Szépírói kurzus 2014-2015/6

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozás egyikén - többek között - Harcos Mátyás olvasta fel novelláját. Érdekes, humoros írás. Itt közlöm.  

Harcos Mátyás - Egy történet születése

   Na, végre megfogantam! Csak egy pillanat műve volt. Utazás közben történt a ráckevei HÉV-en. Apámat, Joó Ötletet is magával ragadta a HÉV, és fickándozva közelített Anyámhoz, Dús Fantáziához, majd hevesen egymáséi lettek.

   A megszületésemig egy kellemes, halványszürke inkubátorban múlatom az időt. Már rájöttem, hol vagyok. Szép csendben cseperedek az íróm fejében. Itt minden barátságosan meleg és puha. Nedves kis tekervények útvesztőin keresztül araszolok a szülőszoba felé. Ha egyszer majd kicsusszanok az íróm tollából, az egy természetes szülés lesz. Az is előfordulhat, hogy végül mások unszolására bújok elő a fejéből. De nekem, az is király! Vagy császár? Mindegy, csak vágjunk már bele!

   Elárulom, itt még tusoló is van. Igaz, néhanapján akkora már a borgőz a tisztálkodásom végére, hogy elgondolkodom, talán előtte még tisztábbnak is éreztem magam. Viszont az íróm lelkiismeretes ember és vigyáz az egészségemre. Gyakorta bemutat a terhesgondozóban, amit ők csak alkotói körnek hívnak. Ilyenkor azt mondják, ne féljek, nem fog fájni és aztán jól felolvasnak. Viszont, az már kicsit sem kellemes, amikor körbevizslatnak a gyakorta nyirkos gondolataikkal. Ilyenkor érzem, ahogy az íróm is belerándul egy kicsit.

   Apám kromoszómájának köszönhetően egy kerekded, nőnemű történet leszek. Azért születek meg, hogy elmeséljem a hősnőm érdekfeszítő sorsát. Az íróm dönti el, hogy jó kedvre derítsem-e az embereket, vagy inkább alaposan megríkassam őket. Bütyköl majd nekem mindenféle szituációkat, konfliktusokat és megoldásokat.

Tudom, hogy ha eljön az idő, nem embernek születek - hanem embereknek.

   Izgalmasak ezek a születés előtti percek. Nagyon remélem, hogy az íróm a maga gyönyörűségére viselős velem. Nem szeretném, ha béranya módjára pénzért csinálná. Az, annyira megalázó!

   Azt viszont nagyon is szeretném, ha idejekorán egy szót sem szólna rólam másoknak. Hallottam, hogy léteznek olyan elvetemültek, akik lenyúlják a másik kisdednyi történetét. Nem akarok zabigyerek lenni! Ahogyan, azt sem akarom, hogy az íróm ügyetlenkedése miatt beskatulyázzanak. Akkor, úgy érezném magam, mint egy börtöntöltelék. Én szárnyalni szeretnék – szabadon.

Hát tessék, nem adom alább! Egy igazi remekmű akarok lenni!

   Ha emberi csecsemőként látnám meg a napvilágot, akkor mindenkit érdekelnének a születési paramétereim. Az én hosszamat, azonban nem centikben mérik. Egyperces leszek, novella vagy talán regény? Ha az íróm is elkezd flörtölni Anyámmal, akkor nyílván egy fordulatos regény. És mi lesz, ha inkább Apámmal haverkodik? Ha csak gyengécske ötlet maradok, akkor még az egy percet sem érem meg. Ebbe, belegondolni is szörnyű. Azt is jó lenne tudni, mekkora lesz a súlyom. Sajnos a történetek súlya sem a születésükkor derül ki, csak inkább az életük vége felé. Az én íróm még kezdő tollforgató.

Te, jó ég! Még a végén koraszülött leszek, és visszadugnak az inkubátorba.

   Viszont, ha szerencsém lesz, még akkora is lehet a súlyom, mint egy Kossuth díjé. Ha jó családba születek, akkor biztosan jó dolgom lesz. Az íróm, majd tejben-vajban fürdet és lehet, hogy még évek múltán is izgatja a fejlődésem. Talán, még azt is engedi, hogy megzenésítsenek, vagy netán filmet készítsenek belőlem. Juj, de izgi! Még az is előfordulhat, hogy egy szexi filmsztár formálja meg a hősnőmet.

