Szépírói kurzus 2019/tavasz/6 Tatár Rózsa elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Tatár Rózsa ismét kiváló munkával jelentkezett. René Magritte ismert festményéhez írt egy rövid elbeszélést. Gratulálok hozzá.

Tatár Rózsa

Kilovagolok

Szeretem ezeket a reggeli titkos lovaglásokat. Milyen szépek ezek a fák! Már akkor is itt álltak, amikor megszülettem. Mennyivel kisebbek voltak, azaz nagyobbak, amikor kislányként itt futkostam a nevelőnőmmel. Ó, azért néha anyám is velem volt. Anyám, a gyönyörű. Nagyon elfoglalt volt. A királynők mindig elfoglaltak. Uralkodniuk kell, nem érnek rá gyereket nevelni, gyereket szeretni, megölelni, az ölükbe ültetni. Összegyűrné a ruhájukat. Egyszer láttam egy parasztasszonyt, futott a kislánya, elesett, sírt. Az asszony odaszaladt, felkapta, körülnézte, látta, hogy különösebben nem sérült meg, összevissza csókolta a kislány maszatos arcát, magához ölelte… De jó az ilyen gyereknek! Engem csak Estella ölelt magához, a dajkám. De amikor hároméves lettem, őt elküldték, és jött Emília, a nevelőnő, aki közölte velem, hogy ezentúl úgy kell viselkednem, mint egy jövendő királynőnek. Mint anyámnak. Ez fájt. Összeszorult a gyomrom. Emlékszem, egészen összegörnyedtem. Rám szólt, hogy álljak egyenesen. Ilyen tartást mások előtt nem engedhetek meg magamnak. De fáj a gyomrom, feleltem. Akkor sem. A királynőn soha nem látszódhat, hogy fáj valamije. Ne válaszoljon, szólt rám, amikor felelni akartam. Most már tudom, mikor lehet válaszolni, vagy megszólítani valakit. Közvetlenül az alattvalókhoz nem lehet szólni, csak megfelelő rangú személyekhez. De akkor mit lehet csinálni közvetlenül? Semmit. Fenségesnek kell lenni. Megközelíthetetlennek. Királynőinek! Ó, ez nem emberi élet! Hogy fogom ezt kibírni? A népedért élsz, mondta anyám, aki nagyszerű királynő. A népe szereti. Én is szeretem a népünket, de nem érzem, hogy engem, személy szerint valaki szeretne. Furcsa dolog ez a szeretet. A szeretet nem uralkodás, a szeretet valami sokkal közelebbi dolog, de ezt nem tanították. Ezt kell megfejtenem. Tisztelni, becsülni, kételkedni, átlátni másokon, a cselszövéseken, a csapdákat észrevenni, ezeket elmagyarázták, a nemzetközi érdekeinket, a jövendő házasságom jelentőségét, de a szeretetről senki nem beszélt, és a szerelemről sem beszéltek. Ott a völgyben ketten sétálnak. Milyen fiatalok, talán tizenöt, esetleg tizenhét évesek lehetnek. A lány most futásnak ered, fogj meg, ha tudsz! A fiú utána ered. Most a virágos rétre érnek. A lány megbotlik, elesik, a fiú odaszalad, leül mellé, vajon mit beszélhetnek? A fiú most megfogja a lány bokáját. Ezt nem szabadna… de ők mások, nekik szabad. Milyen furcsa bizsergés futott át rajtam. Mintha az én bokámat fogná. Lehúzza a cipőjét, simogatja a lány bokáját, a talpát, a lábujjat, most ismét a bokáját. A lány már mosolyog. Most veszem észre, én is mosolygok. Jaj! Az Ördögsziklához értünk! Camorro, milyen okos vagy, hogy időben megálltál. Meg sem kellett húznom a szíjad. Nahát! A lány lába rendbe jött, már a fiú karjára támaszkodva biceg. Ha én elesnék, és nem tudnék járni, hozzám se lehetne érni senkinek, csak az orvosnak. Mire odaérne, talán meg is halnék. Mondjuk, ha most lezuhannék a szakadékba…