündi a nevem. Sosem szerettem, most sem szeretem, de mit csináljak, ha ezt a nevet választottad. 

     – Apád, nem én, én Anikónak akartalak…

     – Na, még csak az kellett volna!

     – Miért, szerintem, Anikó és Enikő nagyon szép kislány nevek, illett volna rátok, ikrek vagytok, és nagyon hasonlítotok egymásra. Én a Jolán nevet kaptam anyámtól, őt is így hívták, és szeretem vagy nem, Jolánnak kereszteltek.  

     – Anyuka, tudja, hogy a világból ki lehet zavarni, azzal a szöveggel, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, Enikővel. Egyforma ruhák, egyforma hajviselet és a többi. Már akkor elegem volt belőle, amikor az oviban, azzal csúfoltak minket, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás.       

      – Apád ragaszkodott hozzá, hogy Tündi legyél, mert szerinte tündérien szép baba voltál.

     – Csak az Enikő meg ne hallja, hogy Apa szerint én voltam a szebb!

     – Encike mindig is tudta, hogy Te vagy Apátok kedvence. Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? Remélem…

      – Mit remélsz? Ó, mondd, mit remélsz? – énekli anyja derekát megfogva, a szobát vidáman körbetáncolva a lány.

      – Ne, ne… engedj el, tudod, a szívem! – bontakozik ki az ölelésből szuszogva az asszony. – Inkább segítsd megteríteni az asztalt! Mindjárt itt lesznek…

    – Kik lesznek itt?

    – Enciék és Feriék. Az egész család.

    – Miért jönnek?

    – Születésnapot köszönteni.

    – Szülinapot? Kinek van születésnapja?

    – Nekem.

    – Persze, hát… persze, persze! Anyukának ma van a szülinapja… persze, a szülinap, így még jobb is… lent felejtettem a kocsiban a meglepetés ajándékot… mindjárt jövök – a táskáját felkapva kirohan az ajtón.

    – Elfelejtette, mint mindig – legyint a kezével Jolán. – Milyen szórakozott ez a gyerek. Most is egyedül kell megoldanom a saját születésnapomat – morgolódik a lány után nézve, majd sietve a konyhába megy. – Ránézek a húsra, nehogy odaégjen!

    Pár perc múlva kezében portörlővel jön vissza. Törölgetni kezdi a bútorokat, a falon lévő fényképeket. Jézus képe előtt megállva, keresztet vet.

     – Látod, egyedül maradtam. János itt hagyott, igaz én küldtem el, de én még ezek után sem haragszom rá, próbálom megérteni – mondja, és közben a másik, idős férfit ábrázoló képet kezdi törölgetni. – János, János, ennyi év után, ezt érdemeltem? A legjobb barátnőmmel, Katival, kellett megcsalnod? Ezt a szégyent! Tagadod, persze, hogy tagadod, azt mondod, hogy nem történt semmi. Amikor rátok nyitottam… jobb nem gondolni rá, hogy mit láttam! Hogyan mondjam el a gyerekeknek, hogy elválunk? Mert én nem élek tovább Veled egy percig sem, az biztos! Egy percig sem! Egyedül kell leélnem öreg éveimet – szipogni kezd, a portörlővel a szemét törölgeti, utána kirázza a rongyot. – Hogy itt mennyi por van, már tegnap kellett volna takarítanom, de vendégem volt, nem értem rá. A szomszéd Jóska jött át, látja, hogy mostanában egyedül vagyok. Azt mondta, ha szükségem van segítségre, csak szóljak neki! Özvegyember, öt éve halt meg a felesége. Magányosan nem könnyű élni – megint törölgetni kezdi a szemét. – Én sosem leszek magányos, itt vannak a gyerekek, néha jönnek, ebben-abban kicsit segítenek. „Persze a telek miatt”, mondja Juci sógornőm, „Mi lesz, ha megtudják, hogy a balatoni kis telek a nyaralóval, sosem volt a tiétek, csak tőlünk béreltétek?” Igen, nem tudtuk megvenni, mindig másra kellett a pénz. Építkezésre, hitelfizetésére, gyerekek nevelésére, iskoláztatására. Ma el kell nekik mondanom az igazságot, a teljes igazságot! Nem lesz könnyű – újra a szentképet kezdi törölgetni. – Kérlek, Jézus, adj erőt, hogy legyen bátorságom elmondani a gyerekeknek! Biztos meg fogják érteni, jó gyerekek, szeretnek engem. Az apjukat is szeretik, szerették, igaz, azt nem tudják, hogy… hogy az apjuk, mint utóbb kiderült, nem egy mintaférj, de mi meg tudunk bocsájtani egymásnak, mert mi egy szerető család vagyunk. Lehet, hogy nekem is meg kellene bocsájtanom Jánosnak? Lehet, hogy igazat mond és nem történt semmi. Időben érkeztem, mondja, különben is én vagyok élete nagy szerelme. Megbántott, nagyon megbántott, elválunk és kész, volt már ilyen a történelemben. Nem igaz? A szent család, Anyám így nevezett minket, persze gúnnyal a hangjában. Jézus, kérlek, segíts nekünk, hogy továbbra is, a történtek ellenére is, szerető család maradhassunk! Jövőre lenne az ötvenedik házassági évfordulónk, ha segítenél, egy kis csoda jól jönne! Jaj, valami odaégett… a hús! – kap a fejéhez rémülten és a konyhába szalad. Gyorsan kinyitja a sütő ajtaját, sűrű füst önti el a helyiséget. – Ennek a fele kissé túlsült, nem lesz sok hús, az biztos! Itt mindig, milyen sötét van, világos nappal is villanyt kell gyújtani! – felkapcsolja a villanyt, de egy perc múlva ismét sötét lesz. – Már csak ez hiányzott… hol a telefonom? Végre! Halló, kérem, sötét lett a lakásban, kérem, küldjön ki egy szerelőt! Ne holnap, hanem ma! Születésnapom van, jön a család… igen, mi még együtt ünnepelünk, igen, mi egy ilyen család vagyunk… ilyen szerető család – leteszi a telefont. – Nem hiszem el! Legalább azt mondta volna, hogy jönnek, vagy nem! Erre el kell szívnom egy cigit… ha megtalálom ebben a sötétben – lassan, óvatosan átmegy a szobába, és az asztalon tapogatva keresi a cigarettát. – Szerencsém van, megvan, ezért kell mindig a helyére tenni mindent! – rágyújt, cigarettával a kezében óvatosan leül a fotelba.  

   Ebben a pillanatban világos lesz a szobában, felkapcsolódnak a lámpák. 

    – Mi ez a nagy fényesség? – emeli szeme elé a kezét. – Milyen világos lett. Jaj, de megijesztett! – mondja a szobában álló, fehér lepelben lévő, középkorú férfinek. – Megint nyitva volt az ajtó, persze nem zártam be Tüncike után. Maga jött a villanyt megjavítani? Ilyen hamar? Nem azért mondom, örülök, mert tudja, ma van a születésnapom, és jönnek a gyerekek.

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy világítsak szavaimmal…

    – Én sem érek rá, rengeteg a dolgom, maga is csak tegye a dolgát!

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy, ha figyeltek rám szavaimmal, a hit…

    – Szép neve van, nem is gondoltam, hogy már a Jézus nevet is lehet…

    – Én vagyok Jézus, segíteni jöttem…

    –„A gyors segítség, aranyat ér”, hangoztatta nagyanyám is sűrűn. Ne zavartassa magát, dolgozzon nyugodtan, én kimegyek a konyhába. Milyen érdekes a munkaruhája, még sosem láttam ilyen, szép fehér munkaruhát. Nem koszolódik ez túlságosan munka közben?

    – Nálunk a fehér szín nagyon kedvelt…

    – Jól van, nekem ugyan mindegy, ha nem nekem kell mosnom. Nem érek rá magával foglalkozni, megyek a konyhába. Tegye a dolgát, szóljon, ha végzett és alá kell írnom a munkalapját! – hadarja el a mondandóját az asszony és gyorsan a konyhába siet. – Érdekes, mennyire hasonlít a képen lévő Jézusra és neki is Jézus a neve… nem az nem lehet! – elmélkedik, miközben a sült húst kiveszi a sütőből. – Szerencsére, egy részét még meg lehet enni. Azért felveszem az erősebb szemüvegemet és megnézem jobban, ezt a fiatalembert.    

    – Nincs munkalapom – mondja halkan a férfi. – Nem ér rá, majd ha visszajön, megkérdezem, hogy miben tudok segíteni neki. – A sarokban lévő székre ül.      

   Hangosan csapódik az ajtó.

    – Csókolom, Anyuka! – hallatszik az előszobából férfihangon a köszönés. – Megjöttünk, Anyuka… hol van?

     – Remélem, itthon van Jolánka Mama – folytatódik a beszélgetés női hangon.

     – Anna, kérte már többször is Anyám, hogy ne mondd neki, hogy Jolánka Mama!

