A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kazó-Horváth Dóra naplót írt. Fiktív naplót, ami nagyon is aktuális. Házi feladat volt ugyan, de a téma szabadon választott. Mondhatnám azt is, "naprakészek" vagyunk, most, amikor árad a Duna is. Kiváló, izgalmas írás. Nagyon gratulálok!
Kazó-Horváth Dóra:
Az öregember háza
1. nap
Nem akartam kimenni a gátra, de Benyó meggyőzött, hogy a homokzsákpakolástól megizmosodunk, és jók leszünk a csajoknál. Persze, kimentem. Gondoltam, hátha kint lesz valami politikus is pózolni, és lőhetek vele egy képet. Aha. Nyilván kivitették a seggüket a magánsofőrjükkel, lefotóztatták magukat a nullkilométeres gumicsizmában, aztán hazavitették a seggüket.
Rendesen lapátoltunk és pakoltunk egész nap. Kicserepesedett a szám a széltől, olyan száraz, mintha homokot ettem volna. Szerintem ettem is. Állítólag a felkapottabb szakaszokon sok az önkéntes bölcsészlány, aki nem bírja a fizikai munkát, de hordja a forró teát, kávét meg szendvicseket a lapátolóknak. Na, nekünk ilyen nem jutott ide, a világ végére, csak egy öregember, aki úgy néz ki, mintha legalább százéves lenne, és hülye retró munkássapkát hord. De a kávéja iható.
2. nap
Benyónak igaza lett, túlságosan is. Olyan komoly izomlázzal ébredtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kávésbögre. Már úgy voltam, hogy a faszom az egészbe, amikor csörögtek, hogy akkor jönnek értem a kisbusszal. Ma még a tegnapinál is hidegebb szél fújt, de hálisten eső is esett hozzá, sőt zuhogott. Mintha jeges tűkkel szurkáltak volna. Nem lesz ez így jó, ha tovább emelkedik a vízszint. Az öregember teát hozott, mert az jobban átmelegít, szerinte. Megfigyeltem, hogy az ártér felől jött, és arra is ment vissza. Épp arra néztem, amikor csak úgy eltűnt az esőben.
3. nap
Rohadt büszke vagyok magamra. Magunkra. Úgy tűnik, kitart a gát, amit emeltünk. Mi vagyunk a hónap dolgozói, LOL. Biztos kapunk érte valamit, mondjuk, egy kulcstartót, “Manyi ABC” logóval. Kipukkadtak a vízhólyagjaim, fájnak, mint a franc, de nem mutatom, mert nagyon kemény arcok vannak itt a negyvenes-ötvenes lapátolók között.
Az öregember megint eljött, de most pálinkát hozott, Benyóval csak pislogtunk. A legjobb pálesz, amit valaha ittam, 40 fokos szilva, azt mondta az öreg. Beszélgettünk. Muszáj volt megkérdeznem, hogy mit keres itt a világ végén, hogyhogy egyedül jön, és hol lakik, mert biztos nem a (nem is annyira) közeli városból gyalogol ide minden nap. Azt mondta, itt született és nőtt fel, és semmi mást nem ismer, csak az árteret, de azt az utolsó fűszálig. És hogy tényleg nem a városból jön, az ártérben áll a háza. De hát akkor tökig állhat a vízben, nem is értem, hogy lehet még lakható. Később kikérdeztem párat a helyi arcok közül, de senki nem tudott semmit az öregről, és állították, hogy itt “vagy ezer éve” nincsenek házak. Nem azért lapátolunk orrvérzésig, hogy az árteret védjük, hanem azért, hogy a várost ne öntse el a Duna.
4. nap
Leomlott a gát egy része. 36 órája talpon vagyunk. Megoldottuk. Kurva fáradt vagyok. Sleep mode on.
5. nap
Ma a kiömlött homokot takarítottuk össze, ez szarabb meló, mint az eddigi, mert csak ismétlünk. Összelapátoljuk a homokot, amit egyszer már összelapátoltunk.
Az öregember nem jött. Egész nap az ártér felé nézegettem, amerről vártam. Észre se vettem, mit csinálok, amíg Benyó be nem szólt, hogy mi van, a szilvát hiányolod? De tudom, hogy igazából ő is az öreget várta. Ragaszkodtam hozzá, hogy bejelentsük az eltűnését a rendőrségen. Felvették az adatokat, de elég furán méregettek, amikor személyleírást adtam róla, és elmondtam, hogy az ártérben lakik, ahol az itteniek szerint nincsenek is házak. Biztos azt hitték, hogy megzakkantam a nagy lapátolásban.
Kitört rajtam a torokfájás és a takonykór, a helyi orvos szerint tüdőgyulagyanús. Remek. Valószínű hazaküld.
7. nap
Már itthon. Le kell írnom, mielőtt elfelejtem, ahogy szoktam. Az öregemberrel álmodtam. Megint ott voltam a Dunánál, de nem a viharos eső verte a képemet, hanem sütött a nap. Annyira csillogott a víz a fényben, hogy káprázott a szemem, és madarak rikoltoztak. Megjelent az öregember. Az ártér felől jött, és fogalmam sincs, miből, de tudtam, egyszerűen tudtam, hogy a háza ott áll az ártérben, ahol a helyiek szerint ezer éve nincsenek házak. Az öregember nem szólt semmit. Előrenyúlt, kinyitotta a markomat, beletett egy kicsi tárgyat, és rázárta a markomat. Amikor felnéztem, már ott sem volt. A kicsi tárgy: egy kulcstartó. A “Manyi ABC” logó nem volt rajta. Az azért para lett volna.
A gát áll, amióta újraraktuk. A Met.hu szerint végre levonult az ár, tehát, hacsak valami idióta rá nem farol a homokzsákokra a teherautójával (megtörtént, kb. 50 km-re onnan, ahol Benyóval lapátoltunk), akkor nem lesz baj. Most jöhet a gyógyulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése