2024. szeptember 21., szombat

Szépírói kurzus 2024/ősz/4 - Czapp Enikő novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő azt a házi feladatot oldotta meg, hogy dialógusokra építve írt novellát. Abszurd történetet hozott, és éppen ezért lett a munkája kiváló. Gratulálok.

Czapp Enikő

Mibusz

 

Állt az ablakban, mozdulatlan, arcát a fény felé tartotta. Magas, vékony testén fehér ruha volt. Kieresztett ősz haja a derekáig ért.

– Találkoztunk már valahol? Olyan ismerős nekem. Gandalfot juttatja eszembe – mondta a negyven év körüli nyomozó, ahogy a szobába lépett.  

– Így is nevezhet – válaszolt az ablakban álló és megfordult.  

 – Még egy bolond mára. Már csak ez kellett. Ne vicceljen velem, kérem. Maga egy asszony. Nem hívhatom Gandalfnak. A neve, a neve…, a fenébe is, hol van az lap, na, megvan, igen, Nagy Mária.

– Így is nevezhet, de ez csak a nevem – mosolygott az asszony és elindult az asztal felé. Nyílegyenesen ment. Léptei határozottak voltak. A férfi csak akkor látta meg, hogy vak, mikor tágra nyílt szemébe belenézett.

– Mi az, hogy csak?

– A csak az csak.

  Nem értem.

– Mit nem ért?

– Szinte semmit, amit mond. Nem beszélne érthetőbben?

– Ettől is?

– Ha megkérhetem.

– Megpróbálom. Mondja, egyébként leülhetek?  

– Persze, persze – mindketten leültek. – Elárulná, mi az, hogy csak?

– A csak az csak – mondta, miközben elővett egy napsárga hajgumit és összekötötte a haját. Egy tincs kivételével.  

– Ne kezdje elölről. Máshogy kérdezek. Azt mondja, maga nem azonos a nevével?

– Nem.

– Szóval, nem.

– Nem. Több vagyok attól.

– Ne mondja.

– Mondom.

– Akkor ki maga?

– Mit gondol?

– Ha megbocsát, itt most én kérdezek. 

– Maga kinek gondol engem?

– Megint egy kérdés, a válasz helyett.

– Ki, minek gondol, az vagyok.

– Ne beszéljen rébuszokban.

– Kérem! Beszélhetek tibuszban, dóbuszban, és fábuszban is, de legjobban mibuszban szeretek. Csak nem voltam benne biztos, hogy érti. Ezért használtam a rébuszt.

– Már értem. Maga hülyének néz engem.

– Nem. Tekintve, hogy én nem vagyok hülye. Tehát maga sem. Mert egyek vagyunk. Nincs én és te. Ha a szemedbe nézek, tudod ezt. Ha a szemembe nézel, tudom ezt. Ez a mibusz nyelve.  

– Már tegeződünk?

– Az közvetlenebb.

– Legyen. Megengedsz egy apró észrevételt?

– A szememre gondolsz?

– Igen. Vak vagy.

– Ezen vitatkoznék, de hagyjuk. Kevés időnk van.

– Jó, hagyjuk, de akkor sem értem. Én és te nem lehetünk egyek. Én én vagyok. Te te.

– Igen és nem.

– Csak igen. Én Kiss János vagyok. férfi, nyomozó, negyven éves. Te Nagy Mária. Asszony, napraforgótolvaj, hetvenhét éves.

 – És még ki vagy?

– Ennyi. Nem több.

– Több vagy.

– Néha egy senkinek érzem magam.

– A senki egyszerre a minden is, érted?

– Nem.

– Nem csodálom ebben a bolond világban, amiben nemhogy az emberek, még a napraforgók is elfelejtették, honnan jöttek és mi dolguk van. A Földre bámulnak a Nap helyett.

 – Milyen nyom vezetett az öntudatukat vesztett napraforgókig?

– Vettem egy cseréppel a nyár elején egy virágboltban. És még eggyel és még eggyel. Mindig más helyütt, más kerületben. Egyformák voltak. Csak a nevükben őrizték az identitásukat.  

– Ezután törtél be a hetedik kerületi virágboltokba a nyár utolsó napján…

– Igen.

– Hány cserepet loptál el?

– Harminchármat. Ott hagytam az árukat.

– Mi a terved velük?

– Megtanítom őket újra a Nap felé fordulni.

– És aztán?

– Ajándékba adom az olyanoknak, mint te.

 – Miért?

– Hogy a mindent válasszák a semmi és senki helyett.

– Ki vagy te?

– Én én vagyok. Ugyanaz, mint te.

