digital age2

digital age

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/11

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Gajdos Kinga, az egyik legfigyelemreméltóbb hallgatóm, a "csak jönne már haza az apám" kezdetű feladatot oldotta meg, nagyon érdekesen. 

Gajdos Kinga

A nyomorék

December 8.

Csak jönne már haza az apám, és csinálna valami kis rendet is végre! Mély szakadék tátong lábunk előtt, és félek, közel a zuhanás. Pedig milyen boldogok voltunk! A Jóisten nem fukarkodott kegyelmével, bőven megáldotta családunkat. Apám a város köztiszteletben álló orvosa volt, elhivatottságát és szakértelmét minden házban megsüvegelték. Segített parasztgazdán és földesúron egyaránt, egyszer még a szentmiséről is elsietett, hogy eret vágjon az öreg méltóságán. Rajongásig szerette anyámat, aki négy gyermekkel ajándékozta meg őt, s azután is olyan szép maradt, mint leánykorában volt. A négy gyermek közül én születtem elsőnek, majd egyetlen öcsém és két húgom számára készült még kelengye. 

Jó testvérek voltunk, egészségben, szeretetben cseperedtünk. Földi javakban sem szenvedtünk hiányt. Nagy házat vittünk a város legelőkelőbb utcájában, szomszédaink nemes emberek voltak. Francia kisasszony tanított bennünket, nyaranta fürdőre jártunk, farsangban bálokra,

a legutolsó divat szerint öltözködtünk. 

Meglehet, hogy a pénz adta kényelem elhomályosította látásunkat, s elfordultunk a lelki élettől, ezért döntött úgy a Jóisten, hogy véget vet gondtalanságunknak, fájdalommal és szenvedéssel büntetve bennünket. Könny szökik szemembe, ha eszembe jut az a júliusi nap, mely oly csodásnak ígérkezett, s végül elhozta számunkra a földi poklot. 

Aznap ünnepeltük legkisebb húgom hatodik születésnapját. Nagy volt házunkban a sürgés-forgás, készült az ünnepi ebéd, ínycsiklandozó illatok nemesítették a levegőt. Főtt a tyúkhúsleves, sült a kappan, a kamrában várakozott a három emeletes torta. Épp végeztünk a levessel, amikor berontott a tanító úr fia, s hozta a szörnyű hírt: kitört a háború! 

Egy hónappal korábban Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst. Atyja, a császár most úgy határozott, fegyverrel vesz elégtételt fia elveszejtéséért, s két nappal ezelőtt hadat üzent Szerbiának. Már megkezdődött a sorozás, minden megfelelő korú férfi és fiú köteles uniformist ölteni, hogy karja erejével álljon bosszút a trónörökösért. A parókián őrzött anyakönyvekből kiolvasható azok neve, akiknek fegyvert kell fogniuk. Fakó arccal mondta: „engem is elvisznek”. Szavainak súlya kősziklaként nehezedett mindannyiunk szívére, hisz tudtuk jól: nekünk is el kell válnunk apánktól, és öcsénktől. 

Anyám remegő kézzel emelte ajkához damasztzsebkendőjét, s a következő pillanatban hangos zokogásban tört ki. Székét feldöntve szökött talpra, drága öcsénkhez ugrott, a földre vetette magát előtte, s szorosan átkulcsolta egyetlen fia lábát. „Nem adlak, nem adlak”, ismételgette fuldokolva, könnyei patakzottak fájdalomtól eltorzult arcán. 

Három napot adott még nekünk a Jóisten, a negyedik reggelen pedig megérkezett a K und K hadsereg két, pecsétes levele. Ezek tanúsága szerint apámnak és öcsémnek másnap kellett jelentkeznie a kaszárnyában. Hajnalban mind összegyűltünk a szalonban, hogy illő búcsút vegyünk tőlük. Apám megcsókolt bennünket, hüvelykujjával keresztet rajzolt a homlokunkra. Azt mondta, ne csüggedjünk, úgy mondják, karácsonyra véget ér a háború. Öcsémmel együtt kocsiba szállt, alakjukat pedig hamarosan elnyelte az útkanyarulat. 

Akkor láttam őt utoljára, a háborúnak pedig nem lett vége karácsonyra, de még tavaszra sem. Júliusban múlt egy esztendeje, hogy véres nap kelt fel az égen, s csak négy-öt alkalommal érkezett levél öcsémtől és apámtól. Megírták, hol állomásoznak éppen, s ha tudták, azt is, hová vezénylik őket legközelebb. Teljesítették a kötelességüket, mi is tettük a dolgunkat,

s minden nap imádkoztunk, hogy mielőbb hazatérjenek. 