     – Jól van Ferikém, a férjem szava számomra parancs, nem akarom Anyádat bosszantani, csak mindig elfelejtem, hogy nem szereti, ha Jolánkának szólítom. Jó napot, csókolom, Anyuka! Köszönj már, Ábelka, kisfiam ne kelljen mindig rád szólnom!

     – Nem vagyok Ábelka! Ábelka így, Ábelka úgy… utálom, ha Ábelkázol!

     – Hogy beszélsz Anyáddal? Tíz éves vagy és még azt sem tudod, hogy köszönni illik a Nagyanyádnak?

      – Ne veszekedj a gyerekkel! – érkezik emelt hangon Anna válasza. – Majd köszön illemtudóan, ha bementünk a szobába. Menj már, kisfiam! – tolja maga előtt ingerülten a fiút. – Ne totyogj, mint egy kisbaba!

     – Ne csukjátok be az ajtót, bátyókám! Én is itt vagyok.

     – Szia, Enikő! Egyedül, egyedül? A férjedet hol hagytad?

     – Munka, túlóra, fusi, mit tudom én, de nem is érdekel.

     – Össze vagytok veszve?

     – Ja, lehet, hogy válunk, de Anyukának még nem kell tudni róla.

     – Mi hallgatunk, mint a sír, majd Te elmondod, ha akarod.         

     – Végre, hogy megjöttetek – iparkodik az érkezők elé a Nagymama. – Hadd öleljelek meg unokám, de megnőttél, lassan már le kell hajolnod hozzám, hogy puszit adhassak neked. Szervusz, Anna, kis menyem örülök, hogy látlak. Neked már tényleg le kell hajolnod a pusziért – mondja mosolyogva. – Encike, de jó, hogy már Te is ideértél! A férjed, ugye majd később jön? Jól van. Ferikém, fiam, miért nem látogatsz meg sűrűbben? – vonja felelősségre az ajtón utolsóként belépő férfit.

     – Jól van Anyuka, majd ezután sűrűbben… Mi ez a füst a szobában? Megígérte, hogy nem dohányzik többet.  

     – Nem is dohányzom, csak a hús kicsit odakapott, azért van füst.

     – Apuka hol van? Már több mint egy hónapja nem beszéltem vele, hiába keresem telefonon, nem veszi fel. Szükségem lenne pár szerszámra, megint rosszalkodik a kocsi. Nem baj, majd most tortázás közben megbeszéljük…

     – Nem tudod vele most megbeszélni, mert nem fog velünk tortázni. Kisebb csodára lenne szükség, hogy valaha még együtt tortázhasson velem a születésnapomon. 

     – Miért, baj van? – érdeklődik rémülten, Enikő. – Megijeszt, Anyuka!

     – Nem kell ijedezni lányom, majd mindent elmondok.

     – Kiszellőztetek – indul az ablak felé Feri. A meglepetéstől szinte a földbe gyökeredzik a lába, amikor meglátja az idegent. – Ki maga és mit keres itt? – kérdezi csodálkozva a székben ülőt.  – Ez meg kicsoda? – fordul az anyja felé.

     – Kiket enged be a lakásba Anyuka? Figyelmeztettelek már Feri, hogy mostanában furán viselkedik Anyád, de, hogy ilyen nagy a baj, azt nem gondoltam volna.

     – Hallgass, Anna ne idegesíts még Te is! Anyuka, válaszoljon, ki ez az ember?  

     – A villanyszerelő.

     – Villanyszerelő… és miért van itt, miért ül a székben?

     – Nem volt áram, és őt küldték a hiba kijavítására. Biztos elfáradt. Ne légy olyan ellenséges! Mindig olyan ellenséges vagy, már gyerekkorodban is…

     – Nem vagyok ellenséges, csak megkérdeztem.

     – Megkérdezted, megkérdezted… Ő… hogy is hívják fiatalember?

     – Jézus a nevem.

     – Na, tessék! Megmondtam, én megmondtam, erről beszélek. Bevándorló. Ezért nincs munkája a magyarnak a saját országában.

     – Elbocsájtottak? Nincs munkád, kisfiam?

     – Van munkám, még van, de amint látható –, Feri, a vállait felvonva mutat az idegenre. – Villanyszerelő…

     – Nem vagyok villanyszerelő. Jézus vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, ha figyeltek rám… – a székből felállva, fejét lehajtva a szoba közepére megy, lehunyt szemmel, kezeit a magasba emelve beszélni kezd. – Segíteni jöttem, hogy veletek legyek, míg a nap föl nem virrad és a hajnalcsillag föl nem tűnik a ti szívetekben…

     – Ezek, csak szép szavak, elég, elég az üres szavakból!

