A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Molnár Sára azt a házi feladaot oldotta meg, hogy Pályi András Éltem című munkája nyomán írt novellát. Kiváló munka. Gratulálok!
Molnár
Sára
Lidérc
Pályi András nyomán
Hajnalban a
varjak keltenek fel, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác. Mindig
a fenyőfára ülnek, meg az öreg kút kávájára. Álmomban is hallom a károgásukat, a
varjak nem alszanak. Igaz, mostanában összefolyik a nappal, meg az éjszaka. Fel
kellene kelni, Sári is mondja, mikor nagy ritkán meglátogat. Jön, szellőztet, söpröget,
felmos, de nem tudom, minek, mert nálam aztán nincs kosz. Más volt, amikor még
járkáltam ki a kertbe, és a cipőmön behoztam a sarat, de már nem nagyon megyek
ki sehová, állat sincs, vendég ritkán jön. Nem is nyúlok semmihez, nem
rendetlenítek, csak az ágyból nézegetem a holmijaimat. Szép a festett komód, sok
pénzt megér, a csipkét rajta még anyám horgolta, a kelengyés láda régiség, abban
tartom a menyasszonyi ruhám. A cserép fazekak, meg a csészék a sparhelt fölött igazi
ritkaságok, ilyenek ma már nincsenek. A kissámlit az uram csinálta, a csíkos
rongyszőnyeget meg én szőttem a két kezemmel. A Sárié lesz minden, nekem már
nem kell semmi.
Folyton
takarít, ez a mániája, undorodik a mocskomtól. Én soha nem szerettem
takarítani. Hiába, hogy a nevelt lányom, úgy gondoskodik, mintha igazi lenne. Persze
nem kérem ingyen, övé lesz a ház, meg a földek. Erőnek erejével levetkőztet,
kimossa a ruháimat, engem meg beültet a dagasztóteknőbe, és tetőtől talpig
lemosdat. Régen kenyeret dagasztottam benne, hat nagy kenyérre való tésztát, de
már nem dagasztok, nem bírná a karom, meg a hátam. Úgy összementem, akkora
lettem, mint hat kenyér. Nem akarok fürdeni, veszekszem Sárival, tiszta vagyok,
mezőre sem járok, nem izzadok, csak heverészem, mint az urak. Azt mondja,
szagom van, milyen szagom, hát öregszag, de ha megfürdet, akkor is öregszagom
lesz. Nevet, azt mondja, olyan vagyok, mint egy makacs gyermek. Olyan hát, mert úgy is kezelsz, mint egy gyermeket, sziszegem, és ne dörzsöld a hátamat, mert fáj! Tiszta
pendelyt ad rám, aztán a hokedlire ültet, míg új ágyneműt húz. Nemrég húztam, mégis
lecseréli. Mutatja, hogy foltos, aztán az orromhoz tartja a lepedőt. Húgyszagú,
de biztosan a macska pisilte le, mert felmászik az ágyba, ott alszik mellettem.
Régebb be sem engedtem a házba, az uram nem tűrte, de most örülök, ha bejön, mert
melegít, és legalább van kihez szólni.
Sári kinyitja
a kelengyés ládát is, kiveszi belőle a menyasszonyi ruhát. Sikítva ejti vissza,
azt mondja, beleállt a selyembe a moly, ki kell dobni, mert hanem ellepik a molyok
a házat, megesznek mindent, és én csak ne rikácsoljak vele, mert nálam aztán minden
olyan ócska, hogy ki lehetne hajítani az egész berendezést. Azt dobd ki, amit te vettél, te fattyú,
hallom a saját varjú-hangomat, karcos és rekedtes, hogy lett ilyen, nem tudom, régen
szép hangom volt, és elkezdem hajigálni Sárit az ekszcájggal. Egy villa eltalálja,
a kezéből csöpög a vér. Szívtelen, kapzsi vénasszony vagyok, azt üvölti, egy
szörnyeteg, és hogy nekem ő csak cselédnek kellett, soha nem is szerettem, a
macskámmal jobban bánok, mint vele. Ő aztán nem jön ide többet, dögöljek csak meg,
azzal bevágja az ajtót maga után. Ki szereti a mások kölykét? Senki. Nem tudtam
szeretni, mert Isten elvette az enyémet. De etettem, felneveltem, és ő az örökösöm,
azért elgondozhat.
