Szépírói kurzus 2016 ősz/4 - Molnár Rita novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 

Molnár Rita azt a feladatot oldotta meg sikeresen, hogy Camus híres regénye nyomán azzal a mondattal kezdte az elbeszélését, hogy "Ma halt meg anyám". Nagyon jó írás, itt közlöm.

Molnár Rita

Szakadás

Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Kicsit kába vagyok még a nyugtatóktól, amit az az orvos adott. Annak a típusnak tűnt a doki, aki a szádba rágja, hogy ne cigizzél és feltétlenül fogyjál le – de mindezt bitang sörhassal és fogatlanul dörgöli az orrod alá. Legszívesebben mondtam volna neki, amit - az azóta már halott - anyám szokott emlegetni:

- Sokat szenvedünk, míg elmegy a fogunk mind. Anyám jól tudta, miről beszél: világéletében sósborszeszes öblögetéssel enyhítette fogfájását, elég nagy kínok között intve búcsút sorra rágószerveinek.

Szóval, valamikor délután hívtak a kórházból azzal, hogy anyám értékei nem összeegyeztethetők az élettel. Azt el is felejtettem megkérdezni, milyen értékekre gondolnak. Gyorsan összekaptam magam. Nem tudtam hirtelen, hogy a fekete vagy a piros kabátot vegyem-e fel. Ez jó. Anyám éppen nem összeegyeztethető az élettel, én meg színeken fantáziálok. Még nem halt meg, jó lesz a piros.

Az orvos már várt. Hatalmas, trikóba bújtatott hasát nem leplezte a kigombolt köpeny. Ő is ezzel az érték dologgal jött, és azt mondta, legfeljebb már csak órák lehetnek hátra. Kérdezte, be akarok-e menni anyámhoz.

- Igen – feleltem. Mondta, hogy nem lehet. Nem tudom, miért kérdezte akkor; talán azt gondolta, úgyis nemet mondok. Ezután bizalmasan beavatott, hogy azért kell kint várakoznom, mert épp más is haldoklik abban a kórteremben. Micsoda véletlen. Nem tudom, anyám vajon mit szól ahhoz, hogy egy másik emberrel együtt nyögi ki magát az életből.

 A neonfény vakította a szemem. Leültem az egyik műanyag sorszékre, és bámultam a szürke cementpadlót. Így vártam meg, míg anyám meghalt. Nem telhetett el egy fél óra sem, mire újra felbukkant az orvos:

- A halál ténye biztos, pontos oka sajnálatosan nem ismert. A mellhártyák közötti folyadék-felhalmozódásnak nincs ismert kiváltó oka. Szeretné kérni a test boncolását? - kérdezte.

- Bassza meg! - feleltem. Erre benyúlt a bal zsebébe, adott egy szem Xanaxot, majd elrobogott.

Bevettem, és visszaültem a műanyag székre. Szóval csak úgy fogta magát, és meghalt, azt sem tudni, miért. Én csak a szokásos, féléves kis agyfrissítő infúzió kúrájára vittem be a kórházba. November végén egyszer mentem haza délután a munkából; amikor is az utcán, bárgyún mosolyogva jött velem szembe anyám. Sál helyett a konyharuha csavarodott a nyakára. Megállt bennem az ütő. Mi lett volna, ha nem találkozom vele, és eltéved? Ekkor utaltattam be ismét a krónikus belolsztályra.

- Most már bemehet hozzá. - bukkant fel újra az orvos. Ezek szerint a másiknak is összejött ez a halál dolog. Beléptem a szobába, és épp láttam, ahogy a nővér függönyt húz az egyik kórtermi ágy köré. Még vethettem egy kósza pillantást a másik élet megmerevedett vonásaira. Úgy tűnik, halottnak lenni kevésbé intim, mint haldokolni. Odaléptem az ágyhoz, amin anyám feküdt; már ha ezt így anyámnak lehetett még nevezni egyáltalán. Először a kezet pillantottam meg. Olyan volt, mint egy nagy fehér levél. Előző este még ezzel integetett. Nem csuklóból, hanem csak az ujjait nyitogatva, csukogatva - a tenyere meg sem mozdult. A fejre nehezebb volt ránézni. A szája szép nagyra nyílt, olyan formát felvéve, mint az a sötétlila besztercei, amit ősszel a sarkon árultak. Csak a protézis éle pofátlankodott bele ebbe a büdös nagy harmóniába.