     – Türelem, Ferikém, türelem! – nyugtatja a fiát, Jolán. – Ti csak hallgassátok, nagyon okosakat mond, nekem sajnos dolgom van a konyhában.

     – Nem látjátok? Anyu, Apu, Nagyi… nem látjátok? Ő, a képről… Ő, van a képen… Ő, volt a képen, mert most senki nincs a képen… üres a kép!

    – Ábelka, ne beszélj össze-vissza! Mit akarsz mondani?

    – Anyu, nézz oda a falra! – mutat a szentkép irányába a kisfiú.

   Ebben a pillanatban elsötétül minden.

    – Nem figyelnek rám, nem tehetek semmit – hallatszik hangosan, majd a hang fokozatosan elhalkul, csend lesz.

    – Már megint nincs áram. Szerencse, hogy nem mentem ki a konyhába.

    – És még ezeknek adnak munkát… én megmondtam, mondtam, vagy nem mondtam? Telefonáljon Anyuka!  

    – Lejött a képről… ez nem semmi, ha ezt elmesélem a srácoknak, nem fogják elhinni, ilyen nincs… jobb, mint a Harry Potter!

    – Mi ez a nagy sötétség? Anyu! Nincs itthon senki? – érkezik a kérdés az előszoba felől.     

    – Tüncike, itt vagyunk! – válaszolják a szobában lévők egyszerre.  

    – Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt? Egy kattintás és tessék, fénybe borul minden. – nyúl a kapcsolóhoz Tündi. – Jöjjön, Apuka, itt van a szerető családja. Na, kit hoztam, Anyuka, szülinapi ajándékként?

    Az ajtóban, Tündi mellett apja, János áll, vörös rózsa csokorral a kezében.

 

Budapest 2021-10-04                                                                                                      

Szépírói kurzus 2021/ősz/5 - Nemes Adél elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Nemes Adél azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Franz Kafka "Ütés a nagy kapura" című novellájának hatására írt elbeszélést. Munkája különleges, igen erős tehetségről tasz tanubizonyságot. Örömmel közlöm. Gratulálok! 

Nemes Adél

Fekete

(Franz Kafkának ajánlom)

 A temetés egyszerű és gyors volt. Nagyapám testvérének nem voltak gyerekei, és a rokonok közül senki nem érezte feladatának, hogy vendégül lássa a megjelenteket, így hamarosan indulhattam is. Nem voltam ismerős ezen a környéken, ezért egy kicsit tartottam a hazaúttól. Különösen, amikor észrevettem, hogy a telefonom vészesen lemerült idefelé, mivel szinte egész végig a volt lakótársammal egyezkedtem a kifizetetlen számlák miatt. A töltőt valamikor régebben kivettem a kesztyűtartóból és elfelejtettem visszatenni, így navigáció és térkép nélkül, pusztán az ösztöneimre és némi halvány emlékre hagyatkozva indultam el a határmenti faluból.

Az erdős, dombos terepen hosszan kanyargott az út, és egyre kétségbeesettebben vártam arra, hogy valami ismerős, vagy legalább kevésbé néptelen vidékre érjek. Fekete garbómban és öltönynadrágomban már nagyon melegem volt, és az ünnepi cipő is kezdte nyomni a lábamat.

Nagy sokára egy településre értem, ahol az egyik ház előtt napernyő, alatta pedig egy asztal állt székekkel. Végre egy hely, ahol ihatok, és talán még ehetek is valamit! Leparkoltam, és elindultam az épület felé. Közben itt is, ott is arcok bukkantak fel és tűntek el az ablakok függönyei és a kerítések mögött.

Amint az asztalhoz értem, a házból egy köpcös, kopasz férfi sietett elő, kezében piszkosfehér kendővel, köszönésemre egy pillanatra mintha megtorpant volna, de aztán az egyik székre mutatott. Egy nagy pohár hideg limonádét kértem, aztán elárultam, hogy éhes is vagyok, mire frissen sült péksüteményt ajánlott, enyhe akcentussal ejtve a szavakat.