Egy viharos őszi hajnalon arra riadtam, hogy valaki erősen dörömböl a bejárati ajtón. Kendőt kaptam a vállamra, és lesiettem, hogy megtudjam, ki kér bebocsátást ezen a korai órán. Ajtót nyitottam, és földbe gyökerezett a lábam. Öcsém állt odakint bőrig ázva, mankóra támaszkodva, uniformisát beszáradt vér pettyezte. Fáradtan elmosolyodott, s annyit mondott: „hazajöttem, Johanna”. Berántottam őt a házba, és kiáltozni kezdtem, „Istvánka hazatért, Istvánka hazatért!”. Anyánk ajtaja nyílott ki elsőként, hálóingben rohant le a lépcsőn, hogy átölelje szerelmetes fiát. Istvánka köré sereglettünk mindnyájan, sírva-nevetve ölelgettük, 

s kérdeztük, hogyan került haza ilyen váratlanul. „Megsebesültem, felelte elkomorodva, ellőtték a lábamat. Célozni még tudok, de futni soha többé. Nyomorék vagyok, nem jó semmire, hát hazaküldtek.”

Attól fogva Istvánka körül forgott a világ. Nem kérhetett olyat, amit ne teljesítettünk volna,

s nem tehetett olyat, amit anyám el nem nézett volna neki. Mert bizony az az Istvánka, aki a háborúból hazatért, már nem a régi kedves, és jótét lélek volt.

Növekvő aggodalommal láttam, hogy egyre többször néz a pohár fenekére, s mivel sosem bírta az italt, igen hamar lerészegedett. Ilyenkor kötekedővé vált, káromkodott, s nem fordult tisztelettel anyánk felé sem. Ő azonban nem vette ezt zokon. Úgy vélte, nincs mit csodálni azon, hogy fia ilyen keserű és mogorva. Milyen fiatal, teste pedig nyomorúbb, mint egy öregemberé, s már sosem lesz egészséges. Türelmesek voltunk hát Istvánkával, s reméltük, idővel valamelyest felépül. 

Eltelt vagy egy hónap azóta, hogy visszakaptuk őt, amikor egy délelőtt rám parancsolt, adjam át neki azt a bőrzacskót, melyben maradék zsoldját hozta. Érkezésekor megkért, zárjam el az erszényt biztos helyre. Azt mondta, egy ideig nem lesz rá szüksége, hiszen beteg, rokkant, nem fog eljárni itthonról. Így is történt. Naphosszat a szalonban cigarettázott, újságot olvasott, bort ivott, s nem érdeklődött régi barátok, ismerősök iránt. Éppen ezért furcsállottam hirtelen támadt igényét, s bár saját tőkéjével nem volt köteles elszámolni, kiszaladt számon a kérdés: miért kéri most a pénzt. Faggatózásomra dühösen felelt, az ő dolga, nekem semmi közöm hozzá, csak hozzam azt a bőrzacskót. Teljesítettem kérését, délután pedig arra lettem figyelmes, hogy csendesen felöltözik, és az ajtót halkan betéve maga mögött eloson otthonról. Öreg este volt, mikor hazatért. Anyám aggódva sietett elébe, attól félt, baj érte remegve féltett gyermekét, de Istvánka látszólag sértetlen volt. Gorombán elküldte anyámat, és felbicegett a szobájába. Vacsorát nem kért, azt mondta, nincs étvágya. Másnap megismétlődött mindez. Elment hazulról, s tízet harangoztak, mikor megérkezett. A ház népe az igazak álmát aludta, anyám sem ébredt fel, mert altatót vett be. Egyedül én forgolódtam álmatlanul, nem hagyott nyugodni öcsém furcsa viselkedése, ezért meghallottam érkezését. Lesiettem elé, s elképedtem, mikor közel léptem hozzá. 

Részeg volt, ruhája borfoltos és szakadt, s mintha vér szivárgott volna az ajkáról.

„Mi történt veled?”, kérdeztem ijedten. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam az arcát, de eltaszított magától. „Hagyj békén, morogta kásás hangon, inkább adj pénzt, arra van szükségem”.

Most már tudom, akkor kellett volna a sarkamra állnom, de azt hallva, hogy öcsém bajban van, elgyengültem. Behívtam őt a szobámba, és szekreteremből elővettem saját pénzemet. Amint meglátta a bankókat, értük nyúlt, és mindet kitépte a kezemből. Elégedetten megolvasta őket, majd szúrós szemmel rám nézett. „Ne merd elmondani senkinek!”, parancsolt rám, sarkon fordult és otthagyott. Pénzt ugyan nem kért többet, de minden este elsietett, sokáig elmaradt és részegen, szakadt öltözetben tért haza. Egyik reggel tenyérnyi véraláfutást fedeztem fel a jobb szeme körül. Azt mondta, elesett a lépcsőn, de tudtam, hogy nem mond igazat, s ez nagyon fájt. 