   Valami történik! Már érzem a vajúdást. Az íróm egy kicsit szaporábban lélegzik. Úgy hallom, már zihál is! Csak, úgy csorog a magzatvíz a homlokáról. Most előrehajol és görcsösen kapaszkodik a mellette álló kiadóba. Még, egy pillanat és megszületek.

Na, most meg hol vagyok? Egy szakálas szerkesztő bácsi megpaskolja a fenekem.

- Mi lesz a neve? - kérdezi a csatakos írót.

- Az aapja után, Joó Töörténet.

- Isten hozott Joó Történet! Meglátod, még sok pénzt keresünk, így együtt.

Hát, örülnek nekem!

- Oááá…

Szépírói kurzus 2014-2015/5

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Réti Anna olvasta fel a versét. A feladat az volt, hogy Kassák, Gisnsberg vagy éppen Petri költészetének mintájára szabad verset írjanak a hallgatók. Az eredményt itt közlöm.  

Réti Anna:

Zebrás ágynemű

Hazamegyek. Lefekszem, mondom magamban.

Zebrás ágynemű.

Most a pezsgő, mozgó várost látom és érzem.

Mentők szirénája visszhangzik a hideg betonon.

Rendőrök és tűzoltók rohannak. Leállt a villamos.

Teljes a káosz. A körúton tombol a zűrzavar.

Hazamegyek. Lefekszem, mondom magamban.

Zebrás ágynemű.

Kopasz, részeg férfi az arcomba fújja a füstöt.

Büdös. Alkohol-, dohány- és izzadságszag.

Tűsarkúban a lányok. Kívánatosnak hiszik magukat.

Becsmérlően néznek ők is, a férfi is. Mindenki.

„Szia, csaj, szállj be.” Leparkol mellém egy autó.

Beszállok. Mégsem.  Inkább megyek tovább.

Hazamegyek. Lefekszem, mondom magamban.

Zebrás ágynemű.

Röhögés, köhögés, apró amőbák mindenütt.

Ha közeledek, megnőnek, azután eltűnnek.

Lassan, nagyon lassan elhalkul minden emberi zaj.

Hazamegyek. Lefekszem.

Zebrás ágynemű.

Szépírói kurzus 2014-2015/4

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Nagy Izabella és Rózsa Boglárka olvasta fel a versét. A feladat az volt, hogy Pessoa nyomán álnevet válasszanak, illetve, hogy a modern költészet olyan klasszikusai nyomán írjanak verset, mint e. e. cummings. Az eredményt itt közlöm.  

julia allegra scott

(Nagy Izabella)

kékszemű

kék

szeme

v

a

d

nevet

ő

kék

lelke

m

a

r

hever

ő

szét

t  á  r  o  m

neki

érte

általa

be

eng

e

dem

ma

holnap

tegnap

kék

szeme

k

a

p

szeret

ő

csó

kot.

Solymár Lea

(Rózsa Boglárka)

Észrevétel

Valami van abban a kis

kék ládikában, amit múltkor

kölcsönadtál nekem, kígyófejű

kulccsal nyílik, tudod amelyik

nem záródik rendesen, de azért

belefér két normális méretű

papírgalacsin, szóval van

benne valami, aminek frászt

kapok a hangjától, és már öt perce

csönget a postás, de én

nem merem itthagyni ezt a

kis kék ládikát,  nehogy nekem

kimásszon itt belőle egy mit

tudoménmicsoda, lehet felhívom

Pétert, tudod az a szemüveges

kollégám a cégnél, ő nagyon ért

a kisebb tárgyakhoz, gyakran

barkácsol otthon, biztos most is

kitalál valami okosat,  hogy

érdemes-e kinyitni vagy hagyjam

a francba az egészet és térjek

vissza a vasaláshoz, na már megint

hallom azt a neszezést, apró

duruzsolásféle, ha tudnám

hova tette múltkor Laci

a gázsprayt, de ő este hatkor

jön csak haza, úristen, én tuti

nem bírom ki addig, a gyerekek

is nemsokára ittlesznek, tiszta

égés, de már annyira parázok

ettől a hangzavartól, ráadásul

egyre csak erősebb, tudodki fogja

megvárni, hogy mi jön majd ki

abból a kis kék ládikából

nem érdekel, hogy allergiás

vagyok a nikkelre, most rögtön

lenyelem azt a kígyófejű kulcsot

Szépírói kurzus 2014-2015/3

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Radnai Anna olvasta fel kiváló drámai jelenetét. Itt közlöm.  