Rögtön nekiálltam az evésnek és az ivásnak, így csak pár perc után észleltem, hogy a férfi nem ment vissza a házba, hanem ott állt mellettem, és engem nézett. A tekintete nem volt éppen barátságtalan, mégis zavarba ejtett, letettem a sütemény maradékát, és talán egy kicsit kihívóan nézhettem, mert a férfi megköszörülte a torkát, és beszélgetni kezdett velem. Vagyis inkább pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy faggatni kezdett, hiszen egymás után tette fel az egyre személyesebb kérdéseket. Nem akartam udvariatlannak látszani, ezért válaszolgattam neki, de nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Mert azt még elfogadhatónak találtam, amikor tudni akarta, hogy honnan jöttem és meddig maradok, sőt még azt is, amikor a foglalkozásomról érdeklődött, de aztán rátért arra, hogy jól fizetik-e ezt a munkát, enyém-e a kocsi, amivel érkeztem, és van-e saját házam. Mialatt beszélgettünk, megjelent egy másik férfi, és kicsit távolabb megállt egy bokor mellett. Aztán mások is érkeztek, nők is, és kisebb-nagyobb távolságra megközelítettek, ott sündörögtek, vagy leplezetlenül hallgatóztak körülöttünk. Rossz érzésem egyre csak fokozódott, jobbnak láttam gyorsan fizetni és odébbállni.

A férfi arcán meglepettséget láttam, amikor – kétségtelenül kissé türelmetlenül – beléfojtottam az újabb kérdést, és a számlámat kértem. Azt mondta, hogy a vendége voltam, és megkérdezte, hogy biztosan menni akarok-e már. Azt feleltem, hogy még hosszú út áll előttem, ezért igen, valóban indulnom kell. Talán ha nem keresgélem a napszemüvegemet és a kulcsomat, csak felkelek a székről és a kocsihoz megyek, minden másképp alakult volna. De szakadt rólam a víz, kellemetlenül melegített a fekete garbóm torkomra simuló nyakrésze, és bizonyára megzavartak az imént rám zúduló kérdések is, így kicsit kábán, lassan szedelőzködtem.

Így történhetett, hogy - lassúságomat bizonytalanságnak értelmezve - a köpcös férfi megragadta a karomat, és határozottan a ház felé húzva magyarázni kezdett, hogy csak egy percig várjak még, menjek vele, hadd mutasson nekem valamit. Betessékelt a kapun, fel a lépcsőn, és már ott is voltunk a ház nappali szobájában, ahol szinte lenyomott egy székre. Egy másik férfi, valószínűleg a ház lakója, egy poharat adott a kezembe, és elégedett mosollyal koccintott a köpcössel, aztán velem. Én csak tarottam a poharat a kezemben, teljesen ledermedve. De nem volt időm a helyzet megértésére, mert a következő pillanatban belépett egy fiatal nő, arcán elfogódott kíváncsisággal, és megállt előttem. A házigazdának gondolt férfi odalépett hozzá, egy kicsit taszított rajta, hogy forduljon körbe előttem, aztán megkérdezett, hogy mit szólok hozzá, szerintem csinos-e a lány. Közöltem, hogy persze, csinos, de én most már tényleg nem tudok tovább maradni, indulnom kell haza. Közben magamban hozzátettem, hogy majd később kitalálom azt is, merre van ez a haza, csak innen jussak egyszer ki. Nem engedtek olyan könnyen, előbb meg kellett innom, ami a pohárban volt. Szerencsére a szaga alapján nem tűnt túl erősnek az ital, de már az sem érdekelt, ha ittas vezetésért megbüntetnek, csak szabadulhassak. Miután letettem az üres poharat, végre nem állták el az utamat. Gyorsan elköszöntem, és siettem kifelé a házból.

Már messziről láttam, hogy a kocsiban ül valaki. Átfutott az agyamon, mekkora hiba volt már megint nyitva felejteni az autót. Torkig voltam az egész kalanddal, a végére akartam érni. Az autó mellé kerülve láttam, hogy a fiatal nő ül odabent. Rám mosolygott, úgy kérdezte, hogy indulunk-e haza. Miközben tisztázni próbáltam, hogy hogyan is érti ezt, csendben körbevettek bennünket a falu lakói. Egyre többen álltak meg mellettünk. Reméltem, hogy talán lesz köztük valaki, aki segít, ezért elkezdtem magyarázni nekik, hogy ezt a nőt nem ismerem, pár perce láttam először, és nem tudom, mit keres az autómban. Én csak szeretnék hazamenni, úgy, ahogy jöttem, egyedül.

Azt már nem tehetem, mondta az egyik idősebb asszony, barátságos, nyugodt arcú, ápolt kinézetű. Hiszen idejöttem talpig feketébe öltözve, készségesen beszámoltam arról, mit tudok nyújtani, aztán tanúk előtt bementem a lányos házba, és kijelentettem, hogy tetszik a lány. Az áldomást is megittam, tehát nincs jogom visszalépni.