Másnap Borosné
jön a szomszédból, azt állítja, Sári bízta meg, és pénzt is ad neki azért, hogy
bejárjon hozzám. Egy szavát sem hiszem el, Sári remélem nem olyan hülye, hogy egy
ilyen jöttmentnek pénzt adjon. Tudom, miért jön, lopni. Minden mozdulatát
figyelem, ahogy tüzet gyújt, vizet melegít, kirakja nekem az ételt, amit
hozott, aztán ül a sparhelt mellett a sámlin, az én helyemen, és nézi, ahogy
eszem. Rosszul főz Borosné, fanyar, savas minden. Kell bele cukor, hogy ne
csípje a nyelvemet. Leveszi nekem a cukros dobozt a kredenc tetejéről, közben figyelem
a kezét, mert ott van az uram borotvája mellette a ládikában, fáin svájci
márka, jó pénzt adnának érte az ócskapiacon.
Kanalat nem
talál a fiókban, nem csoda, a párnám alá dugtam az összeset. Anyámtól örököltem
az ekszcájgot, nem fogom hagyni, hogy Borosné kilopkodja őket a fiókból. A
kések, meg a villák is az ágyamban vannak, a nyugdíjam a szalmazsákban, a gyűrűim
a varrógép-fiókban. Felhúzni nem tudom már őket, úgy megdagadtak az ujjaim. Sovány
vagyok mindenhol, csak az kezem, meg a lábam dagadt és vörös, mint a véres
hurka. A kristálypoharakat a kéménybe dugtam, anyám ezüsttálcája a szalmazsákom
alatt van, ha befordulok a falhoz, érzem, hogy nyomja a széle a térdemet.
Borosnénak
lóg a ruhája, szét van taposva a cipője, a haja is kócos, fésületlen, mintha nem
is nő lenne, hanem egy csámpás madárijesztő. Fiatal még, de lompos, elhagyja
magát. Bezzeg én csinos voltam, úgy állt rajtam a ruha, mintha rám öntötték
volna. A hajamat kontyba kötöttem, gyöngyházfésűt raktam bele. A faluban nagyságos
asszonynak szólítottak. Varrónőhöz jártam, és a cipésznél csináltattam elegáns
lakkcipőt. Megfordultak utánam, mikor végigkopogtam benne a főutcán.
Rég volt az,
Mariska néni, mondja Borosné, és pimaszul vigyorog, legszívesebben
szembeköpném. Az öregség nem öröm. Semmi, de semmi nem maradt meg abból, aki
voltam. A csontjaim meggörbültek, a hús leolvadt rólam, a hajam egészen eltűnt,
olyan pihés lett a fejem, mint a napos csibéé.
Kanál nélkül
eszem a levest, kiszürcsölöm a levét, majd kimarkolom a tányér aljáról a
krumplit, és betömöm a számba. Borosné utálkozva néz, azt mondja, le kéne vágni
a fekete karmaimat, ott vannak a vírusok alatta, félhetnék tőlük. Röhögök tele
szájjal, ebben a korban már mitől féljek, a takarómra spriccel a leves.
