2015. május 7., csütörtök

Szépírói Kurzus 2015 tavasz/17

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Bauer Krisztina, aki a dráma kurzus hallgatója, azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy klasszikus kisprózai alkotásból, jelesül Csáth Géza novellájából, készítsünk színpadi művet. Itt közlöm. 


készült Csáth Géza azonos című novellája alapján

Bauer Krisztina

Gyilkosság

Vonatfülke látszik, amiben Gecső Béla, harmincas, öltönyös, elegáns férfi ül menetirányban és bámul ki az ablakon. Nézi az elsuhanó tájat. Összerezzen a Kalauz érkezésére.

Kalauz: Jó napot kívánok! Kérem a menetjegyét!
G.B.: Jó napot!
G.B. nyújtja a jegyet, amit hosszasan vizsgál a kalauz.
Kalauz: Nem jó a jegye, uram.
G.B.: Az nem lehet, egy órája vettem.
Kalauz: Érvényesnek érvényes, de nem ide szól, hanem az első osztályra.
G.B.: Igen, az igaz, de nem akartam ismerőssel találkozni. Láttam üres ez a fülke. Mikor érünk Pestre?
Kalauz: A menetrend szerint két óra múlva, de még van egy megállónk hamarosan. További kellemes utazást!
G.B.: Minden jót!
A vonat lassít, megáll rövid időre, füttyszó hallatszik. Ünneplőbe öltözött fiatal férfi fedeles kosárral érkezik a fülkéhez. Megáll, lekapja a kalapját.
Férfi: Tiszteletem! Megengedi? (mutat az átellenes helyre)
G.B.: Csak tessék.
A férfi a kosárból egy kendőt terít a térdére, a zsebéből bicskát a kosárból szalonnát és egy darab kenyeret vesz elő, komótosan eszik. G.B. odapillant, nyel.
Férfi: Ha nem sértem meg. (nyújt egy falatot) Kóstolja meg! Ilyen jó szalonnát még nem evett, a kenyeret meg tegnap a néném maga sütötte.
G.B. szabódik, aztán elveszi a falatot.
G.B.: Köszönöm.
Némán esznek.
Férfi: Öblítsük is le! (egy üveget vesz elő, kihúzza a dugót és nyújtja) Tiszta szilva, még az apám főzte, legyen néki nyugodt a sír.
G.B. beleszagol, meghúzza, köhög.
G.B.: Jó erős.
Férfi: Egészségünkre! (most ő iszik)
Férfi: Olyan ismerős nekem az úr.
Kalauz jön, látja a férfi kezében az üveget.
Kalauz: Kérem, ez nem kocsma! Menjen át egy másik fülkébe, ne zavarja az urat!
G.B.: Hagyja csak, nincs semmi gond!
Kalauz: Menetjegye van?
Férfi kiteszi az ülésre a bicskát, néhány apróságot, megtalálja a jegyét. Kalauz forgatja, lyukaszt, visszaadja. Köszönés nélkül kimegy. A férfi visszapakol a zsebébe, a bicskát ott felejti.
Férfi: Megvan, a temetésen láttam!
G.B.: Maga az öreg Péter rokona?
Férfi: A fia vagyok. (az üveget ismét nyújtja) Igyunk a megboldogultra!
G.B.: Sajnálom!
Férfi: Nehézéletű, becsületes ember volt.  (elérzékenyül, törölgeti kézfejével a szemét, isznak)
G.B.: Mindenkiről ezt mondják a sírjánál.
Férfi: Elküldött Pestre tanulni, legyek több nála. Küldte a pénzt, hogy iparos legyen belőlem, hamarosan leteszem a mestervizsgát. Úgy terveztem, innen már megfordítom a pénz útját. De most már örökre az adósa maradok.
(isznak, kiürül az üveg)
Férfi: Maga lenne az ifjú Gecső úr? Emlékszem jól az apjára, erősen hasonlít rá.
G.B.: Az vagyok.
Férfi: Maguknál dolgozott az apám is. Ritkán írt levelet, de abban mindig említette, milyen jó sora van a házuknál.
G.B.: Már egy éve nem.
Férfi: Nekem azt írta. Nem értem, akkor honnan volt a pénz? Az egész megyében minden föld a maguké, nem mehetett máshová!