A kocsiban ülő nő arca lángolt, a szemében a szégyen könnyei gyűltek. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán az emberek felé fordultam. Próbáltam volna elmondani, hogy a temetés miatt vagyok feketében, és nem akarok nősülni, azt sem tudtam, hogy errefelé így megy a lánykérés, és egy ujjal sem értem ehhez a nőhöz itt a kocsiban, tehát nyugodtan kiszállhat és hazamehet. De az első szavamra elutasító morajlás futott végig a körülöttünk álló tömegen, és a kör még szorosabbra zárult, kérlelhetetlenül és véglegesen.

Szépírói kurzus 2021/ősz/4 - Szentpáli Gavallér Zsuzsa elbeszélése

   A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Szentpáli Gavallér Zsuzsa azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly ismert drámája nyomán novellát írt. Kiváló elbeszélés. Gratulálok! 

Szentpáli Gavallér Zsuzsa

Szűcs úr esete

 (Szakonyi Károly: Adáshiba című műve nyomán)

 Még hosszú évek távlatából is nagyon különösnek tűnik nekem az az este.

Akkoriban gyakran jártam át Bódogékhoz tévézni. No, hát nem igazán gyalog, mert addigra már bizony egy jó ideje béna volt mindkét lábam. Az orvosok szerint már nem volt esélyem a gyógyulásra, de azért még próbálkoztak mindenféle injekciós kúrákkal. A kis önhajtósommal közlekedtem mindenhová. Bódogék alapjában véve kedves emberek voltak, mindig örömmel fogadtak. Igaz, a nappali ajtajánál állandóan megakadt a kerekes székem, de Bódogék fiával, Imrussal, és Bódognéval többnyire valahogy csak átküzdöttük magunkat ezen az akadályon is. Persze idegesített, hogy minden egyes alkalommal olyan nehezen ment a dolog és a dupla ajtó másik szárnyát is kinyithatták volna az egyszerűség kedvéért, de azért túl sokat se várhatott el az ember a szomszédaitól. Néha megkínáltak ezzel azzal, ez egy kicsit enyhítette a bejutás miatti bosszankodásomat. Azon az estén sikerült kiharcolnom, hogy kávé helyett egy pohár borocskát kapjak. Erre nagyon jól emlékszem, meg arra, hogy krimi ment a tévében. Rettenetesen izgalmas volt, igazán másra se tudtunk nagyon figyelni. Egy angol kastélyban játszódott, egy gyönyörű nő is volt benne és a gyémántok is fontos szerepet játszottak az ügyben.

Zavart, hogy még a film elején megjelent Bódogék lakója, valami hippi, Imruska invitálta be. Persze volt joga hozzá, hiszen az ő születésnapját ünnepelték, de, hogy ez a pasas közben mennyit beszélt! Azért annyira volt figyelmes, hogy egyszer utántöltötte a poharamat. A szódásüvegből, borral. Nem tudom Bódogék, honnan szereztek ilyen bort, különösen, hogy előtte Bódog azon búsongott, hogy csak egy üveggel vetetett az asszonnyal, de a legfinomabb kadarka volt, amit valaha is ittam.

Ezt a pasast aztán nem érdekelte a krimi. Összevissza beszélt hitről, vallásról, megváltásról, mindenféle badarságot összehordott. Állítólag külföldi volt, görög vagy palesztin. Krisztosznak hívták. Micsoda nevet adnak manapság a szülők a gyerekeiknek! Én azért nagyon igyekeztem, hogy ne maradjunk le a krimi fontos fordulatairól, mert ennyivel azért tartoztam a tévémániás Bódogéknak a vendéglátásért. Emlékszem, egyszer Saci, Bódogék csinos kis menye, elém ült és nem láttam tőle semmit. Közben a pasas Imrussal pusmogott a hátam mögött, aztán meg kiáltott valamit. Rögtön utána azonnal fel is ugrottam nagy izgalmamban, pont akkor, amikor megjelent a tévében az a pisztolyos alak. Felugrottam… Tényleg felugrottam volna? Mindegy, szóval, Imrust se érdekelhette a műsor, mert megpróbált szóba állni velem a történet legizgalmasabb részénél. De hát, kérem, nekem nem volt türelmem pont abban a döntő pillanatban csevegni vele.