Nem telt bele sok idő, és a mi fülünkbe is eljutott a pletyka, mely nem kisebb szörnyűséget állított, mint hogy öcsém titkos útjai a külterületi bordélyházba vezetnek. Rossz nyelvek szerint ott tölti minden estéjét, saját kurtizánt is tart. Vedeli a lőrét, verekszik, kártyázik, s immár komoly adósságba verte magát. Porig sújtott bennünket a borzalmas hír. Anyám szégyenében ki sem tette a lábát a házból, misére sem járt el, azt mondta, nem állhatja a ferde pillantásokat, a sutyorgást a háta mögött. Kértem őt, próbáljon Istvánka lelkére beszélni, hátha édesanyja szava jobb belátásra téríti, de nem volt hajlandó felelősségre vonni a fiát. Áldozatnak tekintette, akinek mindent el kell néznünk, és megtiltotta, hogy beleavatkozzunk a dolgába. Öcsém pedig, mit sem törődve a családunkra hozott gyalázattal, azóta is folytatja alvilági életmódját. Marcangol az önvád, úgy érzem, mindenről én tehetek. Nem voltam elég erélyes, hogy züllésének gátat vessek, most pedig már tehetetlen vagyok. Mennyire hiányzik drága apám! Hónapok óta nem érkezett tőle levél. Nem tudjuk, él-e, hal-e, azt sem, hogy hol állomásoznak. Nem tudok írni neki, hogy tanácsát kérjem, mitévő 

          Kiáltozás, kopogtatás verte fel az utca csendjét, majd felismerte a cseléd lépteit, amint az a bejárathoz siet. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, majd éles sikoly hagyta el a szolgáló ajkát. 

          Johanna megmerevedett ültő helyében, a toll kiesett kezéből. A tintatartó a földre borult, amint felugrott íróasztala mellől. Ajtajához szaladt, feltépte azt, és rohant lefelé a lépcsőn, hogy megbizonyosodjon, képzelete űz vele gonosz tréfát, vagy imái meghallgatásra találtak.

          A szalonból sírást és suttogást hallott kiszűrődni, odaszaladt hát, s amint betoppant,

ott találta rég várt édesapját. Törődött alakját szinte elnyelte a széles és mély fotel, körülötte csendben állt egész háza népe. 

          Istvánka fejét apja ölébe hajtva zokogott, ő pedig szeretettel simított végig boldogtalan gyermeke szőke fején. 

   

Szépírói Kurzus 2015 tavasz/10

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Buda Katalin jól oldotta meg azt a feladatot, hogy egy egyszerű, iskolázatlan ember kifejezéseit jeleníti meg. 