G.B.: (nagy levegőt vesz) Nos, idefigyeljen, nem volt olyan becsületes az öreg Péter, amint a pap búcsúztatta. Apám temperamentumos ember lévén azonnal kidobta, amint rajtakapta, hogy az ezüstből hiányzik. Ez nem volt elég, hol egy liba, hol meg egy malac tűnt el. Börtönbe akarta csukatni az öreget. Bizonygattam az apámnak, hogy milyen nevetséges dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, ha valakinek nincs ennivalója, kénytelen lopni.
(a Férfi indulatosan felugrik)
Férfi: Az nem lehet, csak a pletykások ráfogták.
(a fülkében a világítást központilag felkapcsolják)
G.B.: Nem, az utolsó lopása okozta a halálát.
Férfi: Nekem azt mondták a szíve.., már öreg volt 63 éves.
G.B.: Apám lefizette a cselédeket.
( a Férfi bénultan ül)
Férfi: Hogy történt, jogom van tudni.
G.B.: Július huszadikán történt, két héttel ezelőtt. Éjfél után járt, nem tudtam aludni, fájt a fejem. Egyszer csak fűrészelő zajt hallok. Vártam, de a kutyák nem ugattak. Hallgatóztam. A tolvaj igen óvatosan dolgozott, szinte szakértően. Nem féltem, elindultam a hang felé, szerettem volna megnézni az arcát, a termetét, elbírok-e vele? Hallottam, ahogy kiemeli az ablaküveget és bemászik. Már csak egy vékony ajtó választott el tőle. Arra gondoltam, reggelinél, ha elmesélem, apám milyen büszke lesz rám. Részeg voltam a bátorságomtól. Berúgtam az ajtót.
Férfi: Ezt csak kitalálja, hazudik. (reménykedve)
(a fülkében az égő pislog, sötét van, aztán megint világos)
G.B.: Beléptem, láttam a pénzszekrénynél áll. Ráugrottam, éreztem, hogy megijedt, belém harapott, ütöttem, lezuhantunk a földre. Szorítottam a két térdemmel, hallottam, ahogy reccsen a bordája, nem ütött, csak harapott, mint egy beszorított állat. Lefogtam a fejét és vaskapocsként rátapasztottam kezem a nyakára.
Férfi: Elég! (kétségbeesve)
G.B.: (nem lehet már leállítani) Ujjaimmal a gégéjét nyomtam. Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam levenni a kezem a nyakáról. Azt sem tudtam mennyi idő telhetett el így. Egyszerre éreztem, hogy nem mozdul. Felálltam, és felkapcsoltam a lámpát, hogy az arcába nézzek. Sárga szemei dülledten néztek rám. Az öreg Péter már halott volt.
Férfi: Jaj! (fejét a kezébe ejti)
G.B.: Megrémültem és elhűltem, aztán ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez. Dörzsöltem, lélegeztetni próbáltam, de tudtam hiába. És akkor körülnéztem a szobában., a földön ott hevertek a betörőszerszámai. Mint egy fénykép, úgy látom a kalapácsot, rossz ráspolyt, fúrót.
Ezekkel akarta megfúrni a vasszekrényt, egy hét is kevés lett volna rá. Hirtelen rettentő szánalom és sajnálkozás szorította el a torkomat, szegény öreg Péter.
Férfi: Szegény apám.
G.B.: Felkeltettem apám, aki engem a szobámba küldött, és intézkedett. A reggelinél csillogó szemmel nézett rám, azt mondta büszke rám. Nem örültem, csak azt éreztem, megöltem egy embert.
Férfi: Pesten az első utam a rendőrségre lesz.
G.B.: Ugyan minek, ez már nem támasztja fel.
Férfi: De az igazság...
G.B.: Az mindenkinél ott van.
Férfi: Bíróság elé vitetem!
G.B.: Ne legyen nevetséges, a mi megyénkben tárgyalnák, apám kártyapartnere a bíró, az ügyész pedig a vadásztársa. No, jó ember elmondtam, nem lett tőle boldogabb. Hamarosan megérkezünk, menjen, tegye le a mestervizsgáját és legyen jó iparos.
(pislog az égő a fülkében, hirtelen kialszik, sötét van)
Kalauz: (hangja hallatszik) Keleti pályaudvar következik!
(Áll a vonat. A Férfi feláll, kilép a fülkéből. A Kalauz alakja tűnik fel.)
Kalauz: Már megint kilazult az égő. (felnyúl, csavarja, ismét kigyullad a fény, G.B. ott ül.)

