Szépírói kurzus 2017 ősz/3 - HayKováts István elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 

HayKováts István Karinthy novellája alapján írt egy elbeszélést. Jó munka.

HayKováts István

Hogyan lettem író?

Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: „úr ír.”

Apám egyhetes szobafogságra ítélt. Az iskolának vége, elkezdődött a nyári szünet. Barátaim a téren fociztak. Nekem meg a matek feladatgyűjteményben kellett elmélyedni.

Még a házunkban lakó Varga Zolihoz sem mehettem fel a negyedikre. Zolival egyidősek voltunk, ő másik általánosban végezete el a hetediket, színjeles eredménnyel. Négy éve költöztek a házunkba, egyből jóba lettem a csendes, szemüveges sráccal.

Szerencsére az nem szerepelt a tiltó listán, hogy Zoli ne látogasson meg. Persze, sejtettem, ez sem tetszene az apámnak, ezért csak akkor hívtam át, amikor nagyi kiment a temetőbe. A nagyapa halála óta, naponta meglátogatta a sírját. Ez szomorú dolog, de nekem jól jött. Nem akartam, hogy beszámoljon apámnak a barátom látogatásáról.

Anyukám – aki megsúgta, hogy nem ért egyet a büntetésemmel, csak nem akart veszekedést – este fél hatra járt haza a munkából, apu este hat után szokott hazaérni.

Ebéd után bevállaltam a mosogatást, így a nagyi korábban elindulhatott a temetőbe. Feltelefonáltam Zolinak. Jött is néhány perc múlva. Az inge alatt hozta legújabb szerzeményét. Ez egy színes pornó újság volt, amit unokabátyjától kapott kölcsön. A legjobb oldalak kicsit hullámosak voltak.

Zoli megkérdezte, miért vagyok büntetésben. Számítottam a kínos kérdésre. Tudtam Zoliról, kerül minden balhét, én meg nem. Kitalált történetem, rajzórai rendbontásomról szólt.

„Az utolsó rajzórán történt az eset, ami ide vezetett. A kedvenc tantárgyam lenne, ha a tanárunkat - Feri bácsit - nem utálnám annyira. Kis köpcös, 150 centis méregzsák, az élő fába is beleköt. Az utolsó órán előbb kész lettem a feladattal, mint a többiek, és elkezdtem meztelen nőt rajzolgatni a pad alatt, egy jegyzettömbbe. A harmadik sorban ültem, Feri bácsi mégis kiszúrta. Fülemnél fogva rángatott ki a katedrához, és beállított a sarokba. Elkezdte nézni a vázlataim, amik között voltak részletesen kidolgozott dákós és rönós ábrák, meg egymásba gabalyodós jelenetek is. Nézegette egy ideig, majd nagy hangon üvöltözni kezdett.

- Nem szégyelled magad? Az órámon ilyen gusztustalanságokat firkálgatsz? Beszéljek a szüleiddel? Talán jobb, ha kilógatlak az ablakon, a fülednél fogva, és fél percre eleresztlek.

Erre azt válaszoltam a sarokból, inkább csak magamnak: Ahhoz fel kéne nőni a tanár úrnak, legalább az én százhatvanhét centis magasságomig.

Az első sorban ülők dőlni kezdtek a röhögéstől. Sajnos Feri bácsi is meghallotta. Erre nekem rontott, és pofonra lendítette a kezét. Én elhajoltam, ő meg a falba verte az ujjait. Kislisszoltam a sarokból, ő futott utánam a rövid görbe lábaival, és a tanári asztal körül kezdtünk kergetőzni.”

Ahogy egyre jobban beleéltem magam a mesélésbe, a fantáziám szárnyalni kezdett. Zoli barátom feszülten figyelt. Én meg folytattam.

„Az osztálytársaim torok szakadva bíztattak: Hajrá Kovács! Még azt is hallottam valakitől, hogy üsd ki, üsd ki! Bevallom, kezdtem felbátorodni, és amikor én kerültem a katedrára az asztal mögé, lendületből felborítottam. Minden leesett róla. Feri bácsi lemerevedett, nem hitt a szemének.”

Láttam Zolin, elképedt az eddigiektől. Tovább duzzasztottam a „költeményem”, mert élveztem, a kiváló magaviseletű barátom reagálását.

„Szóval, a rajztanárom csak nézett, mint a moziban. Én meg felkaptam a golyóstollát és az osztálynaplót. Uzsgyi, kiszaladtam velük a vécébe, és bezárkóztam. Nyitottam egy külön oldalt a tanár úr nevére, és beírtam: Minősíthetetlenül fegyelmezetlen magatartás miatt igazgatói megrovásra terjesztem. És olvashatatlan aláírást firkantottam a hitelesség kedvéért. Mire megtaláltak a pedellus segítségével, már kész is voltam. Persze, rájöttem, nem lesz jó vége, ha észreveszik a beírásom, ezért kitéptem a lapot, és lehúztam a vécén.