Buda Katalin

Imrus

Imrusnak hinak asszontaja pihologus vagy hogy is híják  meséjjek az életemrű és mit gondolok de le is irhatom. Nem szeretek sokat beszéni apam is mindég asszonta hogy a sok szónak hig a leve. Mondom én nem tú érdekes a tanyán nemigazán van történés. De ha köll hát köll. Tú sokat nem tudok idesanyámró mer idejekorán itten hagyott. Nem is emlékszek rája. Csak a fényképe log a falon. Szíp asszony vót, de a szeme tú szomoru. Kérttem apámat mongya má meg anyám bódog vót e valaha. Ijenko mindig jó elvert. Nem értetem mér bün a kérdezés. Igy oszt nem sokat tuttam meg a világrú. Aszt tuttam hogy én nem tehetem ki a lábam a tanyárú és ha valaki jöt mindig rejtözködni kölöt. Én nem tudom mi galibát csinátam hogy otthun kelet maranni. Csak a Juli tutta a szomszéd tanyárú hogy élek de az meg nem beszét. Apám monta néki ha beszé evisznek a hatoságok. Juli asztá nagyon fét. Asszem jól meg vótunk mi keten. A Juli meg én.  Irni ugy tanutam meg hogy amikor gyütt haza az iskolábú a fészerben tanitot. Apam nem akarta hogy irjak csak szamojjak hogy elenörizni tuggyam meg vannak é a disznok meg a kecskék. Apám meséte amiko ép nem gyogyitotta magat akohoval én vótam anyámnak a kedvence a nyóc másik közü. A tesvéreimet se ismerem. Kései gyerek vagyok azok meg má rég ementek. Nem is gyüttek visza töbé. Igy oszt apámma étem. Nem vót az tu vidam az ital evette az eszét mosmá tudom. Montam én neki job lene a tej én is aztat iszok oszt nincs utána baj. De nem hagatott rám. Én nem tudom mi van aba az akohoba, de apám aszt hangosztata egéssséges. Annyira egéssséges  akart leni hogy asztan orára bukot. Probátam fösegéni de ugy köpködött meg ruggatott meg kölött várnom vele az estét. Akkor asztán bevonoszutam a házba. Reggere etünt. Eccer én is megprobátam az akohot fele anyit ittam mint apám de énekütem mint a veszett kutya. Az ágyás is görbe lett a sok éneküléstű. Apam nem tutta mi a jófene bajom van. Én se csak azt hogy utána nagyon fájt a fejem meg a hasam. A fészerbe a sarkot telehanytam. Muszáj vot a Julit a másik sarokba vini miko tanutunk. Kérdezte mi az a büz de én csak vontam a válam. Csak azt nem értem hogy a sezlony a székek meg az asztal körbe jártak a lámpábú meg három vót.  Máig nem tudom az okát. Ja majd efeledem most 14 vagyok. Ezt onnan tudom hogy a Juli kapott egy dokumentet. Fénykép is van hozá. És a Juli aszt monta egyivásújak vagyunk. Bár nem tudom az mit jelent én efogadom amit a Juli mond. Eszt a mútkor meséte miko eggyütt meg nézni hogy vagyok.  Hogy kerütem ebe a intézetbe? Eszt a szót nem ismertem. A pihologikus monta hogy itten segének majd rajtam. Ugy vót hogy apam megin gyogyitotta magát én épp trágyáztam a jószágok alol. Oszt az egyik disznoba elbotolt oral a tragyaba. Nem lehetet neki jo a trágya nagyon budos tud lenni. Én meg nem tuttam bevonszoni a házba mert csuszos vót. Gondutam másko is alutt már a szabad ég alat majd regel megin etünik. De regel is ot vot. Probátam én odab vonszoni de éjel eset és még joban csuszot a tragya. Asztan mikor Juli jöt ő szót az apjának az meg a hatoságnak. Hát igy kerütem ide. Szép az uj othonom  csak aszt nem értem mér fehér ruhaba jarnak az emberek. Néha jönek kérdeznek. Én szivesen válaszolok. Néha meg szines gojokat hoznak amit meg lehet eni. Azok teccenek nekem. És utána mindig máshogyan érezem magam. Mint amiko a mezön fekszek a fübe és nézem a felhüket. Apámrú anyit tudok it hagyot mint anyám. Idejekoran. Öt nincs kitő meg  kérdnem  bódog vót e valaha. Látam én amit látam. Én bódog vagyok mer a Juli sokszo meg látogat. Remélem ő lessz a feleségem, és ha a falra kerü a fényképe az ő szeme nem lessz szomoru. Hát nem is tudok töbet irni. Remélem elégedet lessz a pihologus.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/9

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Dunaveczki Anikó, aki több írásban már bizonyította tehetségét, most a "Ma nem mentem iskolába"-kezdetű feladatot oldotta meg jól.

Dunaveczki Anikó: Tolltartó

Ma nem mentem iskolába. Lustán ásítozva dörzsölöm a szememet. A következő pillanatban fölordítok: Úristen! Ma nem mentem iskolába! Úgy ugrom ki az ágyból, mintha darázsfészekben feküdtem volna. Egy pillantás a vekkerre, fél kilenc! Ebből, mi lesz? Nem tudom hirtelen, hová kapjak, végül megragadom a bepakolt iskolatáskát, és uzsgyi. Majdnem lebukfencezem a lépcsőn. Tegnap még itt volt, most meg csak úgy eltűnt alattam. Akkora köd van, hogy az orromig se látok. Muszáj lassítanom. Elvergődöm a kapuig. Hosszas keresgélés után, megtalálom a kilincset, és kilépek az utcára. Elszállt minden reményem, hogy tíz perc alatt odaérek, és az első szünetben észrevétlenül beosonok. Csigalassúsággal haladok előre. Juj! Ez fájt. Belerúgtam egy kerti törpébe, ami egy ház előtt kuksol a virágágyásban. Fél lábon ugrándozom magam körül egy ideig, aztán megkeresem a járdát. Kissé még sántikálok, de a földútnál az emelkedőt már simán veszem. Hallom a folyó zúgását, lassan araszolok, megtalálom a hidat. Már csak az úttesten kell átmennem, ahol kocsik is járnak. Belefúrom a szemem a ködbe, hátha látok, vagy hallok valamit. Szabad az út, átmegyek. Oldalra nyújtott kézzel kitapogatom az első gesztenyefát; a fasor az iskoláig vezet. 