Közben beesteledett. A nyomozó észre sem vette, hogy nem kellett villanyt kapcsolnia. A szobában, ahol ültek, a világosság egyre növekedett. Hajnal felé az asszony a fejéhez nyúlt, kibontotta a haját, majd felállt az asztaltól, és az ablakhoz ment. Állt háttal, mozdulatlan, arcát az ébredező fény felé tartotta. A következő pillanatban a nyomozó csak annyit látott, hosszú, ősz haja köpenyként meglibben utána és eltűnik, mintha ott sem lett volna. Helyében egy napraforgó nőtt. Tányérját a nap felé fordította.

 

 

 

2024. szeptember 18., szerda

Szépírói kurzus 2024/ősz/3 - Kazó-Horváth Dóra novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kazó-Horváth Dóra naplót írt. Fiktív naplót, ami nagyon is aktuális. Házi feladat volt ugyan, de a téma szabadon választott. Mondhatnám azt is, "naprakészek" vagyunk, most, amikor árad a Duna is. Kiváló, izgalmas írás. Nagyon gratulálok!

Kazó-Horváth Dóra:

Az öregember háza

 

1. nap

 Nem akartam kimenni a gátra, de Benyó meggyőzött, hogy a homokzsákpakolástól megizmosodunk, és jók leszünk a csajoknál. Persze, kimentem. Gondoltam, hátha kint lesz valami politikus is pózolni, és lőhetek vele egy képet. Aha. Nyilván kivitették a seggüket a magánsofőrjükkel, lefotóztatták magukat a nullkilométeres gumicsizmában, aztán hazavitették a seggüket.

Rendesen lapátoltunk és pakoltunk egész nap. Kicserepesedett a szám a széltől, olyan száraz, mintha homokot ettem volna. Szerintem ettem is. Állítólag a felkapottabb szakaszokon sok az önkéntes bölcsészlány, aki nem bírja a fizikai munkát, de hordja a forró teát, kávét meg szendvicseket a lapátolóknak. Na, nekünk ilyen nem jutott ide, a világ végére, csak egy öregember, aki úgy néz ki, mintha legalább százéves lenne, és hülye retró munkássapkát hord. De a kávéja iható.

 

2. nap

Benyónak igaza lett, túlságosan is. Olyan komoly izomlázzal ébredtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kávésbögre. Már úgy voltam, hogy a faszom az egészbe, amikor csörögtek, hogy akkor jönnek értem a kisbusszal. Ma még a tegnapinál is hidegebb szél fújt, de hálisten eső is esett hozzá, sőt zuhogott. Mintha jeges tűkkel szurkáltak volna. Nem lesz ez így jó, ha tovább emelkedik a vízszint. Az öregember teát hozott, mert az jobban átmelegít, szerinte. Megfigyeltem, hogy az ártér felől jött, és arra is ment vissza. Épp arra néztem, amikor csak úgy eltűnt az esőben.

 

3. nap

Rohadt büszke vagyok magamra. Magunkra. Úgy tűnik, kitart a gát, amit emeltünk. Mi vagyunk a hónap dolgozói, LOL. Biztos kapunk érte valamit, mondjuk, egy kulcstartót, “Manyi ABC” logóval. Kipukkadtak a vízhólyagjaim, fájnak, mint a franc, de nem mutatom, mert nagyon kemény arcok vannak itt a negyvenes-ötvenes lapátolók között.

Az öregember megint eljött, de most pálinkát hozott, Benyóval csak pislogtunk. A legjobb pálesz, amit valaha ittam, 40 fokos szilva, azt mondta az öreg. Beszélgettünk. Muszáj volt megkérdeznem, hogy mit keres itt a világ végén, hogyhogy egyedül jön, és hol lakik, mert biztos nem a (nem is annyira) közeli városból gyalogol ide minden nap. Azt mondta, itt született és nőtt fel, és semmi mást nem ismer, csak az árteret, de azt az utolsó fűszálig. És hogy tényleg nem a városból jön, az ártérben áll a háza. De hát akkor tökig állhat a vízben, nem is értem, hogy lehet még lakható. Később kikérdeztem párat a helyi arcok közül, de senki nem tudott semmit az öregről, és állították, hogy itt “vagy ezer éve” nincsenek házak. Nem azért lapátolunk orrvérzésig, hogy az árteret védjük, hanem azért, hogy a várost ne öntse el a Duna.

 

4. nap

Leomlott a gát egy része. 36 órája talpon vagyunk. Megoldottuk. Kurva fáradt vagyok. Sleep mode on.

 

5. nap

Ma a kiömlött homokot takarítottuk össze, ez szarabb meló, mint az eddigi, mert csak ismétlünk. Összelapátoljuk a homokot, amit egyszer már összelapátoltunk.