A pedellus nagydarab, erős férfi. Azzal fenyegetett, rám töri az ajtót. Ezt el is tudtam képzelni róla, ezért magamtól kijöttem a vécéből. A derékszíjamnál kapott el, és odacibált az igazgatói iroda ajtajához, és belökött az előtérbe, ahol a titkárnő villogtatta rám a szemüvegét. Az igazgató tíz percet váratta Feri bácsit, és miután beszélt vele, engem is behívtak. Az igazgató úr azt kérdezte: Na, most, mit csináljak veled, te gyerek?

Magyar szakos tanár lévén, szeret rímekben beszélni.

Én meg kihúztam magamat előtte, és elmagyaráztam a tényállást.

- Igazgató úr! – kezdtem bele tiszteletteljes hangon. - Szerintem, semmit. Gondolom, nem akarják, hogy feljelentsem a tanár urat életveszélyes fenyegetés, valamint testi fenyítés alkalmazása miatt. Az egész osztály a tanúm rá. Tudom, hogy törvény született a gyerekek fizikai bántalmazása ellen, legyen az itt, az iskola területén, vagy otthon.”

- Védőbeszédet tartottál? Tisztára, mint az ügyvédes sorozatban – ámuldozott Zoli.

- Hát, igen – válaszoltam szerényen.

- És, mit mondott erre az igazgató?

- Semmit. Csak vörös lett a feje, és kiküldött az előtérbe. Pár perc múlva Feri bácsi visszahívott, és magunkra hagyott az igazgató úrral, aki azt mondta, ez az utolsó alkalom, hogy megúszom a rendbontást anélkül, hogy eltanácsolna egy másik iskolába, és „terhelő bizonyítékként”, elkobozta a rajzfüzetem. Még a szemem előtt az íróasztala fiókjába tette.

- Nem mondod. Ennyivel megúsztad? Akkor meg miért vagy büntetésben?

- Csak híre ment a tanárok között a ramazúrinak. Az évzárón apám elbeszélgetett az osztályfőnökömmel. Tőle értesült a történtekről.

Elégedetten könyveltem el, nagyot nőttem barátom szemében. Feledtette kedvenc tanárom miatt érzett bűntudatom. Egyedül a testmagasságáról állítottam igazat. Az egészet azért találtam ki, mert szégyelltem Zoli előtt, hogy matekból pótvizsgára kellett készülnöm.

Apám este, raportra rendelt a nagyszobába, és nekem szegezte a kérdést:

- Jártál valahol, amíg nagyanyád a temetőben volt?

- Nem, dehogy apu. Ki sem léptem a lakásból – válaszoltam egy ministráns fiú őszinteségével.

- És meglátogatott valamelyik haverod? – kérdezte még szigorúbb hangon.

- Nem járt itt senki. Egész délután tanultam a matekot, ahogy ígértem.

- Ne hazudozz nekem! – emelte fel a hangját édesapám, és előhúzta a kezét a háta mögül. – Akkor ez hogyan került a fürdőszobába? – üvöltötte, és felém legyezett a pornó újsággal.

- Most, a TV nézés helyett nekiülsz, és kétszázszor leírod: „Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok, mindig igazat mondok”. Megértetted?

Nem tehettem mást, visszavonultam a szobámba, és a fejemet néhányszor a falnak ütögettem. Hogyan lehettem ennyire feledékeny…

Aztán elővettem egy üres vonalas füzetet, és írni kezdtem. Elkövettem azt a hibát, hogy nem soronként írtam, hanem folyamatosan.

Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok, mindig igazat mondok.

Amikor az harmadik oldal közepére értem, megszámoltam a sorokat, 32 volt egy oldalon. Csakhogy, egy sorba nem mindig fért bele két szentencia. Gondban voltam, mert nem akartam apámat még jobban felbőszíteni azzal, hogy kevesebbet írok, de többet írni sem akaródzott, mert már belefáradtam a körmölésbe. A biztonság kedvéért teleírtam a negyedik lapot is. A vége felé egyre többet hibáztam. Ahelyett, hogy áthúztam volna, elkezdtem játszani a szavakkal. Aztán eszembe jutott, nem lesz jó vége, ha apám elolvassa.

Sohasem hazudok, mindig igazat mondok. Sohasem hazudok mindig, igazat mondok. Sohasem igazat mondok, hazudok mindig. Sohasem hazudok mindig

Sohasem mondok mindig igazat, sohasem hazudok mindig, sohasem mindig hazudok. Mindig hazudok…

Ez volt a kezdet. Így lettem íróvá.