Most, hogy fától-fáig, sajgó nagylábujjal, de biztosan haladok előre, csak azon jár az eszem, mit fogok füllenteni, ha a tanító néni megkérdezi, miért késtem el? Ez macerás lesz! – ahogy a bátyám szokta mondani, ha nekifog valami nehéz dolognak. Előre tudjuk, hogy nem lesz jó vége. Majd csak kitalálok valamit, nyugtatom magam. Elfogytak a gesztenyefák. Megkeresem az iskola kerítését, a bejáratot, és a hátammal a falnak lapulok. Így oldalazok az udvar felé. Mielőtt befordulnék a sarkon, hallgatózom kicsit. Senki nincs kint. Vége a szünetnek. Ajaj! Gondolkodnom kell, mert ezt, biztosan nem úszom meg büntetés nélkül. A bátyám régen mesélt egy felsős fiúról, aki egyszer egész nap lógott az iskolából. Azért csak egyszer, mert az apukája rendőr, és büntetésből egész hétvégére bezárta a fogdába. Ezt pontosan így mondta a bátyám: „lógott”. Nem igazán értettem, mit jelent. Én is szoktam lógni, leginkább a cseresznyefán, de azért nem kapok büntetést, csak, ha leesem. Kértem, hogy magyarázza el!

- „Se hall se lát Dömötör, buta volt, mint hatökör, mert ez a se hall, se lát, kerülte az iskolát.”- mondta mosolyogva. Ezt tanultuk az előkészítőben, de lógásról nincs benne szó. Ezek szerint, raktam össze a fejemben, a lógás azt jelenti, ha valaki elmegy az iskoláig, de nem megy be, hanem megkerüli, és közben hat ökörré változik! Ezt lehetségesnek tartom, mert a mesékben is át tudnak változni a szereplők, amivé csak akarnak. Már csak azt nem értem, hogy fér el hat ökör, olyan kicsi helyen, mint a fogda? Hm! Lógás, átváltozás, állat, fogda - inkább bemegyek. Veszek egy mély levegőt, és a külső ajtóig lopakodom. Rátapasztom a fülemet, csend. Besurranok. Az előtér homályos, de legalább látok valamit. A tanterem nyitva, bent ég a villany. Innen csak az öreg templomi orgona látszik. A tanító néni szokott rajta játszani, de nem ér le a lába a pedálhoz, ezért jobbra-balra billeg az ülőkén, ami úgy nyikorog, hogy nem értem a szöveget. Most viszont nagyon is jól hallom, ahogy szigorú hangon fölcsattan:

- Állj a falhoz, és kezdd el mondani az egyszeregyet, ha helyes, léphetsz előre! Ha hibázol, visszalépsz!

Ijedtemben a falhoz lapulok, és már mondanám is, mikor rájövök, hogy nem nekem szólt. Engem nem láthat! Vagy mégis? Behúzódom egy sötét sarokba, lekucorodom. Úgy gubbasztok, mint nyúl a bokorban. Mocorgást hallok, valaki lépeget. Megkönnyebbülve lapulok tovább, pisszenni se merek. Azért fejben gyorsan elkezdem mondani az egyszeregyet, hátha később nekem is felelnem kell. Már egész jól megy, a bátyámmal tanultam. Bent elkezd számolni valaki:

- Egyszer egy az egy, kétszer egy, az kettő… – hiszen, ez a Döme! Az elsősökkel jár. Egy fejjel magasabb nálam - nagy kerek feje van. Azt mondják, már harmadikosnak kellene lennie.

- Nyolcszor kettő… nyolcszor kettő… - semmi! Na, mondd már! Nem tudja! Miért nem tudja? Tizenhat – suttogom magam elé.