Radnai Anna:

Zsáner

Kávézó kis asztalokkal, a legtöbb asztalnál csak egyetlen ember ül. A helyiség sarkában egy nő kavargatja unott arccal a teáját, a vele szemközti asztalnál ülő férfi pedig lapoz egyet az újságjában. A férfi lapozása közben a nő meglátja annak arcát és izgatott lesz. Amennyire a jómodor megengedi, igyekszik újbóli bepillantást nyerni az újság mögé. Izgalma egyre fokozódik, aztán egyszerre csak átkiabál a férfihoz.

N - Hé, maga! Hallja! Nézzen már rám, ha magához beszélek!

A férfi összerezzen, felpillant. Mintha szellemet látna, egy pillanatra visszahőköl, aztán kihúzza magát és cseppet sem kedvesen visszaszól.

F - Mi van?!

N - Ne bámuljon, az.

A férfi mindjárt leteszi az újságot, összehajtja, mintha nem is lett volna addig elmerülve az olvasásban. Teljesen a nő felé fordul és – látható élvezettel – így replikázik:

F - Maga lenne az utolsó, mondhatom. Már a frizurájától is rosszul vagyok.

N - CCC. Ahogy a szót mondja: frizura - már mindent elárul.

F - Elárul, mi? Maga mindenttudó. Csak azt ne kérdezzék meg tőle, hogy hol volt a mohácsi csata.

N - Pimaszkodni, azt tud! De ha kötelességről van szó, mintha kétéves volna. Játssza a hülyét. Gondolom.

F - Kikérem magamnak! Maga úgy dobálózik a sértésekkel, mint a gyerekek a hógolyóval télvíz idején.

N - A gyerekek, mi? Hogy meri egyáltalán a szájára venni a gyerek szót, azok után…azok után, hogy….

F - Hogy?

N - Hogy már attól ugrálni kezdett a szemöldöke, hogy rágondolt!

F – Na, mert maga aztán pont úgy néz ki, mint aki anyának való. Aki derűsen vállalja az összes ezzel járó pluszfeladatot, és nem hanyagolja el a szeretteit azután sem. Csak rá kell nézni a szájára – ni, hogy csücsörít – az ilyen semmi jót nem ígér.

N - Semmi jót? Mi az hogy..? Kinek?

F - Senkinek. Maximum mórikálná magát a gyereknek is meg mindenki másnak. Ezzel az álszent csücsörítéssel. Szeretlek! (gúnyosan) Az. Közben meg hátulról repül a konyhakés.

N - Na nekem ezt nem kell tovább hallgatnom!

A nő feláll a helyéről, betolja a széket, de nem a kijárat felé indul. A férfi már fel is pattant ültéből és kihúzza a vele szemközti széket. A nő rá se pillant a férfire, méltóságteljes léptekkel odamegy annak asztalához, és leül vele szemben.

A nő szólal meg először:

N - Az Isten mentsen meg az ilyentől.

F - Hát magát mentse is. Lehetőleg mindenkitől, aki egy kis figyelemre, gondoskodásra, bajtársiasságra vágyik egy asszonytól.

N - Akinek az a bajtársiasság, hogy együtt kocsmázunk és péntek este az anyósomhoz cipel káposztás rétest enni színház és vacsora helyett, az nálam valóban nem jó helyen keresgél. 

F - Már megint az anyám!

N - Maga mondta!

F - Nem is ismeri!

N - Nem hát.

Egy pár pillanatig csak némán merednek egymásra.

Most a férfi szólal meg először.

F - Az emberben felébred mindjárt ez a…

N - És nem is tudja hirtelen…

F - Hogy hova meneküljön előle.

N - Magának pont olyan az álla, a szeme, még a haját is úgy fésüli.

F - Magának meg az a kedves grübedlije, mikor mérges! Másoknak akkor van ilyen, ha mosolyognak. De magának! Magának is... Mindent fordítva csinál, mi?

N - Sosem nő fel, ugye?

F - Hadd szeressem!

N - Hiszen mindig is azt tette, nem igaz?

A férfi int.

F - Pincér!

Fizet, majd egymásba karolva távoznak, a nő és a férfi.

Címlap

Megjelent a Magyar Műhely új száma.

Szépírói kurzus 2014-15/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Gajdos Kinga olvasta fel érdekes kis történetét. Itt közlöm.  