Az öregember nem jött. Egész nap az ártér felé nézegettem, amerről vártam. Észre se vettem, mit csinálok, amíg Benyó be nem szólt, hogy mi van, a szilvát hiányolod? De tudom, hogy igazából ő is az öreget várta. Ragaszkodtam hozzá, hogy bejelentsük az eltűnését a rendőrségen. Felvették az adatokat, de elég furán méregettek, amikor személyleírást adtam róla, és elmondtam, hogy az ártérben lakik, ahol az itteniek szerint nincsenek is házak. Biztos azt hitték, hogy megzakkantam a nagy lapátolásban.

Kitört rajtam a torokfájás és a takonykór, a helyi orvos szerint tüdőgyulagyanús. Remek. Valószínű hazaküld.

 

7. nap

Már itthon. Le kell írnom, mielőtt elfelejtem, ahogy szoktam. Az öregemberrel álmodtam. Megint ott voltam a Dunánál, de nem a viharos eső verte a képemet, hanem sütött a nap. Annyira csillogott a víz a fényben, hogy káprázott a szemem, és madarak rikoltoztak. Megjelent az öregember. Az ártér felől jött, és fogalmam sincs, miből, de tudtam, egyszerűen tudtam, hogy a háza ott áll az ártérben, ahol a helyiek szerint ezer éve nincsenek házak. Az öregember nem szólt semmit. Előrenyúlt, kinyitotta a markomat, beletett egy kicsi tárgyat, és rázárta a markomat. Amikor felnéztem, már ott sem volt. A kicsi tárgy: egy kulcstartó. A “Manyi ABC” logó nem volt rajta. Az azért para lett volna.

A gát áll, amióta újraraktuk. A Met.hu szerint végre levonult az ár, tehát, hacsak valami idióta rá nem farol a homokzsákokra a teherautójával (megtörtént, kb. 50 km-re onnan, ahol Benyóval lapátoltunk), akkor nem lesz baj. Most jöhet a gyógyulás.

 

 

 

 

 

2024. szeptember 14., szombat

Szépírói kurzus 2024/ősz/2 - Kartali Zsuzsanna verse

 

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna episztolát, egyben epigrammát írt, hexameterekben, "osztálytársához", Kovács Mariannhoz. Nagy sikere volt az órán a versének, tökéletes munka, gratulálok!

Kartali Zsuzsanna:

Mariannhoz

(Szükségtelen biztató levélke, magázódva)

 

Így tegye, lantbeli dallamit verve Kovács Marianna:

Régi, keménykezü vegytani posztot a múltba ne hagyja!

Százszinü léthez a lírai kémia kötheti mindig.

Szelleme, jelleme, kelleme társakat játszani buzdit –

Itt van a második, harmadik, őszi virágos aranykor.

 

2024. szeptember 13., péntek

Szépírói kurzus 2024/ősz/1 - Nagy Dorottya verse

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Nagy Dorottya episztolát írt az egyik "osztálytársához", ez volt ugyanis a házi feladat. Kiváló vers, nagyszerű rímekkel. Gratulálok!

Nagy Dorottya

 

Szeptemberi borongós

                                  (Major Juditnak)

 

Judit, ha versem olvasod,

tudnod kell, anyám rég halott.

Hét éve nincsenek anya-lánya esték,

a kistarcsai kórházból vitték el a testét.

 

Ülj le, hozok illatozó, habos kávét,

remélem, nem kár ezért a félóráért.

Beszéljünk hát, mint nő a nővel,

mint botladozó a bölcs erővel.

Tudom, kissé durván indítok,

lobbanékony vagyok, nem titok.

Nehéz nekem a finomság, a lágyság.

Elbírja ezt pár régi barátság.

Olykor előfordul - nem vagyok kemény,

de többnyire nem hat okos vélemény.

Nézzük hát hol tartok jelenleg:

Keresem, magamban kit is szeressek.

Szükséges az állandó változásban

a kapaszkodókat újra megtaláljam.

Sajnos a járáshoz kell a sétabot,

egyensúlytalan- ez is én vagyok.

 

Van már családom, két gyerekem,

Autóm, házam, munkahelyem.

Sokak szerint ez bőven elég,

de egy másik énem ebből néha lelép.

Útjaim felrúgnak pár társadalmi normát,

nem hagyom, hogy kössenek talmi formák.

Nyitott tenyérrel érem, mit a pillanat hoz,

időnként nem vagyok hűséges, csak a pillanathoz.

Nem szégyellem magam és nem is vagyok büszke,

bizonyos dolgok csak holnap kerülnek helyükre.

 

Lehet, most is néz anyám, ahogy kávézunk te meg én,

mindig marad némi zacc a csésze fenekén.