Kalauz: Ébredjen uram! Megérkeztünk! Végállomás! Nem hallja?! (odalép, megrázza a vállát, mire G.B. előreesik a földre, a melléből kiáll a bicska) Uram atyám! Mindig oda kell ülni, ahová szól a jegy.

2015. április 26., vasárnap

Szépírói Kurzus 2015 tavasz/16

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Serhal Diána azt a feladatot oldotta meg sikeresen, hogy valamiféle "tárgyként" szólal meg a szerző. Itt közlöm.


Serhal Diána
Vonalak

-          Hallod, tiszta Benjamin Button!
-          Micsoda?
-          Benjamin Button! Tisztára olyan az életünk, mint az övé.
-          Az ki?
-          Az egy film. Az a lényeg, hogy a főszereplő pasi az idő előrehaladtával nem idősödik, hanem megfiatalodik, tehát öregemberként kezdi a filmet, aztán kisbabaként hal meg. Mintha csak rólunk szólna!
-          Mi ceruzák vagyunk…
-          Tudom, de akkor is, van hasonlóság! Én is, a kezdetkor fénykoromban még hosszú és teljes voltam, most pedig már alig van belőlem valami. Még egy utolsó portré, és elfogyok!
-          És elmondanád, miért örülsz ennek ennyire?
-          Ó, ti fiatalok ezt még nem érthetitek. Nincs abban semmi rossz, ha…
-          Mi? Mi van? Hogy nem lehetne rossz az, ha... miért nevetsz?
-          Nem, nem mondom meg. Várd ki a végét. Alig várom, hogy… Ó, és már jön is Rékácska.
-          Grafit! Hé, Grafit!... Hiányozni fogsz…
-          … Te kis buta…
-          De nem értem: most mi olyan vicces?
Grafit már nem tudott válaszolni nekem. Végignéztem, ahogy Réka a barátjának arcát még utoljára megrajzolja vele. Lassabban húzta a vonalakat, mint korábban. Talán ő is érezte a tragédiáját annak, hogy Grafitnak vége lesz… Nincs többé. El akartam fordulni, nem akartam többet látni, de a kezébe vett engem is, és beszínezte velem feketére a kész portré haját.
Mikor visszarakott két dologra lettem figyelmes: az egyik, hogy Grafit eltűnt. Réka egy másik ceruzával folytatta a rajzot, mert Grafit Barát nyakánál elfogyott. A másik, amire rájöttem: hogy a következő én leszek.
Még csak néhány hete vagyok itt, ez tény, de fekete színű vagyok, és azt sokat használják… sokszor grafit helyett is…
Réka végzett a rajzzal, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mosolyogva nézegeti azt. Én gyűlölöm őt. Elvette tőlem a barátomat.
Kiragasztja a rajzot a falra, pont az ajtó mellé. Pont azok mellé a munkák mellé, amiket szintén Grafittal csinált. Tájképek, állatok, élmények… Mind Grafithoz kapcsolódnak.
Réka kimegy. Most már megszólalhatok. Nem mintha eddig nem tehettem volna, Réka úgy sem érti az írószerek közötti nyelvezetet. Hogy is érthetné: akkor nem tenné folyamatosan újra meg újra ezt mindannyiunkkal. Hiába könyörgünk, esedezünk, nem hallgat meg minket: a vége mindig ugyan az. Elkerülhetetlen mindenki számára.
-          Ég veled Grafit... – szólok halkan, de nem tudom végigmondani, hangom elcsuklik.
-          Te meg mit bőgsz?
Úgy megijedek, hogy majdnem belereccsenek. Grafit vonalai szólnak hozzám Réka barátjának a képéből.
-          Kitörték a hegyed, vagy mi van?
Nemcsak onnan beszél! A vízeséses képből, a gyümölcsfásból, az oroszlánosból, mindenhonnan őt hallom!
-          Grafit! – kiáltok fel bizonytalanul – Te vagy az?
-          Ki más lennék?
-          De hát… hogyan?
Az összes vonal, amelyet Grafittal húztak megremeg, ahogy kacagni kezd.
-          Miért? Azt hitted van olyan közülünk, aki tényleg elmegy?