Bandika
haláláig tartott az életem, a többit nem számolom hozzá. Ha tudnám,
visszaforgatnám az időt, és aztán nagyon vigyáznék, hogy azon az átkozott napon
ne menjenek el sehová. Az uram ivott már, nem is akart menni, de muszáj volt,
mert jött a vihar, és nekünk kint voltak a boglyák feltakarva a mezőn. Igazi
ítéletidő lett, zúgott az erdő, morgott a föld, délután négykor egészen
besötétedett. A szél felkapta, és elvitte a kassal együtt a csirkéimet. Rohantam
ki a házból, de nem értem utol őket. A felhők sötét gomolyagba tömörültek, olyan
volt, mintha a sátán kutyája ugatott volna onnan felülről. Szaladtam, hogy
csukjam be az ablakot, de elkéstem. A vihar bevágta, az üveg kitörött, a lábam
előtt csattantak szét az üvegszilánkok. Megvágtam a kezem, ömlött belőle a vér,
de akkor észre sem vettem. Anyósomat néztem, ahogy egy szál pendelyben áll az
udvaron, kócosan, leeresztett hajjal, mint egy lidérc, és a varjakat hessegeti az
öreg fenyőfáról. Tudtam, hogy rosszat jelent mindkettő, a varjak is, meg a kitörött
ablak is. Mire leértem a ház elé, ott volt a szekér, benne a halott Bandika.
Nem tudom,
hol van a lakkcipő, talán a padláson porosodik, utoljára Bandika temetésén
hordtam. Sárinak jó lenne, de finnyás, nem kell neki. Az uraméra később már nem
kellett, mert nem mentem ki a temetőbe, elegem lett a temetésekből. Megszóltak
érte, de kit érdekel. Minek bámuljanak, hogy lám-lám, a nagysága, idősebb volt,
mégis túlélte az urát. Szálka vagyok én itt mindenki szemében, a városi tanítónő,
aki elcsábította a fiatal gazdalegényt. Rég volt, mondjanak csak, amit akarnak.
Nem kellett volna falura jönni, könnyebb életem lett volna városon, de már az
is mindegy. Az uram ígért nekem fűt-fát, a csillagokat is lehozta volna az égről,
én meg már benne voltam a korban. Az elején szépen éltünk, de anyósom, az a
boszorkány egyfolytában szekált, leskelődött utánunk a szégyentelen. Az uram csak
csodálkozott, miért nem engedem magamhoz, hát mert az anyja a kulcslyukon
figyelt. Mikor aztán inni kezdett, akkor már kérdezés nélkül is rámfeküdt,
mosdatlanul is, részegen, mint a disznó, ha akartam, ha nem.
Anyósom
engem okolt a balesetért is, hogy én küldtem őket szénáért abban az ítéletidőben.
Megbűnhődtem érte sokszorosan, a Fennvaló elvette az életem értelmét, és örökké
kell élnem. Kemény lettem, nem tudtam szeretni többet senkit, miután elvette a
fiamat. A lovak megvadultak a villámlástól, és bedöntötték a szekeret a kőomlásba.
Bandika nem tudott időben leugrani róla. Mire az uram kiszabadította a kerekek
közül, már nem lélegzett. A szekér derekába fektette szépen, aztán hazafelé véresre
verte a lovakat. Utána ő sem élt sokáig, felemésztette a bánat, vagy a szesz,
ki tudja. Csak anyósom maradt, és a marakodás, életre-halálra. Sárit akkor fogadtam
örökbe, hogy ne legyek olyan egyedül. Tízéves volt, mint Bandika, amikor
meghalt, és az árvaházból jött velem, ahol utoljára dolgoztam. Nem volt
senkije, nagyon ragaszkodott hozzám, nekem meg kellett valaki a földekre, mert
nem győztem egyedül a munkát.
Borosné nem
jön, én meg nem kelek fel, nem eszem, nem iszom. Nem is vagyok már éhes, a szám
összeragad, a gyomrom összeszűkül, nem fér bele semmi, nincsenek beleim, nincs
testem, egy fing nem sok, annyi sem jön ki belőlem. Csak a fájást érzem, a
hasamból jön, de ha nem mozdulok, elviselhető. Fekszem sokáig, nem tudom,
meddig, az idő összefolyik, nem érdekel már, mikor van reggel, mikor este.
Meghalni könnyű, csak várni kell sokáig mozdulatlanul. Félálomban hallom, hogy vihar
készülődik, ítéletidő, ilyenkor mindig meghal valaki. A falusiak babonásak, úgy
tartják, a legöregebb lesz a következő halott. Nálam öregebb nincs már a
faluban, megfogyatkoztak az emberek körülöttem. Én is inkább csak vegetálok,
nem élek.