- Elölről! Vissza a falhoz! – csattan föl a tanító néni. Legyen már szünet! Á, úgysem lesz. Nincs, mit tenni, be kell menni! A lábam is elzsibbadt a guggolástól. Összeszedem maradék bátorságom és fölállok. Csak állnék, de a zsibbadt lábaim nem engedelmeskednek, olyan fájósan bizseregnek, majdnem fölkiáltok. Elkezdem őket dörzsölni, ahogy a nagyapától láttam. Lassan szűnik az érzés, és az egyszer- egyre lépegetve, besétálok a terembe, mintha eddig „engedélyezett eltávon” lettem volna – ezt aputól hallottam. Ő katona, és ezt szokta mondani, ha kis időre hazaugrik a laktanyából. Csak előre nézek, egyenesen odamasírozok egy padsorhoz, és a falhoz állok, közben megállás nélkül, hangosan mondom az egyszeregyet. Nagy csodálkozásomra, senki se törődik velem. Valami itt nem stimmel. Lopva körülnézek. Csak hárman vagyunk? Hol vannak a többiek? De, most nem állhatok meg, hogy ezt kiderítsem. Menetelek tovább, közben beejtem a táskámat egy padba, és haladok előre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Döme megint megáll a számolásban, és a lépésben is. Hátranézek. Nem látom, hogy gondolkodna, kifejezéstelen arccal bámul előre. Szeretnék súgni neki, de azt nem szabad, mert büntetés jár érte. Elég a magam baja! Gyorsan visszakapom a fejem. Ekkor veszem csak észre, hogy a templomi oltár két, hatalmas szárnyú ajtaja nyitva van! Összezavarodom. Amikor iskola van, ezek az ajtók zárva vannak! Egy háromlábú állványt tesznek elé, arra meg a táblát. Hol az állvány, meg a tábla? Csak a virágokkal teli, hímzett terítős kőoltárt látom, amit nagyapa épített. Akkor most templomban vagyok, vagy az iskolában?

- Gyere ide! – a dühös felszólításra hátrakapom a fejem, és indulnék, de, látom, hogy Döme vánszorog az asztal felé. A tanító néni nem néz rá, nem szól hozzá. A fa tolltartója után nyúl. Odahúzza maga elé, kiszedi belőle a ceruzákat, tollakat, becsukja, és a kezébe veszi. Forgatja, nézegeti, mintha most látná először. Egyre gyorsabban ver a szívem, mint, amikor érzem, hogy valami nem jó dolog történik. Hátratolja a székét, és nagyon, nagyon lassan föláll – muszáj neki, mert ő kicsi és gömbölyű, a Döme, pedig magas, és nagydarab. Elkezdi mondani az egyszeregyet, és minden eredménynél üt egyet a fa tolltartóval, a Döme fejére. Megint előre fordítom a fejem, ezt nem akarom látni. Mereven csak az oltárt nézem, és könnybe lábadt szemmel mondogatom magamban: láthatatlan vagyok, láthatatlan vagyok, nem akarok odanézni… megteszem. Alulról fél oldalra sandítok. Döme ugyanott áll bambán, mint legutóbb, meg se rezzen, pedig a fején az ütések úgy koppannak, mintha kődarabhoz vernék azt a tolltartót. Remegnek a lábaim, térdre esek, és akaratlanul összekulcsolom a kezem. Imádkozom, ahogy a pap bácsi tanította. Próbálok a szövegre figyelni, de a kőoltárban is csak a Döme arcát látom. Most úgy érzem, mintha az én fejemen koppannának az ütések. Elterelem a figyelmemet. A nagyapa jut eszembe. Elkezdem mondani magamban ki az én nagyapám, talán, ha erre gondolok, az segít: az én nagyapán, a kastélyban kőmíves mester, egyszer engem is elvitt oda… látom magam előtt, ahogy nagyapa a kalapáccsal üti a téglát. Hangosan koppannak az ütései… nem megy. A tanító néni biztosan az én fejemet is ütni fogja azzal a tolltartóval, mert elkéstem az iskolából. Kétségbeesetten és egyre hangosabban imádkozom: én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, a fülem is csukva van, nem hallom a… Reccsenés. Pár apró koppanás. Csend. Félek mozdulni, nem akarom elhinni, hogy vége. Lehet, hogy megsüketültem? Ez lett hát a büntetésem. Már nem is érdekel, legalább túl vagyok rajta. Még mindig térdepelve, összekulcsolt kézzel, óvatosan azért hátrafordulok. A tanító néni csodálkozó arcát látom, ahogy nézi a földön, az összetört tolltartó darabjait. Döme hátrakulcsolt kézzel, kifejezéstelen szemekkel bámul maga elé, még csak nem is sír. Felém fordítja lassan a tekintetét, és mosolyra húzódik a szája, mintha azt mondaná, semmiség, kiheverem. Megkönnyebbülve fölállok, bátorítón Dömére nézek, és indulnék valahová, bárhová, csak el innen. De az arca megállít. Egyre szélesebbre nyílik a szája, már nem mosolyog, hanem vigyorog, mint egy ütődött. Most meg hahotázni kezd, a térdeit csapkodja nagy jókedvében, még ujjal is mutogat rám. Mi van már megint? Most fog átváltozni valami szörnyűséges állattá?! Közben a tanító néni is felém fordul, kikerekednek a szemei, és azt kérdezi:

- Mit keresel itt pizsamában és papucsban? - végignézek magamon, és a föld alá süllyednék szégyenemben, ha lehetne. Kirohanok a teremből, zokogva futok hazáig. Nekiütközöm a kapunak, be van zárva, pedig én határozottan emlékszem, hogy nyitva hagytam. Verem az öklömmel, miközben kiabálok:

 - Anyu! Anyu! Nyissa ki a kaput!