Aztán megtörtént a legrosszabb. Egyszerre csak nem működött a tévé. Adáshiba. Fekete képernyő a legizgalmasabb pillanatban! Rettenetes volt, kibírhatatlan. Ilyet addig én még sose éltem át. Mint a sötét éjszaka, olyan volt a tévé. Próbáltuk hívni a szervízt, én is szaladgáltam ide-oda, hogy most ilyenkor mi a teendő. Semmi. Majd hirtelen, talán az idősebb fiú, Dönci kezétől újra elindult az adás. Csoda történt! Újra ment a műsor és aztán végre kiderült, hogy ki volt a gyilkos. Még a térdem is megfájdult a sok ugrálástól, de hát ilyen ez, ha az embernek bénák a lábai és megterheli magát. Végül fáradtan ültem vissza a tolószékbe, ideje volt hazamenni. Bódogné hozta is a plédemet meg az esernyőmet.

Azon azért még aggódtam egy kicsit, hogy hogyan fogok kijutni az ajtón, mert Imrus hirtelen eltűnt és állítólag koffer is volt a kezében. Hogy végül hogyan jutottam ki, azt már nem igazán tudom, arra azonban még ma is nagyon élesen emlékszem, hogy ez után az este után különösen furcsa érzésem volt hazafelé. De hogy miért, nem tudom, lehet, hogy a szokatlan adáshiba miatt.

Szépírói kurzus 2021/ősz/3 - Szentpáli Gavallér Zsuzsa elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szentpáli Gavallér Zsuzsa azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy magcsalásos történetet ír meg, pontosabban annak sajátos "feldolgozását". Munkája szomorú lett, de nagyon jó színvonalú. Gratulálok! 

Szentpáli Gavallér Zsuzsa

A tetőterasz

 

A nő a lépcsőházat választotta, esti kóborlásából visszatérve nem lett volna képes a lift szűkös levegőtlenségét elviselni. Ahogy belépett a többlakásos társasházba, üresen kongott az épület és minden lépése visszhangzott. Mégis úgy érezte, mintha a fejében lévő gondolatok körülötte minden teret betöltenének. Ment fel a lépcsőn és emlékezett.

A jelek már régen megvoltak, ő mégsem vett észre semmit. Se a különleges parfümillatot az ingén, se az elforduló tekintetet, se az erőltetett kedvességet.

Első emelet.

Az utóbbi hónapokban annyira betöltötte a fájdalom, hogy csak magával törődött, mintha egyedül csak ő gyászolt volna és a másik nem.

Második emelet.

Pedig a férje próbálkozott, menjünk el innen, talán nyaralni valahová, ki kell törnünk ebből. Nem, ő nem akart. Nem akart semmit.

Harmadik emelet.

Aztán a másiknak egyszerre annyira sokat kellett dolgoznia, éjfélig tartó értekezletek, megbeszélések. Ma újra tovább kell maradnom, te csak feküdj le nyugodtan, nem kell megvárnod. Egyre gyakrabban jött késő este, sőt éjszaka haza és mindig ugyanaz az édes illat lengte körül.

Negyedik emelet.

Végül két nappal ezelőtt az a beszélgetés.

…

Ötödik emelet.

Hatos ajtó. Mögötte a szinte üres lakás, ahol már csak az ő holmija van, és az érintetlen gyerekszoba, megdermedt, üres kisággyal, fájóan rendezett könyvespolccal és játékokkal. Nem állt meg a lakás előtt, ment tovább.

Tetőterasz feljáró.

Ide már csak egy létra vezetett. Megállt előtte, kicsit megpihent. Szoknyáját egyik kezével összefogta, másikkal a hideg vasba kapaszkodott. Felmászott a létrán, kinyitotta a csapóajtót és fellépett a teraszra. Itt-ott elszórt csikkek, üres üvegek. Erős szél fújt, tépte a blúzát, rángatta a haját, mint egy kegyetlen szerető. A teraszt korlát veszi körül, átmászott rajta, a lába éppen elfért a párkányon. Amikor a háta mögött mind a két kezével megkapaszkodott, akkor hallotta meg a gyerek hangját. Erős volt és harsány, mint az első infúziók előtt.

Anya, ne tedd! - azt mondta.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/2 - Hajnal Éva verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a házi feladatot oldotta meg tökéletesen, hogy átírta Petőfi ismert versét. A variáció, amit készített, egyszerre mai és XIX. századi - a hangulat régies, a szavak újak. Nagyon gratulálok! 

Hajnal Éva: Szeptember végén,
avagy: kétezer-huszonegy nullakilenc huszonegyedikén
Petőfi-variáció
 
Még élnek a fények, a nap tüze árad,         
és tátog az árnyék e kis ligeten,               
de múlik a kánikula, heve fárad,        
és hallgat a lárma, lazít idebenn. 
Még boldog az óra, de léptei árvák,       
a tél közelít, jön, a percbe harap,                
lám, hamvad: a lángja se bontja a szárnyát,
hogy visszarepüljön a kertek alatt.
 