Hajnalban a
varjak keltenek megint, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác.
Ugyanez volt az uram halála napján is. Akkor először kívántam, bárcsak lenne
kutyánk, akkor nem merészkednének ide. Egy varjú az ablakban ül, a fejemnél. Gonoszan
néz, guvadt szemekkel. Sikítanék, de nincs hangom, csak valami rekedtes hörgés
jön ki a torkomból. Dörömbölök az ablakon, hessegetem, de meg se rezzen, tudja,
hogy nem kell félni tőlem. Akkor észreveszem Bandikát, az ágyam szélén ül, és
engem bámul azzal a nagy kék szemével. Kér, hogy ne bántsam a madarat, szerette
az állatokat nagyon. Hogy bántanám,
életem, dehogy bántom, csak maradj itt, mennyit vártam, hogy hazagyere!
Mosolyogva nyújtja felém a kezét, de közben távolodik, alig tudom már kivenni az
arcát a sötétben. Vajon tényleg ő volt, vagy a szomszéd gyerek, a Béni?
Megint
világos van, nyílik az ajtó, Sári jön, ezt is biztosan álmodom. Valakik felkapnak,
visznek, hasogat a hátam, fáj a hasam, nem akarok menni, kapaszkodom az ágy
támlájába, de nincs erőm, lefejtik a kezem, majd tűt szúrnak a jobb karomba,
akkor megszűnik a fájdalom.
Mikor újra kinyitom
a szemem, minden fehér, hunyorgok bele a neonfénybe. Sári azt mondja, kórházban
vagyunk, le kell vetkőznöm egészen. Nem megy, fáj a karom, nem bírom lefejteni
a lábamról a szorítóharisnyát. A nővérke ollóval vágja le, és a szemétbe dobja.
Minek kell nekem itt mutogatni magam, nem értem. Jön az orvos, szigorú arcú,
szemüveges, el nem mosolyodna semmi pénzért. Ha nem eszik és nem ürít, meghal, ennyit mond csak, aztán kimegy.
Kit érdekel, én már közelebb vagyok a halottakhoz, mint az élőkhöz. A nővérke
valami tálat hoz, azt mondja feküdjek hasra a vizsgálóágyon, alig tudok
felmászni rá, nyilall a hasam, a lábaim ólomnehezek, szédülök. Alighogy
lefekszem, szúró fájdalmat érzek az alsófelemben, csövet nyom bele, beöntés,
mondja. Hát ezért jöttünk a puccos rendelőbe, hogy a seggembe vizet
pumpáljanak? Felfújnak, mint egy lufit, szúr, feszít, mindjárt szétpukkanok, a
szoba megtelik a jajgatásommal. Kiveszi a csövet, vécére kell mennem, de nem
bírok felállni, tartani sem bírom, a nővérke villámgyorsan ágytálat tesz alám, ordítok,
zubog a lé, nem merek odanézni. Istenem, rég esett valami ilyen jól, lehunyom a
szemem, belélegzem a tömény szarszagot.
Ánzig, cvánzig, segged látszik, szalad ki a számon a megkönnyebbüléstől. Bandikának mondtam utoljára,
mikor kicsi volt, emlékszem, hogy kacagott a drágaságom. De a kontyos nővérke nem
nevet, hanem furcsán néz, a szemöldöke összeugrik. Nagyon fiatal, húszéves ha
van, én a háború után voltam ennyi idős, és ugyanilyen csinos is, Istenem,
milyen régen volt! Nem a magáé látszik,
kisasszonyka, röhögök teli szájjal, mikor a tükörben megpillantom azt a lidércet.
Éppen olyan, mint anyósom volt a legvégén: vézna, aszott csontváz, fogatlan
szája nagy fekete lyuk. Nem én vagyok, én a csinos, feltűzött hajú nő vagyok,
aki a lidérc mellett áll.
Nesze neked, lidérc, sikítom, és hozzávágom a papucsomat, amit Sári az előbb adott a kezembe.
A tükör megreped.