A dörömbölés hangjába harangszó vegyül, valaki ráz, kinyitom a szemem, a kezeimmel kalimpálok, folynak a könnyeim. Anyu leül mellém az ágyra, szorosan átölelem:

- Muszáj iskolásnak lenni?– kérdezem sírva, egy nemleges válaszban reménykedve. – Igen, muszáj. Holnaptól már te is iskolába fogsz járni. De ma, templomba megyünk.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/7

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Solymár Lea (vagyis Rózsa Boglárka) a líra kurzus hallgatója. A mostani feladatot, hogy gyerekverset kell írni kancsal rímekkel, igen sikeresen oldotta meg. 

Solymár Lea (Rózsa Boglárka)

Kertiparti

Apa kezében a nyárs,

de a hús még kicsit nyers.

Sári meg csak ül és vár,

csepeg a steak-ről a vér.

Anya kék kötényt visel,

míg a nagyi bent vasal,

szökken egyet a cica,

s zajlik nálunk a cécó.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/6

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Janó Zsolt a próza kurzus hallgatója. Egy magára hagyott asszony sajátos monológját írta meg - meglehetősen érdekes végkifejlettel.  

Janó Zsolt

Holtpont

           

Most elmesélem nektek, hogyan ejtett foglyul a saját életem.

    Igen fiatalon, szerény körülmények között születtem. Ez az állapot sajnos később sem változott, s amikor ennek gyermekfejjel hangot adtam, nagyanyám mindig ezzel a szentenciával válaszolt.

    ,,Aki állandó napsütésben él, az belevakul a túl sok fénybe.”

    Akkor még nem értettem ezt az időjárás-előrejelzésnek tűnő megállapítást. Most azonban, negyvenöt évesen, két gyermekes családanyaként válaszom is volna rá:

– Aki meg kilátástalan gödörben él, az látni sem tanul meg.

    Ugyanis pont ez volt a helyzet. A hétköznapjaim rabjává lettem. Aki lehúzott pár évtizedet az életnek nevezett játékban, az tudja, miről beszélek.

    Pályakezdő huszonévesként sok mindenről álmodtam, munka közben az önmegvalósítást tervezgettem. Az állásom stabil volt és fantáziadús: lelket öntöttem. Én öntöttem lelket a kimerült emberekbe, ebbe aztán belefásultam.

    Az évek múltával megszületett két gyermekem. Kezdetben a férjem is kivette részét a közös munkából, így sikeresen túljutottunk a kezdeti nehézségeken. Később, ahogy a gyerekek növésnek indultak, már kevesebbet segített, végül rám maradt minden kötelező feladat. Gondolhatjátok hogyan teltek a napjaim: délelőtt munka, aztán rohanás a gyerekekért, főzés, és egyéb házi teendők. A drágalátos férjem meg lelépett egy fiatal tyúkkal, nekem meg otthagyta a két gyereket. Magammal nem tudtam foglalkozni, szabadidő számomra nem létezett.

    A férjem elhagyott, a mindennapos taposómalomba belefáradtam. Akkor gondoltam rá először, hogy leugrom. Azóta dédelgetem magamban a gondolatot, hogy tényleg megteszem. Leugrom valahonnan. Ennek már több mint tíz éve.

    Most azt gondoljátok, hogy felelőtlen, érzéketlen anya vagyok. Ez nem igaz. Ha megtenném, gondoskodnék róla, hogy legyen a gyerekek mellett valaki. Igen, őket nem hagynám magukra.

    Kérdezhetitek: Ez a megoldás? Miért nem próbálok meg változtatni az életemen?                Megpróbáltam.

Kipróbáltam pár dolgot, mely új lendületet adhatott volna életemnek.

– beiratkoztam egy rakott szoknya számláló tanfolyamra

– megismerkedtem új emberekkel (közöttük volt egy internetes társkeresőn hirdető, sármos, negyvenesnek mondott, zombi fejű, telefontapizós húszéves srác is)

– a rengeteg spórolt pénzemből Zalaegerszegen utazgattam, és részt vettem egy extra romantikus földalatti csatornarendszer megtekintésén

    Higgyétek el, átgondoltam. Ez az egyetlen dolog, mely változást hoz az életembe.      Alapvető változást.