Még vágyom elérni telómon a mailed,
de blokkol a rúter, potyára lesem.
Sok pixel a szelfin az arcodon, Édes,     
ím, csókod elúszik a képzeleten.                  
Ha meghalok érted az őszi esőben,
a gondolat útjain messze viszel?
Vagy kínoz a vágy tüze ősi erővel,
és hűtelen szívek emésztenek el?
 
Ha tűnik az életem, s gyász szava kérlel,
te árva öled örökébe fogadsz?
Vagy özvegyi kínjaid rám nehezíted
s mint víg hajadon, hamar ágyba rohansz?
Tudd: rádkeresek ezután, kicsi Kincsem,
kit szívembe írok, az nem menekül,
mert hő szerelem soha kívüled nincsen,
így él-halok én teveled egyedül.
 
(Pécs, 2021. szeptember 21.)
 

Szépírói kurzus 2021/ősz/1 - Barter Lilla (Magyar Dániel) versei

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Magyar Dániel női álnéven írt verset, elképzelte azt, hogyan is írna verset egy mai, húszéves, kissé zaklatott életvitelű fiatal lány, akire hatott a beat-költészet, de a szonettet is kedveli. Kiváló munkáit örömmel közlöm.

 

Barter Lilla 

(Magyar Dániel)

 

Szerelemért üvöltök

 

Látom nemzedékem, mint forma nélküli pohár

várjuk hiába, hogy valamit belénk töltsenek.

De minek? Tudnék-e más lenni, mint spermakehely,

ha valaki mellett fekve szemlélném most

a falról lecsorgó csendpenészt?

Nem várjuk meg a szembesülést,

elcseréljük a lehetőséget egy kiló műanyag együttlétért.

Kik vagyunk, hol a határ köztünk és a többiek között,

nem kitapintható,

miként teremtenénk meg azt, hogy: együtt.

 

Engem a szüleim cseréltek el egy házért,

nagyiék legalábbis azt mondták, akkor

kapják meg a telket. Majd, ha lesz

gyerek. Lett, de minek?

Sosem a sorozatgyilkos nyel le egy bombát

tévedésből, nem mondja, mielőtt felrobban,

hogy hoppá, bocsi, hanem

egymás mérgeit nyeljük szorgalmasan.

 

Drága drogokkal kompenzálunk, azt is, ami sosem volt

a miénk. Igazán.

Ma itthon szívtam be, nem a mélysötét klubban, a többi szinglivel.

Mélysötét; szinglik.

Csereáru vagyok ugyancsak.

Csakugyan. Ki tehet erről, ez jut eszembe, miközben

orromból a vér,

kevesebbet kellene, óvatosabban.

 

Eszembe jut, hogy megérintsem-e magam ott,

akkor talán még jobb lenne, mielőtt elmúlik a hatás.

Kel fel a Nap, vért köp az égre, ő is tolta az éjjel,

erre gondolok, amikor szemembe röhög a tükör.

Úgy megosztanám valakivel mindezt

a teljes, ellazult csöndben

szavam otthonért liheg.

Vagy tenni kellene valamit vagy várni tovább valakire.

 

Kezemben a gólyatábor behívóm, rosszul írták a nevem,

íme egy új esély,

hogy más legyek, máshogy nevezzenek,

nem úgy, hogy drogos picsa, nem,

egy egészen és teljesen új név kell,

amit még én sem ismerek, de ha kimondom,

azt üvöltöm majd, hogy itt vagyok.

A levelet a párnám alá teszem, aztán pár perc mozdulatlanság.

Jó lenne valakivel így együtt nem mozdulni.

 

 

 

Barter Lilla 

(Magyar Dániel)

 

Nagyon közel

 

Külön világot alkotok magam.

Lelkem szögesdróttal körbevett terep.

Eddig mindenki csak kívül létezett,

szavadnak most záramhoz kulcsa van.

 

Nem kellett drog vagy bármilyen anyag,

a gólyabálon kezdtük ma az estet.

Mosolyod vérembe heroint festett,

mikor a hajnal halkan ránk hasadt.

 

Nem vagyok többé formátlan pohár.

Lényeddel engem csordultig tölts tele,

ahogy mi látszunk, az nem nagytotál.

 

Magunkhoz nagyon közel merészkedem.

Légy a fény, én feléd törő bogár,

légvételed legyen a lélegzetem!