Kábultan léptem ki a folyosóra. A nővér utánam kiáltott, hogy ne hagyjam itt anyám holmijait. Utánam futott, és átadott egy nagy, kék színű szemeteszsákot. A hátamra vettem, és elindultam kifelé. A folyosón szembejött az orvos.

- Segíthetek még valamiben? - kérdezte.

- Igazából lenne még egy dolog. Meg tudná mondani, hogy hová tűnt el az anyám a testéből? - kérdeztem. Az orvos felvonta a szemöldökét.

- Vegye be azt a gyógyszert, amit adtam – válaszolta, majd ment tovább dolgára. Néhány lépés után azonban megállt, megfordult, és odajött hozzám.

- Tessék, vegye be ezt is. - mondta, majd a kezembe nyomott még egy tablettát. Itt kivételeznek velem.

Nagyon hangulatos volt, ahogy a szállingózó pelyheket megvilágították az esti fények a kórház előtti utcán, ahol anyám holmijait vittem a hátamon. Ez nagyon jó, majdnem olyan, mintha én lennék a Télapó… Az ünnepi hangulatnak azt hiszem, lőttek... Nemhogy a Jézuska, de idén már a bot sem kopog... Vajon ezeket a halott cuccos zsákokat is összecserélik néha, ahogy a csecsemőket?

Futótűzként terjedt a halálhír. Mire hazaértem, Ági már hívott is, hogy elindult hozzám. Leraktam a zsákot a sarokba, kiszellőztettem, és az alkalomhoz illően néhány csepp szomáliai balzsamfa kivonatot pöttyintettem bele az aromalámpába. Mire az az édesen mély illat belengte a lakást, Ági meg is érkezett. Szokás szerint, mintha egy női magazin címlapjáról lépett volna elő: pöpec smink, makulátlan frizura és tökéletes illatkompozíció jött be vele együtt a lakásomba. Nem tudom, hogy hozta ezt össze fél óra alatt. Hasonló helyzetben ő minimum gluténmentes panírba bundázott rákollóval és tripla csokis pohárkrémmel várna, én meg teszem itt fel főzni a virslit. Ez nagyon jó...Csak áll ott és néz rám szánakozva.. Hagyjuk már ezt, neki sincs már anyja..Kínos ez a nagy csend.

Odafordultam inkább a tűzhelyhez, és egy főzőkanállal – egyébként teljesen feleslegesen - megkevertem a virsliket. Nem veszem még le a tűzről, biztosan nyers a közepe. Csak álltam ott, és néztem a fazék tartalmát. Először a rudak végei pukkantak ki, furcsa alakzatokat felvéve. Ahogy kiszakadt a bél, különös, húsos virágok születtek a szemem elé. Gyönyörűnek láttam, ahogy ezek a virsli-növénykék alábuknak a buzgón gőzölgő víz felszínén, majd újra fel-felbukkannak. Tengernyi buborék keletkezett, és tűnt el minden másodpercben. Erősen kapaszkodtam ezekbe a különös pillanatokba. Annyira szép!... Azt hiszem, ez a pillanat az élet. Minden olyan ragyogó és fényes. Mi ez..? Isten..? Vagy a Xanax..? Nem tudom, de nagyon jó.

- Anyukád is mindig szétfőzte a virslit. - Ági hangja, mint egy villám, úgy csapta szét ezt a furcsa élményt. Hirtelen minden elsötétült körülöttem, elájulhattam. Arra ébredtem, hogy a kanapén zokogok, és Ági csitítgat. Jólesően ölelt át az illatfelhő, ami körbelengte. Megvárta, míg megnyugszom, és csak utána ment el.

Igaza volt, tényleg anyám főzte mindig péppé a virslit. Milyen furcsa örökség száll még rám ezután? Talán én is kezdem elstruccozni a problémákat? Vagy felbontás előtt fertőtleníteni fogom a tejes dobozt? Nem tudom. Még van talán néhány évtizedem arra, hogy rájöjjek.

Addig is lavírozgatok tovább.