    Már a helyet is kiválasztottam: egy szép ívű viaduktról fogom levetni magam. Miért fontos a szép ív? Mert az jól megy a hullámos hajamhoz.

    Amikor ezt megemlítettem a barátnőmnek, teljesen felháborodott, azt mondta, nem vagyok normális.

– Miért nem? – kérdeztem tőle.

– Hogy miért? Szerinted ez a megoldás, hogy leugrasz egy hídról?

– Igen. Sokan megtették már előttem.

Aggódva nézett rám.

– Tényleg ezt akarod? Nem látsz más megoldást?

– Valamit tennem kell – feleltem –, különben megőrülök. Imádom a gyermekeimet, de annyira belefásultam a mindennapokba, hogy bármire képes vagyok.

    Tudta milyen fárasztó, monoton életet élek, és ismert annyira, hogy tudja, elszántam magam erre a lépésre.

– Lehet, furcsának találod, de azért megkérdem. Tudok valamit segíteni?

– Igen – mondtam. – Segíts felkészülni.

    Mivel beszélgetésünktől számítva egy hónapon belül véghez akartam vinni a dolgot, megbeszéltük, hogy hetente kétszer átjön és gyakorolunk.

    Az első alkalommal tanácstalanul néztünk egymásra: hogy lehet erre felkészülni? Aztán a fokozatosság elve mellett döntöttünk. Mivel tériszonyom van, első lépésként egy újságpapírról vetettem le magam. Ne nevessetek! Igen veszélyes volt, a barátnőm duplára hajtogatta.

    Másodszorra egy magazint helyeztünk a talpam alá, innen ugrottam le. A siker csak úgy dagasztotta mellkasomat. Ezen felbuzdulva, legközelebb már egy könyvről tekintettem le a nappalira, s tőlem szokatlan bátorsággal céloztam meg a padlót.

Mire az egy hónap letelt, a konyhaasztal szédítő magasságáig jutottunk.

A kijelölt napon barátnőm is elkísért.

    Gyermekeimtől könnyezve búcsúztam, alig tudtam otthagyni őket. Azt azonban tudtam, hogy a megszokott kerékvágásban már nem mehetnek tovább a dolgok.

    Amikor áthajtottunk a viadukton, embereket láttunk a völgy legmélyebb pontjánál, a híd közepén többen is voltak.

– Nem gondoltad meg magad? – fordult felém barátnőm.

– Nem. Csak azért, mert mások is látják, nem hátrálok meg. Legalább szemtanúk is lesznek, hogy megtettem. − Az autót leparkoltuk, s visszasétáltunk a híd közepére. Barátnőm megölelt, s csak ennyit mondott: – Bátorság!

    A viadukton álló emberekhez léptem. Nem leszek hát egyedül. Az, hogy mások is ugrani akarnak, egy kis bátorságot adott. Körbenéztem. Egy fiatal férfi viszonozta tekintetemet. Szemében biztatást és cinkosságot láttam.

    És akkor leugrott egy nő.

    Közelebb léptem a korláthoz és lenéztem. Mivel agyam teljesen máshol járt, fel sem fogtam a látottakat. Aztán vártam pár percet.

    Valaki az ugrás helyére vezetett.

    Gondolataim vadul száguldottak. Tényleg ezt akarom? Nincs más megoldás? Miért nem gyakoroltunk még otthon? Mostanra akár a szekrény tetejét is meghódítottam volna.

    De már nem lehetett visszakozni.

    Körbetekintettem a viaduktról. A környező hegyek zöldje kellemesen nyugtatta az idegeket. Kellett is, hiszen alattunk félelmetes mélység húzódott. A rettentő űrtől elbizonytalanodtam. Hátranéztem, tekintetemmel a barátnőmet kerestem, ám helyette csak a fiatalembert találtam meg. Rám mosolygott és biccentett.

    Mivel a körülöttem állók látták, hogy egyedül nem fog menni, valaki lágyan megtolt, így billentve ki egyensúlyomból.

    És már zuhantam is.

    A talaj hihetetlen sebességgel közeledett. Nem akartam látni a helyet ahonnan nincs tovább, ezért felfelé, a híd irányába néztem. Mielőtt leértem, egy pillanatra még olvashatóvá vált a korlátra feszített írás:

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

LÉPÉS   A  SEMMIBE

Bungee Jumping – Gumiköteles ugrás