Szépírói Kurzus 2015 tavasz/15

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Janó Zsolt a "Ma nem mentem iskolába" kezdetű feladatot oldotta meg, sikeresen. Itt közlöm.


Janó Zsolt
Állandók

,,Az állandók fogalmát matematikai egyenletekben használják. Az ilyen állandók értékei teljesen attól a személytől függnek, aki létrehozta az egyenletet.”

1613. – Spanyolország

Ma nem mentem iskolába.
    Nagybátyám nem engedett, azt akarta, hogy vele tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert hamarosan nagykorú leszek, s szeretné, ha visszavonulása után én venném át hivatali helyét. Ehhez azonban meg kellett ismernem a munkáját. Persze tudtam mivel foglalkozik, mesélt róla eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása volt az egyház falain belül: főpap volt, aki a püspök teljes bizalmát élvezi.
    A nap már felkelt, amikor beléptünk az erődre emlékeztető épület egyik kis kapuján. Minden ajtónál őrök álltak, s ellenőrizték a belépők személyét. Szűk folyosókon, átjárókon haladtunk keresztül, míg végre egy zárt szobába jutottunk, melyen az egyetlen be-és kijárat az ajtó volt.
    Megjelenésünkkor a szobában álló két őr közül az egyik fennhangon mondta nagybátyám nevét:
– Sebastian atya. – Majd figyelmeztette a szoba közepén álló férfit: – Ő lesz az inkvizítor.
    A helyiség közepén álló férfi megviselt volt: öltözete szakadt, arcán bántalmazás nyomai látszottak, testtartásából megtörtség sugárzott. Nagybátyám egy fal mellett álló padhoz küldött, onnan figyelhettem, hogyan nyomoz a tévelygő eretnekség után, ő maga pedig egy asztalnál foglalt helyet, majd a magunkkal hozott vászontáskából feljegyzésekkel teleírt papírokat tett maga elé.
    Pár percig csend honolt. Aztán nagybátyám megszólalt.
– Te vagy Francisco Martínez?
– Igen – felelte a férfi, s bedagadt szemét próbálta a kérdezőn tartani.
– Tudod miért vagyunk itt, gyermekem?
– Nem, atyám.
– Akkor elmondom – s belenézett az iratokba. – Több bejelentés is érkezett, miszerint te szembenálló vagy, s ezáltal tagadod vallásunk alapvető parancsait. Más szóval: eretnek vagy.
– Miért, atyám? Mit tettem?
–Megszegted az ,,Uradat szolgáld, és csak neki szolgálj!” parancsot.
– Mivel?
– Többen is látták, amint egy részegnek segítettél, amikor az képtelen volt összeszedni a gondolatait.
­– Ez bűn!?
– Igen, hiszen nem az Urat szolgáltad, hanem egy szolgálójának segítettél. Továbbá többen tudni vélik, hogy paráználkodtál. Egy feljelentő szerint a piacon ugyanott volt a kezed, ahol előtte egy vonzó asszony támaszkodott a pultra.
Ez kimeríti a paráználkodás bűnét? Hiszen hozzá sem értem ahhoz a nőhöz!
De biztosan eljátszottál a gondolattal. És amint azt tudjuk, minden tett a gondolattal kezdődik. Megnézhetted volna, hogy hová tenyerelsz!
Ez nevetséges!
Úgy gondolod? kérdezte nagybátyám fenyegetőn. Akkor nézzük a következőt. Súlyos cselekedetként könyvelhetjük el a ,,Ne lopj!” parancs megszegését.
Ezt hogyan csináltam? érdeklődött a vádlott, az előtte még ismeretlen dolog felől.
Egyszer elloptál két használt alsóneműt.
Az félreértés volt mosolyodott el a férfi. Véletlenül keveredtek össze a szárított ruhák, mivel a szomszédunkkal közös szárítókötelet használunk.
Érdekes pillantott bele feljegyzéseibe nagybátyám , az ő feljelentésében az áll, hogy szándékosan félrevezetted őt, amikor szedtétek le a ruhákat.
A férfi elhallgatott. Döbbenetében nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen a koholt vádakon.
Ám még nem értünk ocsmány bűneid listájának végére folytatta nagybátyám. Elkövetted a hazugság, mások becsületének besározásának bűnét is!
Hogyan?
Egyszer azt állítottad, hogy a szomszédod orra görbe.
Mert az is.
Hazudsz! Rossz hírét keltetted egy embernek, akinek nem görbe az orra. Valójában csak a természet furcsa játékáról van szó, mely nem követi a szem által megszokott formát.
 A kihallgatás folytatódott.
Az imént felsorolt erkölcstelen cselekedeteket még megtoldottad a falánkság förtelmes bűnével. A családod szerint olyan mohó vagy, hogy ebéd közben többször is az ételbe harapsz.
Másképp hogyan enném meg az ételt? kérdezte a férfi őszinte arccal.
Nem ez a lényeg! kiáltott nagybátyám. Hanem az, hogy elkövetted a bűnt! Nem kibúvókat kell keresni, hanem szembenézni önnön gyengeségeddel!
A vádlott hallgatott. Érezte, az ellenállás felesleges.
És végül egy igen nagy bűn is terheli lelkedet. ,,Isten nevét hiába ne vedd!”, állítja a tízparancsolat. Te azonban mégis sárba tiportad szent nevét.
Mikor tettem ilyet?
Többen állítják, hogy éjjel kettőkor, egy halastó partján, pontyok előtt a teremtőt gyaláztad.
Miért tettem volna ilyet?
Ezt csak te tudhatod fiam, a fontos az, hogy kiderült, s így lehetőségünk van eltévedt lelked megmentésére.
Mindebből egy szó sem igaz tiltakozott a férfi.
Ó, dehogynem. Tiltakozásod is azt bizonyítja, hogy mindezeket elkövetted, s most félsz, hogy napvilágra kerülnek. De ne aggódj gyermekem, az inkvizíció mindig megtalálja a bűnös lelkeket, s ráveszi őket eretnek nézeteik megtagadására. Ámbátor úgy tudom, veled már tettek hasonló kísérletet, s te kudarcot vallottál, nem hagytad, hogy megmentsék lelkedet az örök kárhozattól.
Nem értem mit akarnak tőlem.
No persze, mind ezt mondja felelte nagybátyám, majd, mint aki már rég meghozta az ítéletet, fennhangon mondta: Mivel bűneidet bevallani nem akarod, így a katolikus tanításnak ellentmondó nézeteidet sem tudod megtagadni tehát lelked örökre elkárhozik , ezért ezen egyházi bírósági intézmény a mai napon máglyahalálra ítél.