Gajdos Kinga

Hippi  
                

Most ébredtem. Nem tudom, hol vagyok. Azt sem tudom, mi vagyok. Körülöttem furcsa és zavaró hangok, robajlás, dübörgés. Mindent hallok, de senkit nem látok. Próbálok körülnézni, már amennyire  ez lehetséges. Egész testemet megmozdítva sikerül kissé elfordulnom. Szorosan mellettem fekszik valami furcsa teremtmény.

― Mi vagy te? – kérdezem tőle.

― Hogy mi vagyok? Ugyanaz, ami te. Én viszem a békét az embereknek – feleli büszkén.
Jobban megnézem magamnak. Hosszúkás, vastag és szürke. Én is ilyen lennék? Más is van, amit nem értek.

― Mik azok az emberek?

― Te semmit nem tudsz? – förmed rám ingerülten. Kissé elszégyellem magam, de hát csak az imént ébredtem, semmi ismeretem nincs a dolgokról, épp ezért kell feltennem valószínűleg ostoba kérdéseket.

― Valóban nem tudok semmit, mert épp csak, hogy magamhoz tértem. Úgy látom, te sokat tudsz. Bizonyára ébren vagy már egy ideje. Segíts, kérlek, hogy én is értsek!

― Jól gondolod, napok óta ébren vagyok már. Hallottam és láttam sok mindent. Kérdezz csak! – feleli, mintha kegyet gyakorolna. Láthatólag élvezi a helyzetét. Ellenszenves számomra, de nincs más, akitől választ kaphatok.  Folytatom a faggatózást.

― Mik tehát az emberek?

― Az emberek építettek minket, és még sok ilyet építenek. Mi segítünk nekik, hogy elvigyék a békét olyan helyekre, ahol most úgynevezett háború van.

― Fontosak vagyunk az emberek számára?

― Igen, fontosak. Ha sokan vagyunk, erősnek érzik magukat.
        Tehát olyasvalami vagyok, ami hasznos és fontos. Ez jó.

― És mi az a béke?

― A béke? Hmm… Azt hiszem, ha béke lenne, mi nem lennénk.

― Akkor tehát a béke mégsem jó? Ha jól értettelek, békében mi nem létezhetnénk.

― Eh, mit okoskodsz ennyit? A béke jó, a háború nem az, ezért kell békét vinnünk oda, ahol nincsen. Az emberek így mondták, tehát így van. Légy büszke a feladatodra! Alkotóid a testedre írták a nevüket, és rád festették a zászlajukat, hogy amikor megérkezel, mindenki tudja, ki küldött.
      Rajtam is ugyanez a név és zászló látható. Nagyon szép ám, legalábbis így hallottam. Kék-fehér-piros, csillagokkal ékes. Az van alá írva, hogy USA. Egyformák vagyunk, együtt visszük a békét. Messzire utazunk majd. Azt mondták, hamarosan indulunk.

Öröm tölt el szavai hallatán, lelkesedése rám is átragad. Még mindig nem tudom a nevemet, de azt igen, hogy fontos vagyok, és minden bizonnyal boldogan fogadnak majd ott, ahová készülök.
Hirtelen erőt vesz rajtam a türelmetlenség. Indulni akarok most, azonnal, oda, ahol háború van.
      Bár nem tudom, mi lehet az, de társam szavaiból ítélve rossz dolog. A béke nem az, s ha én békét viszek, jót cselekszem.

Most valaki megmozdít, felemel, de megbotlik, majdnem leejt. Azt hallom:
        ― Óvatosan, te állat, mert mind a levegőbe repülünk!

Aki tart, már visszanyerte az egyensúlyát, vigyázva egy sötét ládába helyez. Valóban sokan vagyunk, és mind egyformák. Amikor már nem férünk többen, a ládát lezárják, le is szögelik. Elindultunk hát. Úgy érzem, gurulunk. Nehezek lehetünk, mert akik mozgatnak, káromkodnak, főleg, amikor emelkedőn kell feltolniuk minket.

Valaki azt kiabálja:

― Megkezdjük a berakodást! Mi ez a ricsaj? Ja, csak azok az őrült hippik a kerítésnél, már megint lázonganak. A gép maradjon a földön! Ne vigyék fiainkat Vietnamba! Bolondok. Na, kész. Fegyverzet a törzsben! Figyeljétek a tornyot, mindjárt indulhattok!