2015. Európa

Ma nem mentem iskolába.
    Apám nem engedett, azt akarta, hogy vele tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert hamarosan befejezem az iskoláimat, s szeretné, ha visszavonulása után én venném át hivatali helyét. Persze ez nem ilyen egyszerű, de szükséges volt látnom a munkáját. Persze tudtam mivel foglalkozik, mesélt otthon róla eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása volt egy multinacionális cégnél: középvezető volt, aki az igazgatótanács teljes bizalmát élvezi.
    A nap már felkelt, amikor beléptünk az óriási irodaépület egyik kapuján. Hatalmas csarnokokon, tágas előtereken haladtunk keresztül, míg végre egy kis szobába jutottunk, melyben alig pár ember számára volt hely.
    Megjelenésünkkor a szobában várakozó férfi felpillantott, próbálta felmérni a rendkívüli beszélgetés kimenetelét.
– Üdvözlöm nyújtotta apám kezét a férfi felé , Nick Johston, még nem találkoztunk, én a közvetett főnöke vagyok.
    A tárgyalóasztalnál ülő férfi középkorú volt, arcán aggodalom tükröződött. Apám a kollágájaként mutatott be, s engem maga mellé, az asztalhoz ültetett. A magával hozott táskából iratokat tett maga elé.
    Pár percig csend honolt. Aztán apám megszólalt.
– Ön Michael Interez?
– Igen.
– Tudja, hogy miért vagyunk itt?
– Nem, nekem csak annyit mondtak…
– Csak a kérdésre válaszoljon – szakította félbe durván apám –, a magyarázkodás most nem segít. Azért vagyunk itt, mert megszegte a ,,Cégedet szolgáld, és csak neki szolgálj!” íratlan szabályt.
– Én??? – kerekedett a férfi szeme. – Mivel?
– Egy eszementen lojális kollégánk szerint, egy konkurens cég színeivel megegyező pólót viselt a németországi csapatépítő tréningünkön, a vakondfésülő feladat közben.
– Hiszen azt a ruhát ott adták – felelte a férfi.
– Mondtam, hogy nem kell a magyarázat. Előtte kellett volna okoskodni!
– Elnézést, többet ilyen nem fordul elő.
– Továbbá – nézett bele apám az iratokba –, paráználkodáson kapták magát.
– Micsoda!? – döbbent meg a férfi.
– Bizony. A beszámoló alapján ön alapvető erkölcsi szabályokat sértett meg. Elcsípték, amint egy női széklábat simogat, és gyengéd szavakat suttog neki.
– Leejtettem a szemüvegem, azt kerestem a széksorok között – védekezett a férfi.
– Közben meg majd’ kiesett a szeme a széklábak bámulása közben. Perverz!
– De kérem! – háborodott fel a megvádolt ember.
– Még nem fejeztük be! – csattant élesen apám hangja. – Most jön a java. Meséljen csak nekünk! Hogy van az, hogy az irodában egyre nagyobb számban tűnnek el a feltépett levélborítékok.
– Ez aztán már tényleg nevetséges!
– Magának lehet. Ám cégünk nem azért költ komoly összegeket irodaszerekre, hogy azokat használat után csak úgy megsemmisítsük. Esetleg önhatalmúlag hazavigyük – nézett apám élesen a férfi szeme közé. Továbbá, ön hamis állításokat tett, más becsületébe gázolt.
– De hát mit mondtam?
– Több fültanú állítja, maga egy női kolléga ízlését gyomorforgatónak titulálta.
Ha egyszer így van. Más is megmondhatja.
Most magáról van szó. Az említett hölgy ízlése nem gyomorforgató. Egyszerűen csak az emésztési folyamat megfordítására alkalmas vizuális elemekkel operál.
– Ugye ez valami tréfa. Mondja, hogy a munkatársak akarnak megviccelni!
– Egyáltalán nem. És még nincs vége a listának. Biztos információnk van arról, hogy egy papnevelde sötét cellájában ironikus szavakat vésett a padlóba a közvetlen főnökéről.
– Papnevelde? Sötét cella? Én ezt nem értem.
– Ne is törje magát. Mindent tudunk. Az utolsó feljegyzés önről, mely megvilágítja a gondolkodásunk közötti szakadékot, ez: a céges rendezvényen az ön által kért ételeket az utolsó morzsáig elfogyasztotta.
– Ez is probléma?! – kérdezte hitetlenkedve a férfi.
– De még mennyire! – felelte apám. – Nem hagyott hátra kenyérhéjat, gyümölcsdarabot, italt a pohár mélyén. Pórias és szánalmas magatartás. Nálunk ez megengedhetetlen.
Még mindig nem értem. Hol hibáztam?
No persze, mind ezt mondja felelte apám, majd, mint aki már rég meghozta döntését, fennhangon mondta: Mivel renitens viselkedését beismerni nem akarja, ezért esélyt sem látok arra, hogy helyzetén javítani tudjunk. Ennek következtében állásából felmentjük, a cég nem tart igényt a munkájára.
    Apámmal már hazafelé tartottunk, amikor megkérdeztem:
– Mi volt a gond ezzel az emberrel? Rosszul dolgozott? A munkájával volt probléma?
– Nem, fiam, nem a munkájával volt baj. Nagyon jól dolgozott.
– Akkor mi volt a baj?

– Ahogy gondolkodott, az volt a baj.