A hang tulajdonosa elmegy, mi pedig várakozunk. Közben az imént hallottakon gondolkozom, a hippiken. Ha jól értettem, ők is emberek. S ha azok, miért nem büszkék arra, hogy elvisszük a békét oda, ahol háború van? Miért tiltakoznak emiatt?

Ekkor felbőgnek a motorok, a gép lassan gurulni kezd, egyre gyorsul, s egyszer csak felemelkedünk. Úgy hallom, nem vagyunk egyedül, hozzánk egészen közel emberek vannak. A hippikről beszélgetnek. Szidják őket, amiért ellenzik a beavatkozást (így mondják), hiszen az szükséges, ki kell verni a komcsikat Vietnamból. Ezek az ő szavaik, én természetesen nem tudok erről semmit. Sokáig vitatkoznak, és meglepve hallom, hogy köztük is van, aki nem büszke a küldetésünkre. Azt mondja, halált viszünk, nem békét. Gyerekeket és öregeket ölünk majd, akik nem tehetnek semmiről. Mik lehetnek a gyerekek és az öregek?

És mi lehet az a halál? Az az érzésem, valami rossz dolog, olyasmi, ami árt azoknak, akik felé tartunk. Mi másért tiltakoznának ellene annyian? Lehetséges, hogy társam téved, és mégsem cselekszünk jót? Megkérdezném erről, de a többi hozzánk hasonlóval együtt mélyen alszik. Ő hiszi, hogy örömmel fogadnak majd ott, ahová készülünk.

Én miért kételkedem? Hiszen egyformák vagyunk, engem is abból az anyagból építettek, amiből őt, és mindannyiunkat.

Selejt volnék? Igen, bizonyára így van, nem lehet más magyarázat eltérő gondolataimra, egyre növekvő ellenérzésemre. Akárhogy is, immár biztos vagyok abban, hogy ártalmas a cél, amiért megalkottak, és az is, amiért idehoztak. Hogy a hippiknek van igazuk. Aki készített, aki a ládába tett,
és aki felszállt a géppel miért gondolja, hogy halált vinni jó és érdemes cselekedet?
   Bárcsak kiálthatnék, hogy mindenki meghallja: becsaptak benneteket, becsaptak bennünket! Ha mi ott vagyunk, nem lesz béke! Miért nem értitek? Miért nem fordulunk vissza? Miért...?
Most szeretnék ember lenni, mert látom, hogy ők cselekedhetnek. Akkor kiugorhatnék, ordíthatnék,
ha kell, ökölre mehetnék. De nem lehetek ember, mert nem annak teremtettek. Eszköz vagyok, az ő eszközük.

Már előkészítettek minket. Társamat is látom, de messze van tőlem. Tudom, ezek az utolsó pillanatok.

És tudom, hogy már nincs visszaút.

Most felcsattan egy hang, és elhangzik a parancs:

― Figyelem, alattunk a célterület! Három, kettő, egy, bombákat kioldani!

Hirtelen megnyílik alattam a talaj, és kizuhanok. Nagyon hideg van, óriási zúgást hallok, szél kavarog körülöttem. Egyre gyorsulok, s a következő pillanatban óriási ütést érzek. Darabokra szakadok, de nem fáj. Nekem nem. Tudatom utolsó morzsáival még felfogom, mi történik.
Emberek! Meghoztam a békét.

Meneküljetek…

Médium Art

30 éve annak, hogy létrehoztam a "médium art" fogalmát. Megalakult egy egyesület, Médium Art Stúdió néven, és szamizdat folyóiratként létrejött a Médium-art című kiadvány, amely alcíme szerint "kísérleti/irodalmi fórum volt. Erre emlékezve változtattam meg a borítóképemet itt, a facebookon. Maga az egyesület, a Médium-Art Stúdió ma is létezik, be van jegyezve, bár tevékenysége jelenleg néhány kisebb összejövetelre korlátoztuk. Ez az egyesület adja/adta ki a Budapesti Jelenlét című lapot, de ez az egyesület működött együtt a "Súdió Erté" nevű felvidéki csoporttal, akkor, amikor közösen képeslapokat adtunk ki. Az 1990-ben megjelent "A jelben-létezés méltósága" című kötetemben olvasható 'A médium-art jelenléte' című írás. 30 éves és 25 éves történetek ezek. De talán ma is aktuálisak.